published online at JazzMa, 20 Nov. 2016
ELSŐ GYŐRI JAZZKLUB (1976-1980 KÖZTI IDŐSZAK)
2016. NOVEMBER 20., HARTYÁNDI JENŐ
Egy szerencsésen előkerült korabeli dokumentum segítségével és a kor szokásait, történelmét felvázoló, ismertető, megértést segítő kiegészítésekkel.
Ma 2016 őszét írjuk, és mint „szemtanú” a 40 éves évforduló okán megpróbálom rekonstruálni az egykor történteket. Már egyszer nekifutottam, pár nappal ezelőtt a megírásnak, amikor az első porosodó dossziét kinyitottam és elkezdtek tódulni az emlékek. Mert hát az történt, ahogy a régmúlt dolgokkal alapvetően történni szokott, hogy az emlékek többsége mára erősen foszladozott, egymásutánisága elfelejtődött, vagy akár teljesen kitörlődött az agyból. Emiatt a történtek folyamatba való összerakhatósága is erősen kétséges volt napokig, mert találtam ugyan számtalan nyomtatott programot, géppel, vagy akár kézzel írt programtervezetet és ezek megvalósulására részben visszajelzést adott a székesfehérvári JAZZ INFORM, amely ebben az időszakban, a hetvenes évek végétől az egyre terebélyesedő magyarországi jazzklub-hálózat központi „hírharang”-jává vált (erről később bővebben), de ennek ellenére több szakadás volt érzékelhető a folyamatban. Ezeket nem, vagy csak részlegesen, sokszor feltételezésekre, halvány emlékekre építve tudtam csak áthidalni. Gondoltam, hogy ez vagy így marad, vagy esetleg más kortanúk segítenek majd oszlatni a homályos foltokat. Aztán történt, hogy eszembe jutott, hogy egy tavalyi rakodásnál találtam egy dobozt, amely tele volt régi levelekkel és nem kis kutakodás után ismét a kezemben volt a doboz. Sok száz levéllel, nagyrészt még szét is szortírozva a küldők szerint. Ilyet ma már nem nagyon tesz az ember, egyrészt, mert papírra nem ír kalligrafikusan levelet, az elektronikusat meg már elküldésekor is távlatosan az űrkukába tudja. Úgy látszik abban az időben még szokás volt a kapott leveleket elrakni, nem tudni miért, de szokás volt. Ez most az ügy, a 40 éves évforduló kapcsán nagyon jól jött, mert előzetesen azt reméltem a porosodó és sárguló levelektől, hogy pár adalékot szolgáltathatnak a fentebb említett homályos foltok tisztázáshoz. Nem szaporítva tovább a szót, de a lényeg, hogy találtam egy mindent tisztázó levelet 1981 legelejéről. Történt ekkor, hogy a következő levelet kaptam a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetétől:
„Kedves Hartyándi Jenő!
Az ide mellékelt kérdőívet még 1980 decemberében postáztuk az országban működő jazzklubokba. A címlistát a Zeneművészek Szövetségének jazz-szakosztálya bocsátotta rendelkezésünkre.
Így küldtünk kérdőívet a győri Petőfi Sándor Művelődési Házba is, ahonnan válasz azóta sem érkezett. Márkus József, a székesfehérvári jazzklub egyik vezetője azt írta nekem, hogy a győri jazzklub „labilis”, de a „stabil jazzman” Ön.
Ezért fordulok Önhöz, hogy – amennyiben mégis működik a klub, úgy a kérdőívet kitöltve küldjék vissza, ha pedig a klub megszűnt, akkor írja meg, hogy milyen okai voltak, és írjon arról is, hogy milyen a jazzélet Győrben. Van-e új, frissen alakult klub, stb.
Fáradozását előre is köszönöm, és üdvözlöm
Szeverényi Erzsébet”
És ez az érdeklődés a mi távlatos szerencsénk, mert erre a levélre válaszolva viszonylag részletesen megírtam válaszként – és e kéziratban a fenti levél mellé volt rakva – az első Győri Jazzklub addigi négy évének történetét, olyan a történetiségen túlmutató megjegyzésekkel fűszerezve, amelyek értelemszerűen hiányoznak az eddig fellelt száraz programismertetőkből. És pár bizonytalan programpontot, lyukat is a helyükre tettek. Úgyhogy a következőkben ezen 1981-es, az MTA-nak írt klubtörténet olvasható, amely az akkori közeliség okán biztos sokkal pontosabb, mint a mai puzzle kísérlet. A kézzel írt – akkor még így dolgoztak, fogalmaztak az emberek – történet bizton át lett még valamelyest fogalmazva, stilizálva, de sajnos a végleges változat nem az őrződött meg a szerencse által. Úgyhogy a stilizálást minimál szintem most tettem meg. Úgy gondolom, az ember saját írásánál ezt bátran megteheti. Egyes részek megértéséhez azonban célszerűnek látszik utólagos megjegyzéseket fűzni, mert akkor még, 81 elején – még közel 10 évvel a rendszerváltás előtt vagyunk – mindenki értette a sorok mögötti fogalmazás és értelmezés módszerét. Ez egy szocializmusra jellemző, köznépi kódolási módszer volt, amelyben a kényes ügyeket áttételesen fogalmazták/fogalmaztam meg én is. Ezen akkor leírhatatlan hátterekre, vagy a szövegben szereplő zárójeles részekben utalok, vagy az írás után magyarázom el őket. És akkor itt az eredeti szöveg:
****************************************
„A Győri Jazzklubot 1976. november 16-án indítottuk be Palatinusz Szabolcs, Kovács Zoltán évfolyamtársaim – akkor hárman a KTMF harmadéves hallgatói voltunk – és Tolnai Kornél barátommal közösen. A klubnak a Petőfi Sándor Ifjúsági Ház adott otthont. Tudomásom szerint ’76 előtt Győrben nem működött jazzklub, de az Ifjúsági Házban 2-3 havonta (a ház 60 körüli alapítása óta) szerveztek jazzkoncerteket. Nem véletlenül, mert a klub alapításában nagy segítségünkre lévő igazgató, Scharek Béla (80-ig volt ő az igazgató) mellékesen muzsikus is volt és jazz-zel is próbálkozott. Kiválóan ismerte a jazz korai korszakait és később előadásokat is tartott erről számunkra.
A klub a 1976-os iskolai évben kéthetente működött, programja a jazz népszerűsíteni szándékozó lemezbemutatókból, később jazztörténeti előadásokból és átlag havonként egy jazzkoncertből állt. Ebben az időszakban – tapasztalatok híján – nagyon sok technikai, szervezési és minőségi problémával küszködtünk. Ennek ellenére a klubfoglalkozásokat 40-50 fő látogatta stabilan.
Évzáróként – a (közhasznú nevén) Ifiház és a KTMF pénzügyi támogatásával – sikerült megszerveznünk egy kétnapos koncertsorozatot, „Győri Jazznapok” néven (1977. május 13-14.). 13-án először egy jazztanszakos kvintett (Lakatos Tóni és Dresch Mihály – szaxofon, Pleszkán Frigyes – zongora, Becze Gábor – bőgő, Baló István – dob/ játszott, utána a Csík-Fograsi-Jávori Trió, a Regős Quartet, majd 01 órai kezdettel a Szabados-Horváth Duó – a nap egyértelműen legjobb teljesítményével – aratott nagy sikert, az addigra már kisszámú, de lelkes közönség előtt.
Másnap a Vukán-Berkes-Jávori Trió kezdett Bontovics Kati szólóénekessel, és mint kiderült, ők voltak a nap legsikeresebb együttese. Utána Szakcsi Lakatos Béla szólózongora-estje következett, majd a koncertsorozatot a Kisrákfogó együttes, Deseő Csaba (hegedű) szólistával kiegészülve zárta.
Főiskolai tanulmányaink befejezésével (1977 közepe) Palatinus Szabolcs és Kovács Zoltán visszaköltöztek Budapestre, Tolna Kornél pedig elhagyta az országot (disszidált). Magamra maradtam.
A klub 1977 szeptemberében indult újra, változatlan – talán még egy kicsit nagyobb – népszerűséggel. Kezdtek a környező városokból és falvakból is járni rendezvényeinkre. Egyes népszerű együttesek koncertjein már nem volt ritka a 300-400 fős közönség sem. Szeptembertől hetente tartottunk klubfoglalkozásokat és ezek már sokkal színesebbek és szervezettebbek voltak, mint az előző évadban.
