A legújabb győri koncertet óriási várakozás előzte meg. A Chicagóból kiinduló művészeti csoportosulás, az AACM köre által inspirált vagy annak törekvéseivel rokonítható, kreatív zenét játszó színes- és fehérbőrű muzsikusok felléptetésével kívántak a győri szervezők teret adni napjaink avantgárdé irányzatainak – hirdetve ezzel a műfaj nemzetköziségének és progresszivitásának eszméjét.
Olyan zenei törekvéseknek kívántak pódiumot juttatni, amelyek a jazz lényegi sajátosságait megtartva keresik a hagyományostól eltérő, s a huszadik század végének politikai-társadalmi-kulturális-pszichológiai meghatározottságai között élő ember helyzetét differenciáltan tükrözni képes kifejezési formákat. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül párhuzamok lelhetők fel a más földrészeken e szellemben keletkezett zenei irányzatok és a Magyarországon hasonló elképzeléseket valló muzsikusok játéka között; amint azt a győri koncert is példázta.
A nagyszabású programot a Dresch-Grencsó-Baló trió három kompozícióval – Búcsúztató, Főzelék, Tanulmány – nyitotta. A modern jazzben már nem számít ritkaságnak különleges hangszer-összeállításuk (szaxofon, fuvola, basszusklarinét, dob), de hazai viszonylatban mindenképpen érdekességet ígért a szolisztikus szerszámok egymás mellé állítása. Hihetnénk, hogy az impulzív Dresch Mihály és a jó napjain igen expresszív játékra képes Grencsó István együttműködése nemcsak hangzásban kínált szokatlant, ám a trió egyelőre még nem tudta teljesen feloldani a harmóniai alapok hiányából eredő félszegséget. A prímet Dresch vitte, Grencsó inkább alapmotívumok és ellenszólamok tolmácsolására vállalkozott, ezért – noha Baló György is igyekezett alkotó módon részt vállalni belőle – kissé féloldalas maradt a produkció.
A színpadon levőkhöz ezután még három zenész csatlakozott. Binder Károly, Benkő Róbert és Fekete István bekapcsolódásával megkezdődött a Binder együttes műsora. Első szerzeményük John Coltrane avantgárd korszakát idézte, a zenekar által olyannyira favorizált ostinato alaplüktetéssel, Binder és Dresch figyelmet vonzó szólóival. A gyakori téma- és ritmusváltások, a közhelyes köz-zenei eszközök parodisztikus megjelenítése, a magyarkodó előadói stílus szatírába hajló kigúnyolása az elhatárolódásokra épülő önálló zenei tartalmak megfogalmazásának igényéről tanúskodtak. Második, új lemezükön is szereplő darabjuk, a Közép-európai zajongások, szintén ismétlődő alapritmus fölött bontotta ki sokszálú zenei utalásrendszerét. Az intellektuális megközelítésnek és a kifejezés intenzív érzelmi hatásának egysége jellemzi általában a Binder zenekar előadásmódját, s a szintézis vágya ezen az estén is fölsejlett játékukban, jóllehet a vendégzenészek kissé megilletődötten kapcsolódtak be a kötött és szabad részeket váltogató zenei folyamatba.
A szünetet követő laza közönséghangulattal küszködve lépett ezután a pódiumra Gonda János. Előadói szuggesztivitásának, szerzeményei szilárd, frappáns szerkezetének tulajdonítható, hogy sikerült maga mellé állítania a hallgatóságot. Ismert és újabb keletű darabokat – mint a Makám, a Hommage á Bill Evans, a Fohász – játszott többnyire kötötten, olykor a szélső határokig feszítve a rögzített kereteket. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire kedveli az alsóbb regisztereket: ezen az estén szinte mindegyik kompozíciója a mélyebb régiókból indult, s erre épültek a jobb kéz melodikus futamai és a bal nagy ívű akkordfűzései. Viszonylag kevés improvizációra vállalkozott, de bonyolult harmóniai és ritmikai megoldásai nagy, látványos attrakciók nélkül is hatásuk alá vonták a közönséget.