Már nemcsak „önerőből” vagyis saját magunk tartottuk a jazztörténeti, vagy jazzszemélyiségeket bemutató előadásokat, hanem felkértünk nevesnek számító előadókat is (Simon Géza Gábor, Sárközi Gábor, stb.). Az előadások és lemezbemutatók skáláját is kiszélesítettük, kirándulásokat szerveztünk különböző hazai jazzhétvégékre, jazzfesztiválokra. De például a ’77-es varsói Jazz Jamboree-re is kb. 15-en rándultunk el Győrből. Egyre élénkebben tartottuk a kapcsolatot más jazzklubokkal, különösen a miskolcival és a fehérvárival. Utóbbiak kezdtek egyre központibb szerepet betölteni a jazzhírek áramoltatásában.
Ebben az időben Bognár Imrével (ő Mosonmagyaróváron élt/él tudomásom szerint) vezettük, szerveztük a klub ügyeit, és természetesen tartottunk előadásokat, lemezbemutatókat, élménybeszámolókat. Ekkortájt Scharek Béla, a ház igazgatója is tartott több nagyon sikeres jazztörténeti előadást. A főiskolával való kapcsolattartás és a koncertek szervezésében nagyon sokat köszönhettünk Lázár Károlynak, mert egyrészt klubtagjaink egy része főiskolás volt és kellett az utánpótlás, másrészt reméltük, hogy néha ott is tudunk koncerteket szervezni.
Olyan jól jöttek össze a dolgok, hogy időnként havonta két-három koncertet is sikerül összehoznunk. Többek közt például 1977. december elsején a Zbigniew Namyslovski Quartet koncertjét. (Ami az első nemzetközi koncertünk volt, és Namyslowsi már akkor az európai jazzélvonalba tartozott.) Szintén ez év december 13-án bemutatkozott klubunk zenekara a Lattmann Quintett. (A zenekarból a bőgős Lattmann Béla később első vonalas jazzmuzsikus lett. A zongorista Nyári Károly is a könnyűzenei élet hírességévé vált.) A zenekar akkor a győri Zeneművészeit Szakközépiskola diákjaiból alakult. (Az előbb említetteken túl Nagy Sándor klarinétozott (elismert komolyzenész lett), Fenyő Zoltán fuvolázott, Gombos László dobolt. (Utóbbinak is szépen indult a jazzkarrierje, aztán nem tudom mi lett vele.) Az együttes zenei világa nem volt egységes, megtalálható volt benne a népdalfeldolgozástól, a divatos jazz-rock-ig minden.
1978 elején kivált Nagy Sándor, majd később két új tag Tiborcz Dénes (tenorszaxofon) és Sirsom László (gitár) csatlakozott az együtteshez. (Később mindketten disszidáltak, előbbi Németországba. Vele tartom a kapcsolatot, utóbbi Ausztráliába.) A zenekar hangzása ekkorra már sokkal egységesebb lett, bebop-os és hard bop-os témákat játszottak. Egészen 1978 végéig együtt voltak. Aztán elkerültek Győrből, mert a Zeneakadémiára, a Zeneművészeti főiskolára kezdtek járni (vagy disszidáltak).
Évzáróként ismét jazzkoncert-sorozatot rendeztünk „Jazz Majális” néven, április 28-30-a között. A majálison fellépett szinte minden magyar együttes, de a szervezés hibái, és az egy hét különbséggel rendezett Szegedi Jazznapok sok nézőt elvont az eseménytől. A rendezvény sikere és színvonala meg sem közelítette az előző éviét. Ekkor már a klubfoglalkozások látogatottságában is a hanyatlás jelei mutatkoztak. De ellenben kialakult egy 10-15 fős központi mag, akikre mindig és mindenben lehetett számítani.
Magánjellegű okból kifolyólag – váltam és vártam a katonai behívót – lemondtam a klub vezetéséről, amit átadtam Vadócz Tibornak és Sárosi Ilonának, akik a legaktívabb klubtagok voltak ebben az időszakban.
Szeptembertől újra indult a klub, de a népszerűsége egyre csökkent. A koncertekre járó közönség száma is egyre fogyott. A klubfoglalkozásokra pedig nem jöttek új emberek, és a régiek is elmaradoztak. Még sikerült októberben megszervezni egy „Amatőr együttesek találkozó”-ját, miskolci, fehérvári, tatai és győri együttes részvételével, mérsékelt siker mellett, de 79-ben már nem indult újra a klub.
1979 februárjában bevonultam 18 hónapos katonai szolgálatra. 79-ben összesen 3-4 koncert jelentette a város jazzkínálatát. A Magyar Rádió által, 1979 decemberében szervezett győri nemzetközi jazznapon – melyen fellépett Albert Mangelsdorff is -, az egyik szünetben megkeresett Jokesz György és Csípő Dezső (katonai kimaradással sikerült kijönnöm a laktanyából, mint később kiderült Jokesz a Tanítóképző Főiskola, Csipő pedig a KTMF-re jár), hogy jó lenne ismét alapítani egy jazzklubot. Az ötletet tett követte, 1980 februárjában a két győri főiskola és az Ifjúsági Ház támogatásával, helyileg a TK-n megkezdte működését az új győri jazzklub (Spit Ball). Jokesz György, Szaller László, Csípő Dezső, Fenyő Zoltán szervezték a programokat, én (katonaként a háttérből) adtam tanácsokat.
Számomra meglepően módon, sokan jöttek össze és jól is működött a klub, de nem sokáig, mert március közepén, kafkai módszerrel beszüntették. A bonyodalom ott kezdődött, hogy a TK főiskola klubvezetője, és még páran elhoztak az USA követségről különböző művészeti témájú filmeket /köztük volt egy film Ellington-ról/ és véletlenül egy diplomata táskát, amely mint később kiderült az egyik követségi dolgozóé volt. /Aki elhozta, azt hitte, hogy a másiké, mert cipeltek egy csomó klasszikus filmtekercset, akkor még nem volt videó. Ráadásként abban az időben minden férfiember diplomata táskával járt Magyarországon./ Telefonáltak a követségről a suliba, mert kamera rögzítette a dolgot, és amikor tisztázták a félreértést, a követségről azonnal autó indult és a tulajdonos még aznap délután sértetlenül visszakapta a táskáját. De hát ezen incidenst valahogy megtudta a rendőrség (nyilván lehallgatták az akkor ellenségnek számító amerikai nagykövetség telefonjait), ami ezután történt, az kémregényekbe illő. (Hogy mi is történt még, azt részletesen az írás után fejtem ki.) A vége pedig az lett, hogy kiosztottak egy-két fegyelmit a főiskolán és beszüntették a jazzklubot.
Természetesen különböző pletykák terjedtek el erről, és a város hivatalos személyeinek fülében a jazz szó – még ma is – a nagyon gyanús kategóriába tartozik. Ez nagyon megnehezíti a dolgunkat mostanság.
A kronológiai sorrendet folytatva, egy hónap „pihentető” szünet után ismét sikerült beindítani a klubot, megint az Ifjúsági Házban, ahol szerencsére tudták, hogy mi történt valóban. Elindítottunk egy hangszerbemutató sorozatot, először a bőgőt mutatta be Tiborcz András, és lemezbemutatókat tartottunk. Január folyamán sikerült meghívnunk a tatabányai Nemzetközi Jazztábor egy-két növendékét és tanár együttesét, aminek nagy sikere volt.
Júniusban leszereltem és így teljes erővel belevethettem magam a klub szervezésébe. Novembertől klubunk két helyszínen az Ifjúsági Házban és a Spartacus csónakházban működött. A csónakházban csak lemezbemutatókat tartottunk, kéthetente. A másik két héten az Ifiházban előadások és koncertek szerepeltek a programban. (Átszervezés folytán a Petőfi Sándor Ifjúsági Házból, Petőfi Sándor Városi Művelődési Központ lett, úgy, hogy az összes, a város területén lévő művelődési házat összerakták és új igazgató lett. Valószínű, hogy az átszervezés folytán keveredtek el az ő címűkre küldött leveleink, így az Önök levele is, amelyről aktuálisan egyébként senki sem tud!
Összefoglalva: az én véleményem az, hogy a hetvenes évek közepén Magyarországon fellendülő jazzklub mozgalom, legnagyobbrészt a 70-es évek elején az USA-ban, a rock és jazz fúziójaként létrejött jazz-rock-nak és rock-jazz-nak köszönheti népszerűségét. Mivel tapasztalataim szerint a jazzklubok ebben az időben, hogy közönséget szerezzenek és meg is tartsák azt, kénytelenek voltak jobb, s rosszabb jazz-rock felvételekkel teletűzdelni műsorukat. Ez részben érthető is, mert a „rockon nevelkedett”, még alakítható fiatal nemzedéket ezen az úton lehetett megismertetni a jazz-zel. De egyben ez hamis utat is jelentett, ha a jazz-zel ismerkedő egy idő után nem veszi észre, vagy nem vetették észre vele a jazz-rock ürességét, üzletiességét.
A hetvenes évek vége felé Magyarországon is feléledő rock divat, (talán) szerencsére elvonta a jazztől azokat az elemeket, akik nem jutottak túl a jazz-rockon. Ezek az emberek, most a rockért vannak megőrülve, ugyanúgy, mint pár évvel előtte a jazz-rockért. Természetese azért, mert akkor az volt a divat. A jazz ismét rétegműfaj lett. Ezt az egész viselkedési formát nagyon jól foglalják össze Szabados György szavai: „ …az írásból hiányzik az idézet…”.
Véleményem szerint ezen okok miatt hanyatlott a jazzklub-mozgalom az utóbbi időben. De én már azt is eredménynek tartom, hogyha valaki nem tekeri el a rádiót, ha véletlenül jazzt hall. De sajnos ennek ellenére úgy érzem, hogy a jazz még mindig zenekultúránk hiányzó láncszeme, és az ország területén – több-kevesebb sikerrel – működő jazzklubok valamelyest betömték a zenei nevelésünkben a jazzoktatással kapcsolatosan tátongó űrt. Legalábbis az érdeklődők számára. Mert az, hogy az általános iskolában a 8 évi ének-zenei oktatásból 1 órát, a középiskolában – ha jól tudom – két órát fordítanak ennek a műfajnak vagy inkább előadási formának megismertetésére, az egyszerűen nevetséges. Az ezen irányú oktatás minőségéről nem is beszélve, mert többségében olyan hozzá nem értő emberek oktatják, akik többet ártanak, mint használnak.
A jazz-zel elmélyülten foglalkozók olyan kevesen vannak, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, és ezért az egész országot egy – Szabados György szavaival élve – „szektaszerű szervezet” hálózza be, amely segíti egymást, hírszolgálatot biztosít. Az a fő cél, hogy minél több ember tudatából töröljük ki a jazz-zel kapcsolatos hamis képet és próbáljuk megismertetni az érdeklődőkkel az igazi, tiszta zenei értékeket felmutató jazzt. Ennek a célnak eléréséért, és hogy a jazz hazánkban is közkinccsé váljék, dolgozunk az ország különböző jazzklubjaiban, nagyrészt lelkesedésből, mindenféle anyagi támogatás nélkül.
Még ez évben szerkesztettünk egy stencilezett kiadványt „Jazz Studium” néven, melyben tanulmányok, fordítások, riportok és kislexikon részt olvashatnak az érdeklődők. Ezt a kezdeményezést folytatni szeretnénk.”
************************************
Utólagos megjegyzések
Mint jeleztem, több a szövegben megjelenő dolog/hozzáállás hátterét tán érdemes 40 év távlatából némiképp megvilágítani, hogy jobban lehessen érteni a történéseket. A szövegben megjelenő, utólagos rövid zárójeles megjegyzések is ezt próbálják szolgálni. Pár esetben azonban hosszabb háttér információk szükségeltetnek, amelyeket itt, utólagosan fogok megtenni.
A kémhistória…
Ezt akkor, 1981-ben nem lehetett leírni. Az amerikai nagykövetséges „incidens”, vagy „diplomatatáska lopás” után, még aznap délután és este kemény kihallgatások következtek. Kiderült, hogy az alapvetően tohonyának gondolt szocialista rendőrségünk tud gyorsan is cselekedni. Pár óra alatt összeszedték a „diplomatatáska lopás” elkövetőit. Elsősorban a diplomatatáska tartalma érdekelte őket, de mivel azt senki nem nyitotta ki, ezért csalódniuk kellett. De azért nem adták fel ilyen könnyen és fogást akartak találni a „jazzklub” nevű szervezkedésen, amely során elég sokszor szóba került a nevem és láthatóan sokat tudtak rólam. Azaz rendes nyilvántartás vezethettek tevékenységemről, pedig csak – az ártatlan tevékenységnek gondolt – jazzmúltam adatai sorjázhattak a nevem mellett. Lehet, hogy tőlük kellene ezért megkérni a jazzklubban történtek pontos nyilvántartását? Sok homályos folt tisztázódhatna ezzel. És persze az is kiderülne, kik voltak a beépített emberek, pontosabban az álnevük. Azt ezért egyébként is tudtuk, sejtettük, érzékeltük, hogy szemmel tartanak bennünket. Mivel az első időszakban nagyon sokan jártak és sokat változott a közönség, akkor ez még nem volt feltűnő. De amikor egy év után már elkezdtük megismerni a törzstagokat, akkor hamar felfedeztük a furcsán viselkedőket, akik túl sokat kérdeztek és/vagy túl tájékozottak voltak. Észrevettük, hogy – általában intenzív „munkavégzés” után – elég gyorsan el is tűntek, majd más hasonló „szellemiségű” kérte a felvételét a klubba, mert a klubtagsági rendszer miatt mi is viszonylagos kontroll alatt tartottuk őket. De valójában egy idő után nem is zavart, érdekelt ez bennünket, mert meg voltunk győződve, hogy ártatlan/ártalmatlan dolgot csinálunk, amiben nincs semmi rossz. Főleg nem rendszerellenes. Mi csak a saját szenvedélyeinket, zenei rajongásunkat próbáltuk kiélni. Az egy másik gondolat, hogy mit gondolt erről a párt és jobb keze a rendőrség, de erre szabados választ – az gondolom ennyi idő után – nem fogunk kapni.
Visszakanyarodva az akkor történtekhez, csak az volt a szerencsém és mentett meg a „kémkedés” vádjától, és a futkosótól, hogy abban az időszakban épp tartósan nem engedtek ki a laktanyából. Bár bent is nyomoztak utánam, de valószínű amiatt úsztam meg szerencsésen, mert nem tudták bizonyítani a tényleges részvételelem az „incidens”-ben. Azért utólag belegondolva nem volt ez annyira vicces ügy, mert egy első lépcsős felderítő alakulatnál szolgáltam katonaként, ugyan „csak” rádió felderítőként, akit a gyakorlati életben az „ellen” ugyanúgy be tud mérni és elsődleges célként elsőként kilőni. A ránk vonatkozó hivatalos veszteségi ráta 90-100 %-osnak volt tervezve. És az általam fejtegetett időszak bizony nem volt békeidőszaknak mondható, amint azt a következő évben, a lengyelországi rendkívüli, vagy más néven szükségállapot kihirdetésekor a gyakorlatban megismerhettük sorstársaimmal. Már pár hónapja leszereltem, amikor egy ifiházas koncertről hazafelé tartva (az ifiházas programból beazonosíthatóan valószínű december 10-éről van szó, amikor a Gombos és a Binder Quintet játszott a jazzklubban), a győri városháza előtti átkelőnél ácsorogva feltűnt, hogy egykori zászlóaljam vonul el előttem veszettül nyugat irányába, katonai konvojban. Integettem nekik, ők vissza, hiszen nemrég még együtt voltunk, mert engem a főiskolai végzettségem miatt 24 helyett 18 hónapra szereltek le. Gondoltam, megint gyakorlóriadó miatt szívnak, bár feltűnt, hogy nem erre szoktunk vonulni ilyenkor, de alapvetően ekkor még nem gyanakodtam. Ez olyan este 10 óra tájban lehetett, az utolsó buszra mentem valószínűleg. Otthon még vacsoráztam egyet, és épp lefekvéshez készülődtem, amikor csöngettek. Nem volt szokás az éjszakai csöngetés annakidején a külvárosokban, Szabadhegyen sem. A kapuban egy ember a kezembe nyomta a „sasbehívót”, amin az állt, azonnal vonuljon be. Volt otthon egy készenléti, tartalékos katonai hátizsákom, ruhával és alapfelszereléssel. Csak arra volt időm, hogy – a biztonság kedvéért – pár üveg bort és pálinkát beletegyek. Az Ady-város közepén egy buszkonvoj várt, sortársakkal telve és kivitt bennünket egy Győr melletti erdőbe, mint később kiderül, az „éles” riadókörletbe, ahol addig gyakorlatozás miatt sem jártunk, annyira titkos volt. Hamarosan a régi századom körében voltam, ölelgettük egymást egy kicsit a régiekkel, sorkatonákkal, tisztekkel, majd alakzatba állítottak bennünket. De nem volt az a hivataloskodó, álkeménykedő hangulat, amit a kiképzéskor megszoktunk. A tisztek is feszültek voltak és csak épp ügyeltek a formaságok felszínes betartására. Lehetett érezni, hogy itt most másról van szó, „éles” a dolog. Aztán jött a parancsnok és azzal kezdte: Elvtársak! Ne ijedjenek meg, nem Lengyelországba megyünk! Ebből rögvest mindenki levonhatta a következtetést, hogy komoly a dolog és bármi lehet! Csak az Isten, vagy nem tudom kicsoda mentett meg bennünket attól, hogy ne keveredjünk egy 1968-as csehszlovák megszálláshoz hasonló „eseménybe”, csak Lengyelországban. Négy napot táboroztunk ott, és aztán mintha semmi sem történt volna, hazaengedtek. Valószínű egybeesik e nap a lengyel szükségállapot kihirdetésének napjával (1981. december 13.). A lengyelek elintézték – szocialista, internacionalista segítség nélkül – magukat, egy időre.