Keshavan Maslak és Burton Greene az új zene fehér bőrű képviselői közé tartozik. Kompozícióik változatossága, a szerkesztettség és a szabad improvizáció tág határai között ingázó előadásmódjuk intenzitása igen képzett zenészek műhelyébe engedett „bepillantást”. Kissé hosszúra nyúlt eklektikus műsorukban török és ukrán népdalfeldolgozások, post-bop reminiszcenciák, boogie-woogie, ragtime, rock and roll parafrázis egyaránt felhangzott. Greene szédületes tempóban, máskor épp ellenkezőleg, lírai érzékenységgel foglalkoztatta a billentyűket; Maslak pedig igazi újhullámos, jazzben szokatlan show-elemekkel bűvölte el a közönséget. Kár, hogy elvesztették a mértéket, és elfeledkeztek arról, hogy az éjszakában még mások is várnak szereplésre.
Éjfél után, kellő szellemi koncentrációt parancsolva következett Szabados György szólózongorázása. Identitásigényével Szabados egyre ősibb zenei kultúrák birodalma felé tájékozódik, de számára ezek a vizsgálódások nem a tudományos megismerést, hanem az érzékek által fölfogható birtokbavétel gesztusát szolgálják. A magyarság egykori nyomvonalán visszafelé haladva integrálja eddigi, a pentatóniát a tizenkét-fokúsággal ötvöző kompozíciós technikájába például a kazah vagy távol-keleti zenei motívumokat és előadási gyakorlatot; de ugyanúgy a klasszikus és kortárs zene eredményeit felhasználva egyetemes összefüggésekbe is helyezi játékát. „Marosi szertartászene”, „K-modellek” (azaz Kemény- vagy Kazah-modellek), „Kobozzene”, „Esküvő” – már a címek is jelzik a témákat, s a fölidézett aurát. Zongorázásának alap-eleme az ismétlődéssel, „repetícióval” érzékeltetett állandóság és változás, elmozdulás viszonyának megfogalmazása, az ostinatoszerűen játszott motívumok kiegyenlítőén aszimmetrikus kibontása, a feszültséggócok sorakoztatása, az oldás és kötés arányainak szuggesztív alkalmazása. S most már virtuóz technikával. Különösen izgalmas hangzásokat produkált preparált zongorán a Koboz-zenében: nem eltorzította, hanem sajátos zeneiséggel ruházta fel a húrokat, olykor távol-keleti hatásokat érve el ezáltal. S hogy a közönség érti és rokonszenvvel követi Szabados útját, jól bizonyítja, hogy az esten ő aratta a legforróbb sikert.
Odakünn már majdnem pirkadt, amikor a monstre koncert záró pontjaként színpadra lépett Anthony Braxton és George Lewis. Braxton matematikailag modellálható, absztrakt zenéjét játszották fölényes technikai tudással és improvizációs képességgel. Egymás gondolatainak tökéletes ismerete, nagyfokú beleérző hajlam, a zenei folyamatok önálló továbbfejlesztésének képessége és a partner iránti alázat jellemezte előadásukat. Kompozícióiban Braxton elismeri Stockhausen, Webern, Cage hatását. Mindenekelőtt a kortárs zenei eszközök és a jazz jegyeinek ötvözésére, egyfajta „világzene” megteremtésére törekszik. Magam némi spekulatív jelleget, hűvösséget érzek Braxtonnak ezekben a darabjaiban – de el kell ismerni, hogy az élő játék kreativitása, elmélyültsége, fegyelme példamutatóan mutatta föl ennek a zenei gondolkodásnak az erejét. Braxton a darabok karakterének megfelelően váltogatta hangszereit, játszotta a témákat, ellenszólamokat vagy a kíséretet, s ebben rendkívüli társának bizonyult George Lewis. Csodálatos, amit ez a szemüveges, színes bőrű fiatalember játszi könnyedséggel művelt nehéz hang-szerén: kristálytiszta intonációja, dinamikai váltásai, s az előadásában rejlő erő bizonyossá tette, hogy kiemelkedő muzsikussal találkoztunk személyében.