Civil mozgalmak a szocializmusban – klubok kialakulása, hálózatosodása
Utólag jól látható, hogy a nagypolitika területére is merészkedjek pár gondolat és történelmi visszatekintés erejéig, hogy 56 letörése után, sokáig nem lehetett elfojtani az érzékelhető jólét fokozódásával párhuzamosan megjelenő civil mozgásokat, mert a terror eszközével csak időlegesen lehet fenntartani a rendet. Ezt a Rákosi-rendszer átélése és bukása egyértelműen bebizonyította a kádári vezető réteg számára. Kellettek szelepek. Az új „gazdasági mechanizmus” kísérlete, majd az utólagosan „kádári konszolidáció korszaká”-nak nevezett, 56 utáni időszak, tudatosan és kényszeresen is kénytelen volt lassacskán, adagolva kisebb-nagyobb társadalmi engedményeket tenni. Nem lehetett elkerülni, hogy ne engedjék meg lépésről lépésre az „ismételt” önszerveződések megjelenését. „Ismételt” írom, mert a II. világháború előtt számtalan önszerveződő közösség, ipar és sport egylet, klub jelentette a magyar kulturális fejlődés alapját. Akik – a mai rossz szokással ellentétben – nem is várták ehhez az állam segítségét, hanem saját forrásból, a közösség önerejéből, a tagok különböző mértékű hozzájárulásából fedezték a csoport megjelenő igényeit (színházi előadás, koncert, sportesemény, stb.). Mert a mai helyzettel ellentétesen, természetesnek tartották, hogyha valamit akarnak, szeretnének, annak költségei őket terhelik. A szocializmus megjelenésével ezek az önszerveződő közösségek az új rendszer ellenségévé váltak, legalábbis így gondolta a rendszer, mert nem lehetett őket befolyásolni, a saját fejük után mentek, még ha nem is volt bennük semmilyen rendszerellenes él. Ezen önszerveződő közösségek módszeres és sikeres szétverése a szocialista rendszer egyik legnagyobb bűne. Persze a sikeres végigvitel után, létre kellett hozni a saját rendszerűket, amin keresztül csoportosan és áttételesen befolyásolni tudják az embereket. De mivel ezeket a közösségeket – kultúrházakat, sportegyesületeket, stb. – az állam hozta létre, ezek nem önkéntes tagjai már nem gondolták úgy, hogy a saját költségükre – sokszor kényszer hatása alatt – kell ezekben részt venni bennük, ezért az államnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia ezek formák stabil működésének fenntartásához. És hát ez – lássuk be – költséges tevékenység. Ezt hagyományozta ránk komoly negatívumként a szocializmus, ami a mai napig tart, hiába lett közben rendszerváltás. A régi magyar közösségek többsége nem épült újra, már nem volt, aki ennyi szünet után öntevékenyen újraépítse. Azért érdekes tény ez és volt nagy a rombolási faktora, mert a nyugat-európai – szocializmust át nem élt – világban megmaradt az öntevékeny közösségi forma, aki nem az „állami csecs”-en lógva akarja csak megvalósítani saját közösségi, kulturálódási céljait, hanem saját erejéből tesz érte. Ezért van az – a magyarok értetlenkedésére -, hogy az EU-ban alig van kulturális típusú támogatás, mert náluk azt a közösség saját dolgának tartják. Igaz, társadalomépítési, szélesebb átfogású programokkal közvetve támogatják a közösségeket, csak ezt a magyarok nem nagyon akarják érteni.
Na, de térjünk vissza vizsgált időszakunkhoz, a 70-es végek végéhez. Az 56-os krízis hatásait lassan sikerült leküzdeni, elfedni. A nép érezhetően gazdagodott, jobban élt és nőttek vágyai, működött a kádári konszolidáció, ebben megjelent, mondhatni visszatért a valószínű ősi ösztön, az öntevékeny közösségek létrehozásának vágya is. Valahogy engedni kellett, de természetesen minél jobban ellenőrzött keretek között. Ezért „vegyes” technikát kezdtek el alkalmazni. A saját rendszerükön, tehát a művelődési házat rendszerén belül adtak lehetőséget a spontán szerveződő kisközösségeknek. Hiszen itt azok önállónak hihették magukat, helyet, infrastruktúrát, programok megvalósításához pénzt, azaz támogatást kaptak. Elvileg nem beszéltek bele, hogy mit csinálnak, de azért a művelődési ház munkatársain keresztül „finom” ellenőrzés alatt álltak. Fontos itt megjegyezni, hogy a szocializmus előtti egyesülések, egyletek, saját vagyonnal, telephellyel, klubépülettel rendelkeztek. Ilyenről ebben a lazuló szocialista formában szó sem lehetett. De nem is érdekelt senkit, mert annak a réginek, ha voltak is átélői, gyakorlói, erre az időszakra már az öreg generációhoz tartoztak, akik annyi mindenen átmenve, már más, inaktív fele haladó élethelyzetben voltak, nem jelentettek tényezőt.
De ott voltunk mi, az újonnan jövő, épp felnövő és tettre kész, valamit csinálni akaró tizen-huszonéves fiatalok, akik az előzményekről mit sem tudtak, legfeljebb néhány elejtett nagyszülői példáról hallottunk, leginkább az „aztán vigyázz fiam” szóösszetétel keretében. De mint lobbanékony fiatalok, minket a saját mániáink, hobbijaink, sztárolt zenekaraink, zenei stílusaink érdekeltek, amint az így lesz, amíg világ a világ. Győrben az Ifjúsági ház 60-as évek eleji megépítésével – 2016 márciusában rombolták le mélygarázs építés címszóval – gyorsan átvette ezt a fiatal közösségeket befogadó fő intézmény szerepet az Úttörőháztól (mai Gyermekek háza). Amikor mi 1976-ban megjelentünk ott jazzklub alapítási kérésünkkel, akkor már vagy 10-15 éve gyűltek ott a nagyon sokféle irányultságú közösségek, valamilyen klubformában. Itt fontos kitérni arra, hogy akkor még csak rádió és TV működött (csekély adásszámmal) a családokban. A telefon és az autó luxuscikk volt, nagyon keveseknek adatott meg. Ha volt rá pénzed, és 5-10 éveket kellett rá várni. Mindezt csak azért írom le, mert ezek a klubok az információcserének, a többletinformáció/tudás szerzésnek is fontos központjai voltak. Amikor én/mi, mai szóval „rákattantunk” a jazzre, őszintén szólva, alig tudtunk róla valamit. Csak a furcsasága, a megszokottól elérő ritmusai, az akkori beat- és rockzenéhez képest rendkívül bonyolultnak tűnő zeneisége fogott meg. És persze volt benne valami misztikus, hogy ez a fekete rabszolgák zenéjéből alakult ki. És hát elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ahhoz, hogy valaki játszani tudja, ahhoz zenei felkészültség kell, nem elég lelkesnek és/vagy vadnak lenni, mint a rockzenéhez, vagy a punkhoz.
Az első Győri Jazzklub alapításának érdekes előzménye
És hogy miért mi alapítottuk meg az első győri jazzklubot? Mert pl. Budapesten is csak 15 évvel előtte (1962) hozták létre az első jazzklubot, a Dáliát, a KISZ égisze alatt. És ezt utána sokáig nem követte további. Vidéken talán a székesfehérváriak a legöregebbek, 5-6 évvel megelőzve bennünket, De ott már 67-től volt egy hivatalos nemzetközi jazzfesztivál, amely löketre indult be a helyi klub. Ehhez képest, az egykori és jelenlegi fővároshoz képest Győr nem tartozott a magyar kultúrvárosok közé. Vizsgált időszakunkban a „füstös gyárkémények árnyékában” (külső pejoratív jelző a városra) létező fejlett iparváros kategóriába tartozott és tartozik ma is. Csak akkor a Rába, most pedig az Audi birodalom miatt, és füst nélkül. Intellektuális háttérként egy műszaki és egy tanítóképző főiskola, ami nehezen összemérhető egy Debrecen, Pécs, Szeged kulturális és egyetemi súlyával. Valójában ezek a főiskolák – hosszú időn át megtapasztaltam – nem tudtak lendíteni Győr kulturális potenciálján. Én és jazzklub alapító társaim Pesten jártuk az első két évünket, a harmadikra költözött le Győrbe a távközlési szak. Pest 70—es évekbeli, beinduló progresszív egyetemi légkörében, és Lengyelországban – ami kulturális szempontból a legprogresszívebb ország volt a szocialista táborban, és el is érhettük, mert nyugatra nem mehettünk – kaptuk meg azokat a kulturális dózisokat, amely Győrbe érkezve, számomra visszatérve, hiányként jelentkezett. Fiatalon, tele progresszív indulatokkal, élményekkel bizony a 70-es évek Győrje nagyon is provinciális, kéményfüst által ködös világnak tűnt. Na, majd mi megmutatjuk, gondoltuk, legalább erre az egy évre csináljuk azt, amit szeretünk. Telve ifjúkori lendülettel, önbizalommal és persze néha nagyképűséggel is.
Az külön érdekes, honnan jött a jazzklub létrehozásának ötlete, mert az nem nyilvánvalóan fogalmazódott meg bennünk elsőre. Történt, hogy egy külvárosi művház, a szabadhegyi József Attila, jelesül szülőhelyem, diszkóversenyt hirdetett. Itt fontos megjegyezni, hogy a diszkó műfaj a hetvenes évek elején indult. Én először Lengyelországban találkoztam vele, pár évvel magyar megjelenése előtt. És még nem lehetet pontosan tudni mi is lesz belőle. A fentebb említett szabadhegyi diszkóverseny hátterében Györkös László állt, mint a hely igazgatója. Progresszív gondolkodású íróember, könyve jelent meg országos kiadónál. Ő egyáltalán nem provinciális gondolkodású figura volt, mint a helyi hivatalosságok többsége. Van ilyen, minden rendszernek vannak hibafaktorai, mint annyiszor megtapasztaltam később is. Györkös Laci – egy külvárosi művházban – mert olyanokat tenni, amit a központban nem mert senki. Nyilván nem is figyeltek oda rá annyira és volt vér a pucájában, mint később sokszor megtapasztaltuk, amikor már a 80-as évek elején, a Petőfi ifiház igazgató-helyetteseként támogatta, védte, elfedte az akkori szocialista rendszerben egyre „vadabb”-nak számító nemzetközi kísérletezéseinket. Nélküle, az ő védőszárnyai nélkül nem tudtunk volna világhírű és színvonalú koncertsorozatot létrehozni 1982-83-ban. Utólag derült ki, hogy az első magyarországi független nemzetközi koncertek voltak ezek (8 alkalom) a szocializmusban. Minden műfajban először! És ebben is nagy segítségünkre volt, hogy a periférián egy kis füstös iparvárosban kíséreltük meg ezt, a fővárosban előbb elbukunk. Tehát Györkös Laciban volt érzék a progresszív dolgok mellé állni és nemcsak mellé, hanem határozottan segíteni azokat.
Ismét visszakanyarodva, Laci meghirdette a diszkóversenyt, nyilván azzal a hátsó szándékkel, hogy hátha kihozható valami új dolog ebből az új műfajból. És mondhatni szerencséje volt, mert észrevettük a felhívást és a kb. 10 jelentkező közt személyünkben (Palatinus Szabolcs és én) megjelent két nagyon szokatlan versenyző. Mindketten blues és jazzprogrammal jelentkeztünk, két-két szettet kellett nyomnunk. Jól emlékezem én jazztörténetet és Miles Davis-t pörgettem, meglehetősen megdöbbentve a zsűritagokat… Ma biztos, hogy minimum kidobnának bennünket ilyen stílusidegen arcátlansággal, de akkor még – mondom – nem volt ilyen tiszta, egyértelmű a műfaj tisztán szórakoztató jellege. Hát nyerni nem nyertünk, de Györkös Laci azonnal felhívta a Petőfi ifiház igazgatóját, Scharek Bélát és elmesélte neki, hogy mi történt. Persze tudta, hogy Béla aktív muzsikus, aki a jazz-zel is kacérkodik. Elég az hozzá, hogy beprotezsált Bélához és pár hétre rá elindult az első Győri Jazzklub. Ilyen értelemben, úgy gondolom nem is mi alapítottuk, hanem inkább Györkös Laci és Scharek Béla, akik meglátták bennünk a lehetőséget.
A kor adta technika és reklámlehetőségek
Egy 40 évvel ezelőtt induló eseménysorra emlékezve nem árt összefoglalni az akkori időszak, tehát a 30-40 évvel ezelőtti intervallum technikai, információközvetítési, promóciós lehetőségeit. Ugyanis mindezek leképeződnek az archív dokumentumokban. Valószínű a korosabb olvasók is elfeledkezhettek már róla, a fiatalabbja pedig számára már szinte a hihetetlen kategóriába tartozó dolgokkal, formákkal találkozhat köztük. Mik is ezek a mai, az információs forradalom hajnalán, kőkori állapotoknak tűnő állapotok, lehetőségek?
Kérdés: A 40 évvel ezelőtt adottságok mellett, a mai kor gyermeke, hogyan állna neki, a közösségi élet alakításának, abba programok szervezésének, azok reklámozásának? E kérdés alapos körüljárása miatt ne is azzal kezdjük, hogy mi volt akkor, hanem, hogy mi nem állt rendelkezésünkre a hetvenes évek közepi Magyarországon, ami ma mindennapjaink triviális része (elsőre csak felsorolásszerűen):
– telefon, mobiltelefon
– fénymásoló, nyomtató
– internet, facebook, stb.
Ezen eszközök birtokában, egy íróasztal mellett ülve, legyünk nagyvonalúak, egy lelkes szervező, egy nap alatt kényelmesen leszervez egy koncertet. Mobilon tárgyal a zenésszel, vagy a menedzserével, miközben már propagandaanyagot fabrikál a netről lehalászott fotók és leírások alapján. A reklámanyagot felnyomja saját weboldalára, egy gombnyomással elküldi a helyi írott és internetes médiának, jazz-zel foglalkozó portáloknak, potenciális érdeklődőknek hírlevél formájában. Még csinál hozzá egy facebook kampányt, közben hátradől a székében és boldogan várja koncertet.
De hogy is volt ez a hetvenes években? Lássuk részletezve:
1./ Telefon, mobiltelefon
Azt gondolhatnánk, hogy a telefon már rég általános része életünknek. Mint távközlési mérnök, aki 20 évet aktívan dolgozott a szakmában (1997-ig), eléggé hitelesen beszélhetek az akkori helyzetről. Leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy egy vidéki magyar városban nagyon nagy embernek kellett ahhoz lenni valakinek, hogy középtávon (1-2 év alatt) telefonhoz jusson. Mellékelem egy hetvenes évek végén beadott telefonigényem elutasítását. Pedig én szakember voltam és a cég dolgozója. És semmivel sem biztattak. A munkahelyről a helyi telefonálás még így-úgy ment, persze ellenőrizték, de a tárcsahangra, hogy tárcsázni lehessen, többségében perceket kellett várni. Egy pesti hívás már nagyobb falat volt. Akár fél-egy órákat kellett várni egy helyközi tárcsahangra, ami után megkezdhette az ember a tárcsázást és ez még nem volt biztosíték arra, hogy eljut a végéig a folyamat, tehát felveszi a hívott fél. (Sok esetben hibázott a rendszer, félrekapcsolt, leterhelt volt a hálózat, tehát a hívás el sem jutott a hívottig.) Egy vidéki nagyváros elérése is hasonló, vagy még nagyobb feladat volt. A kisebb városokat (pl. Csorna, Kapuvár) és falvakat, csak kezelő bevonásával lehetett megkísérelni elérni, azaz le kellett adni a vágyott számot, aztán várni, mikor hív vissza a kezelő és manuálisan összekapcsol bennünket. Az igazsághoz tartozik, hogy a 80-as évek közepétől gigantikus fejlesztések indultak a telefon fronton és a kilencvenes évek elejére gyökeresen megváltozott a helyzet. De még csak a hetvenes éveknél tartunk. És közben már mocorgott a mobiltelefon, mint új verzió. A mobiltelefon sokkal később, a 90-es évek közepén kezdett el terjedni, emiatt inkább státuszszimbólum volt, mint használati tárgy, mert keveseket lehetett vele elérni. Közhasznú beceneve – főleg emiatt – a „bunkofon” volt. Az értelmiségnek ciki volt használni, ezért sokan, én is titkoltuk a létét. Csak sok év múltán oszlott el ez a mai szemmel fura hangulat a mobil körül.
Tehát ilyen – gyakorlatilag – telefonmentes helyzetben telt el szervezkedésünk első 10 éve. Mit lehetett tenni? Maradt a klasszikus hírközlési módszer, a levél, ha városon túlról kellett információt kérni. Helyben pedig az volt járható út, hogy személyesen megkeressük az illetőt. De nem autóval, mert az nem volt, 10-20 éveket kellett egy családnak várni egyre. És akkor berakták a garázsba, védték széltől naptól, esőtől, esetleg vasárnap vették elő és kimentek vele a családi vikkendházhoz, vagy nyáron elmentek a Balatonra. De pl. a mi családunknak még nem volt autója ebben az időszakban, de ha lett volna, apám akkor sem adta volna oda egy huszonéves fiatal gyereknek. Ezért gyalog, biciklivel, busszal kellett a problémáinkat megoldani…
Gondoljon bele az olvasó, hogy mit tenne abban az esetben, ha mobil híján egy megbeszélt, vagy lelevelezett randira nem érkezik meg a partnere? Hogy oldja meg a helyzetet?
Van olyan visszaemlékezés a birtokomban, mikor két erdélyi barát valahol Magyarországon beszélt meg egy találkozót, de az egyik nem jelent meg. A másik majdnem egy teljes napot várt rá és egyszer csak megérkezett… Számtalan ma már nem ismert megoldási kulcs volt a mobilmentes világban az ilyen helyzetek megoldására, ezek mára kivesztek, ezért nagyon nagy zavarok lehetnek egy-egy jövőbeni mobilmentes napon. Még belegondolni is rossz, hány tanácstalan, megoldást kereső ember fog üvöltözni és módszeresen szidni a szolgáltatót és folyamatosan előkapkodni az agyat egyre jobban helyettesítő mobilt a zsebből, annak feléledésében reménykedve.
Kicsit hasonló eset nemrég megtörtént velem és vonaton utazó társaimmal. Figyelmeztetésnek szerintem jó! Talán még sokan emlékeznek a tavaly nyár végi eseményre, amikor a Keletiben összezsúfolódó menekültek egyszer csak gyalog megindultak nyugat felé. Ezzel egy időben nekem közel kilenc óra alatt sikerült leküzdenem a Budapest-Győr távolságot. Vagy nyolcszori átszállással. Vonatról buszra, onnan megint vonatra, stb. De a lényeges elem az volt, hogy soha senki nem tudta mi fog történni velünk az igen közeli időszakban sem. Utazótársaim fiatal része folyamatosan telefonált közben, riasztotta a rokonokat, barátnőt, családot. És folyamatosan az internetet nézegette a mobilon, hogyha ezt a csatlakozást lekési, akkor majd melyiket éri el, és közben folyamatosan át kellett tervezni a tervet, mert a káoszban nem volt semmi megfogható. Az idő folyt és egyre inkább elvesztette a jelentőségét. Csúsztunk bele az éjszakába és a mobil, internet megléte, működése ellenére is egyre inkább értelmét vesztette a bennük lévő „tudás”, mert a káoszra nem volt felkészítve a memóriája. Nem volt mit tenni, az emberek elkezdtek egymással beszélgetni és közösen keresni a megoldásokat. Már éjfél felé járt az idő, és Komáromban leszállítottak bennünket a vonatról, hogy az eddig jött, itt a végállomás. A vasút rendszere összeomlott, nem volt elérhető a főnökség (ők nyilván otthon kényelmes fotelből nézték a híreket a TV-ben), a vasutasok tanácstalanul széttárták a kezüket. És akkor mutatkozott meg a közösség ereje, egy delegációt küldtünk tárgyalni a „sofőrrel”, azaz a vonatvezetővel, aki már épp pakolt össze, hogy megy haza. Igaz több százan, több vonatnyi utas verődött addigra össze az állomáson. Hontalanoknak, menekülteknek éreztük magunkat, akiket magára hagyott a „rendszer”. Megoldást kellett találnunk, és láss csodát, eredményre vezetett a tárgyalás, a vonatvezető elvitt bennünket Győrig. Bár lehet, utólag megbüntették érte. Nagyjából hasonló, sokszor bizony „partizán” módszerekkel dolgoztunk, szerveztük az egykori jazzklub programjait. A cél elérése volt a fő, az eszközökben pedig ötleteseknek kellett lennünk, akár a szabályok kijátszásával is.
2./ Fénymásoló, nyomtató
Reklámanyagainkat ma photoshop-ban szerkesztjük, vagy megszerkesztetjük a haverrel. Színes nyomtatóval kinyomtatjuk, majd sokszorosítóval lemásoljuk annyi példányba, ami kell. És már indulhat a terjesztés. Egyszerű, triviális folyamat.
A hetvenes években és még sokáig nem volt számítógép. Amikor később, a nyolcvanas években, a szocialista nagyvállatoknál kezdett lenni, többségében státuszszimbólum jellege alakult ki. Általában teljesen használaton kívül álltak az íróasztal valamelyik sarkán. Sok helyen még csipketerítőt is raktak rá, hogy védjék. Néhol cserepes virágot is, de bekapcsolni nem kapcsolták, legfeljebb, ha unalmukban játszani akartak rajta. Valójába sokáig nem is volt konkrét haszna. És a többség nem is értett hozzá, tanfolyamokat indítottak ezért. De a mi vizsgált időszakunkban, a hetvenes években még csak szoba méretű számítógépek voltak a nagyobb egyetemeken. Győrben még az sem. Talán a Rábának volt valami. Ezért kézzel írtuk meg a klub programtervét, majd lassan „sikító titkárnő” módjára megtanultunk gépelni, persze írógéppel. Mint öntevékeny kultúrmunkásoknak muszáj volt ezt a lépést megtennünk, mert senki sem volt hajlandó ezt megtenni helyettünk, főleg nem a művelődési házak lusta és minket semmibe vevő, megtűrő alkalmazottainak nagy része. Tisztelet a kivételnek. De mindez nem nagyon zavart bennünket, ehhez szoktunk, erre szocializálódtunk, természetes volt, hogy ha valamit meg akarunk oldani, annak megoldási lehetőségeit nekünk kellett kitalálni és végigvinni. 1-2 fénymásoló volt a városban, de ahhoz mi nem férhettünk hozzá, ezek használatát szigorúan ellenőrizték.
A számunkra elérhető sokszorosítási forma a stencilezés volt, az sem egyszerűen. A „stencilezés” régi, primitív sokszorosítási technika. A stencilkészítéskor egy keménypapír hátterű hártyapapírra kellett rágépelni írógéppel a szöveget. A javítás nehézkes volt, ezért nagyon kellett vigyázni a gépeléssel. Persze ezt is mi (én) csináltuk. Ki más lett volna erre? Később rájöttünk, hogy a finom hártyába karcolni is lehet. Külön technikája volt ennek. Ehhez kellettek képzőművész hajlamú barátok. Majd egy festékhengerrel ellátott gépre helyeztük e stencillap hártyát, és némi tekerés után a gépelés és karcolás helyén átjött a festék az odahelyezett írógéppapírra. Kézzel is lehetett hajtani a gépek és villanymotorral is. Egyfajta primitív nyomdai technika volt ez. Tele korlátokkal, hátrányokkal, ebből kellett kihoznunk a legjobbat. A plakátokat montázstechnikával készítettük. Írógéppapírra ragasztottunk fotókat és öntapadós betűkészletből raktuk ki a címet… Ezek ma kőkorinak tűnő módszerek sugároznak az akkor dokumentumokról.
3./ Internet, facebook
Az interneten kutakodva ma könnyen hozzájutunk fotókhoz, információkhoz, ami a propaganda, reklámanyag gyártás alapja. Az internet azonban már főleg a XXI. század vívmánya. A jazzklub indulását ettől legkevesebb 25 év választja még el. Ebből következőleg és abból, hogy akkor mi még a szocializmus nyugati kultúrától meglehetősen elzárt világában éltünk, nagyon nagy volt a jazz területén az információhiány, mert a jazz egy imperialistának bélyegzett nyugati kultúrtermék volt. A könyvtárakban 2-3 magyar nyelvű könyv volt elérhető (Gonda János, Pernye András) a témában, azokat ronggyá olvastuk. Néha már az újságokban is megjelent pár cikk, azokat gyűjtöttük, aztán lassan felfedeztük, hogy Lengyelországban a honihoz képest nagyon komoly jazzélet zajlik és van angol nyelvű (!) jazzújságjuk is (Jazz Forum). De hát nálunk addig az orosz volt a kötelező idegen nyelv, angolul kevesen tudtak, nosza vadul nekiestünk annak is, hogy le tudjuk fordítani az izgalmasnak tűnő jazzcikkeket. Ilyen apró morzsákból szedegettük össze a tudásunkat, ami épp csak egy lépéssel járt a többi klubtag előtt és azt előadtuk nekik. Ez abban az időben normális volt. Persze nem volt elég beszélni a jazz-ről, demonstrálni is kellett az előadásokat. Az első időkben még lemezekhez sem fértünk hozzá, mert azok nem jöttek át a vasfüggönyön. A rádióhullámok ellenben igen. Vadásztuk a BBC és az „Amerika hangja” (Voice of America) jazzadásait, és szalagos magnetofonokra rögzítettük azokat. A klubban is ezeket játszottuk le. Igazi ősidők voltak ezek. Aztán lassan felfedeztük, hogy pl. a Lengyel és NDK Kulturális Intézet budapesti székházában lehet jazzlemezeket kapni, majd beindult a csempészvonal jugoszláv irányból is, ami akkor fejlett és nyugati típusú világ volt. Csaknem olyan nehezen lehetett oda átmenni, mint nyugatra. A pesti fejesek gyerekei azért így-úgy hozzájutottak igazi amerikai és nyugati lemezekhez is. Megindult a biznisz és a cserélgetés, magnóra másolás. Azt kell mondjam, hogy kb. 1-2 év lelkes gyűjtés és kapcsolatteremtés után, már nagyon sokat ledolgoztunk az elmaradásunkból és kezdtük tudni követni a világban zajló friss áramlatokat. És ez jól követhető a jazzklub programjainak alakulásán. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy gombamód kezdtek alakulni magyar zenekarok, érzékelve a fokozódó érdeklődést a műfaj iránt. Jobbak, rosszabbak, lelkesek, divatutánzók, pénzéhesek, mint ahogy az lenni szokott.
A vidéki jazzklub-hálózat kialakulása
A hatvanas és hetvenes évek eleji Budapest-központúság – legalábbis a jazz területén – a hetvenes évek végére megszűnt, mert rengeteg vidéki klub alakult. Mai aggyal szinte elképzelhetetlennek tűnik, de Orosháza, Csorna, Kapuvár nagyságú kisvárosok tömegében alakult jazzklub és persze minden nagyvárosban is volt. Ezek mindegyike – mai szóval – „civil” kezdeményezés volt. Akkor ezt a kifejezést még nem használtuk, de semmi más sem volt helyette. De az teljesen tiszta volt mindenki fejében, hogy ezek független kezdeményezések voltak és általában a helyi művházra építették működésüket. Mint korábban említettem, a klubforma volt az egyetlen lehetséges civil és független gyülekezési, közösségi forma, amit a szocialista rendszer tolerált. De arra nem volt felkészülve, hogy gyakorlatilag pár év alatt az egész országot behálózzák a jazzklubok. Utólag belegondolva rejlett ebben bizonyos „állambiztonság kockázat”, ahogy ma mondanák. És bizton megindult a megfigyelés és ellenőrzés. Ennek szelíd verziója lehetett a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének felfigyelése és adatgyűjtése a jazzklubok burjánzására, 1980-ban. Amely érdeklődés – szerencsésen – megőrizte a Győri Jazzklub első négy évének tevékenységét.
Előkutatva régi dossziéimat, rengeteg dokumentum került elő nemcsak a mi klubunk működéséről, hanem az ország más klubjainak programjáról is, mert azokat egy idő után elkezdtük egymásnak küldözgetni, míg nem a 70-es évek vége felé az egyik talán legöregebb vidéki jazzklub, a fehérvári Jazz Inform néven elkezdett kiadni egy országos átfogású információ hírlevelet. Országos levelező hálózatot hozott létre – amelynek személyesen is oszlopos tagja voltam -, az országban történő jazzesemények begyűjtésére. Utólagos köszönet ezért Márkus Jóskának, aki szívós munkájának köszönhetően ma, 30-40 év távlatából is kiválóan és sokrétűen átlátható ez a ritka hálózatosodási jelenség, amelyet a vidéki jazzklubok akkor végigvittek. Valószínű más művészeti irányokban is voltak hasonló kezdeményezések, csak nem ilyen alaposan őrizte meg őket a közösség egy magas rendszerező képességekkel rendelkező személyisége, aki muzsikusként is bőven kivette részét a jazz népszerűsítésében.
Talán sokan nem tudják, hogy a hálózatelmélet a 70-es években talán még csak nagyon elméleti síkon létezett. A mi hálózatunk ellenben a gyakorlatban prosperált telefon, internet és mindenféle információs forradalmi eszközök nélkül, a hagyományos levelezés útján. Ez bizton kuriózum a maga nemében. A hálózatelmélet ma már komoly tudományág, amelynek gyakorlati életre kivetített módszerei vannak, melynek kidolgozásában magyar származású kutatók is központi szerepet játszanak, bár biztosan nem tudtak a mi korai kísérletünkről.
A Győri Jazzklub programjain kívül, e különleges hálózatosodás jellegét megmutatni próbálván, bemutatok pár számot a Jazz Inform első időszakából, majd a nyolcvanas évek résznél a kiteljesedés állapotát is, amikor már szinte mindenre kiterjedt Márkus Jóska figyelme, ami a jazzhez köthető.
A vidéki jazzklub-hálózat ereje
A hetvenes évek közepétől és az egész nyolcvanas években a vidéki magyar jazzklub hálózat olyan erős és szervezett volt, hogy bátran elmondhatjuk, hogy az egyébként mindig és mindenben központként és vízfejként működő Budapest szerepe emellett eltörpült. Persze a jazz tekintetében. Ugyan Budapest ebben az időszakban is tele volt fellángoló és eltűnő jazzklubok sorával, de ők sosem voltak képesek egységesen fellépni, és kifelé erőt mutatni, mint a vidéki hálózat. Úgy is mondhatnám, hogy míg Pesten a klubok, mint szuverén „egyéniségek” léptek fel, saját stílussal, hangulattal, addig a vidékiek, akik szintén különbözőek voltak stílusban és hangulatban, szervezettségben, de az egyéniségük hangsúlyozása helyett közösségként tudtak fellépni, és ez adta az erejüket.
A vidéki jazzfesztiválok
A klubok kialakulását bizton komolyan befolyásolta, hogy a hatvanas-hetvenes években, elsősorban a Magyar Rádió szervezésében, jazzfesztiválok jelentek meg olyan vidéki városokban, mint Székesfehérvár, Debrecen, Nagykanizsa, majd szaporodott a sor. És a szaporodásban bizton fontos tényező volt a fentebb részletezett vidéki jazzklub-hálózat és a mögötte rejlő közönség és közösség. Érdekes, de emlékezetem szerint a Rádiónak nem is volt komolyabb kísérlete Budapesti Jazzfesztivál létrehozására. Pedig mai aggyal triviálisan Pest tűnhet az első számú befutónak. Tán érdemes lenne ezt nálam okosabb embereknek megkutatni egy kicsit.
A szaporodó vidéki klubok titkos szándékai között biztos ott volt, hogyha elég jók és híresek lesznek, akkor ők is lehetnek egy rádiós jazzfesztivál helyszínei és nem is volt ez irreális elképzelés abban az időben. Bennem is maradt meg valami ilyesmi emlékcsíra. Már a második évünket (1977) egy Győri Jazz Napok elnevezésű kis fesztivállal zártuk, mintegy körömpróbálgatásként.
De aztán egyre tájékozottabbak lévén a magyar jazzviszonyokban, leálltunk a rádiós jazzfesztivál vággyal, bár egyszer Győrben is megpróbálkozott nélkülünk a Rádió 1979-ben, amikor épp katona voltam és a klubunk tecchalott állapotba került, de nem jött be nekik. A fő baj az volt, hogy addigra köztudott lett, hogy a rádiós jazzfesztiválokat vivő Kiss Imre, aki nem is titkolta, hogy pártfeladatként vállalta el a tömegesedő jazz kezelését, meglehetősen arrogáns ember. Egyre rosszabb híre lett a „szakmában”, bátran kimondhatjuk, hogy közutálatnak örvendett, és aki fesztivál szinten szóba állt vele, annak nem sok köze lehetett a programhoz. A muzsikusok is utálták, mert kapcarongyként bánt velük. De ők ki voltak szolgáltatva neki. Minket nem vonzott ez a világ és ez vezetett oda, hogy amikor másodjára összeszedtük magunkat, a nyolcvanas évek elejére, akkor 1982-83-as, 8 állomásos sorozatunkkal megtörtük a Magyar Rádió nemzetközi jazzfesztivál szervezői hegemóniáját. (Nagyon nem is tetszett ez Kiss Imrének és rendesen tett is ellenünk.) És mint utólag kiderült, ezzel megcsináltuk az első független szervezésű nemzetközi koncerteket a szocialista Magyarországon – Győri Nemzetközi Jazzkoncert-sorozat. Nemcsak a jazz területén. Ez később derült ki, mert akkor nem ez volt a cél, és ez már egy másik történet, a következő évtized jazztörténetének része.
A magyar jazzmuzsika és jazzközvetítés minősége
A keleti és nyugati kulturális közvetítés, jazzközvetítés összehasonlítása elkerülhetetlen terület, hiszen enélkül irreális eredményre juthatunk. Önmagában minden lehet szép. De azt is jól tudjuk, hogy a helyben népszerű, rajongott formák, személyiségek, vagy erős helyi marketinggel, rokoni szálakkal azzá tettek, külső helyzetekkel összemérve sokszor törpévé, finoman fogalmazva lokálissá, vagy partikulárissá, keményebben provinciálisabbá válnak/válhatnak. Különösen igaz ez az önmagukba bezáródó, vagy külső erők által bezárt verziókra. És Magyarország sajnos ilyen volt, ilyenné tették a szocializmusban. Aminek az átkát – véleményem szerint – negyed évszázaddal megszűnése után is nem, vagy csak részlegesen sikerült levetkőzni.
Általánosságban elmondható, hogy nagyjából 50 évig, ugyan nem önszántunkból, de kimaradtunk a világban zajló folyamatokból. Teoretikus kérdés persze, hogy ha nincs szocializmus és önállóan dönthetünk, mennyire tartjuk, akarjuk tartani a lépést a világgal. Az előzmények azt mutatják, hogy félő, hogy akkor sem tartoztunk volna az élvonalba. Lásd hány világhírnévre szert tett magyar művész (pl. Bartók) és tudós (Nobel-díjasok), akikre ma nagyon büszkék vagyunk, ment el Magyarországról és jórészt már nem itthon érte el hírnevét. Kérdés: vajon ha itthon marad elérte volna-e?
A szocializmus alatt, a hatvanas években beinduló, majd a hetvenes, de leginkább a nyolcvanas években felvirágzó magyar jazzre sajnos elmondható, hogy egy tartósan és erősen belterjes forma felé haladt módszeresen. Miért? Keressük az okokat. Persze ráfoghatjuk a szocializmusra és némiképp joggal, de azért ebben jócskán benne volt a korábbról örökölt, majd a szocializmusban továbbfejlesztet és ma is gyakorolt urambátyám, ősi magyar technika is.
Hogyan és miben jelentkezett ez? És itt elsősorban a magyar jazzmuzsikusokról, együttesekről fogok szólni. Amikor a magyar muzsikusok megpróbálták megismerni és megtanulni a jazzt a hatvanas/hetvenes években, elsősorban a jazz őshazájának tartott amerikai jazz felé fordultak mintaként. A zöm elkezdte utánozni az amerikai formákat, ami elsőre nem elítélendő, mert hát valahol el kell kezdeni. A baj ezzel csak az, hogy a többség és a lassan kialakuló jazzoktatás is leragadt ennél a szintnél, sajnos hosszú évtizedekre konzerválta azt. Közben a világ már egészen máshol járt, mert ott folyamatos volt a változás. Az amerikai jazz mellett megjelentek az európai formák, az angol, a holland, a francia, a német, később a skandináv vonal. Tehát kialakultak nemzeti karakterek, és a nyugat-európai jazzközönség azt mondta, hogy ha amerikai jazzt akarok hallani, akkor elmegyek az amerikaiak koncertjére, de a mieink ne őket utánozzák azokat, van nekünk saját zenénk is. Tőlük azt akarjuk hallani. Persze mondhatjuk, hogy könnyen mondhatták ezt, mert egész Nyugat-Európa állandóan tele volt a jobbnál jobb, turnézó amcsi csapatokkal, sztárokkal. Ellenben hozzánk azokból igen ritkán jutott el egy-egy. És akkor ráadásként azok meglehetősen túl lettek sztárolva. A magyar jazzközönség agya is elsősorban az amerikaiakra volt (van a mai napig is) hangolva. A lengyelek a pozitív ellenpélda arra, hogy nemcsak ez a „begyöpösödött” út létezett a szocializmusban. Náluk már történetünk idején, tehát a 70-es évekre kialakult a saját jazzkarakter. A nálunk és Magyarország több klubjában sokszor fellépő és népszerűvé vált Zbigniew Namyslovski is ilyen, lengyel egyediséggel rendelkező muzsikus volt, és ma is az. Mégsem tőle vettek mintát a magyarok, hanem szinte csak az amerikaiaktól. Jól emlékezem, hogy a nyolcvanas években minden második magyar jazz-zongorista McCoy Tyner-t utánozta, aztán meg jött a Keith Jarreth „imitátorok” sora. Félre értés ne essék, ezek sokszor nagyon kiváló produkciók voltak, még mondhatnánk is, hogy büszkék vagyunk fiainkra, mert ők is tudják azt a szintet, néha még többet is, mint az utánzott előadó, de… de és itt jön egy fontos, nálunk sokszor a szőnyeg alá söpört fontos jazz idoma: a jazz improvizációra épül, amely feltételezi az egyéni hang, az egyéni hozzáállás létét. Tehát nem utánzásra, az ugyanúgy eljátszásra épül. Ettől lehet egymástól megkülönböztetni a híres előadókat. Hiszen pár hang után megkülönböztethető Coltrane szaxofonhangja Shepp-étől, stb.
És hát bátran megállapítható, hogy nagyon kevés volt az egyéni hang a hetvenes, majd ugyanúgy a nyolcvanas évek magyar jazzmuzsikusai között. Az ebben az időszakban betörő jazz-rock hullám, igazi divathullámnak bizonyult. A világban gyorsan jött és gyorsan el is ment, amikor egyre felszínesebbé, virtuózabbá vált, nálunk sokkal tovább tartotta magát. Hiába a magyar hagyományőrző nép, a rossz hagyományt is sokáig tudja őrizni.
Eddig soraim inkább a stiláris és művészi hozzáállásbeli problémákat feszegették. Kellemetlenebb beszélni a magyar jazz eluraló emberi problémákról, a kiszorítósdiról, a klikkesedésről, a politikával való haszonszerző lepaktálásról, és úgy általában a „gizdaság”-ról, amely kemény átokként „segítette” az amúgy sem haladó, progresszív magyar viszonyok konzerválást.
Most, ezen visszaemlékezés írása közben szembesültem azzal a ténnyel, hogy míg az előzőekben sokat emlegetett vidéki jazzklub-hálózat egy kifejezetten progresszív, előremutató, egymást fejlődésre, a világ friss dolgait folyamatosan figyelő magatartásra, az egymással való kapcsolattartásra ösztönözte a résztvevőket, addig az egyre Budapest-centrikusabb muzsikus rétegre pedig a fenti negatív irányultságú bezáródás vált jellemzővé. Itt még megjegyzendő, hogy a hetvenes évek végén gombamód szaporodtak a vidéki zenekarok is, sok klubnak volt saját zenekara. De azt hiszem, feltételezem, hogy a klubhálózat progresszív volta és a muzsikusok többségének bezáródó metódusa közt a PÉNZ húzódott meg választóvonalként. Fontos megjegyezni, hogy a klubhálózat egy nonprofit, civil dolog volt. Akik ezt csinálták, azok mindezt ingyen tették, legfeljebb a klubvezető kapott valamilyen jelképes honoráriumot az otthont adó művháztól. A koncerteket pedig a művház költségvetéséből, később pályázatokból szervezték. Annyit, ami az aktuális keretbe belefért. Tehát mai szóval nem hatotta át a biznisz a klubhálózatot.
Ellenben a muzsikusok más helyzetben voltak, ebben (70-es évek) a prosperáló időszakban volt bőven koncert és a menőbbek joggal hihették azt, hogy ebből meg lehet élni. Csak hát a jazz-rock hullám lecsengésével a koncertek is csökkentek és elkezdődött a kenyérharc, amiben mindenki a maga stílusában vett részt. És hát, aki ráadásként beállt valamilyen állami rendszerbe, elköteleződve a szocialista politika felé. Pl. Benkó Sándor úgy emlékezem kari párttitkár volt, az kihasználta az ebből származó előnyöket. Ami persze szúrta a többiek szemét.