published online on Turi’s Gábors Website

Kortárs kapcsolatok (Gonda, Szabados)

Egy szellemes hasonlat szerint a kulturális halál csókját viselik magukon azok a kez­de­ményezések, amelyek a jazz és a klasszikus (komponált) zene ötvözésére tesznek kísérletet. Való igaz, századunk zenéje kevés produktumot tud felmutatni, amely a kétféle zenei világ szintézisét teremtette volna meg. Pedig a kihívás mindkét tábort állandó szembesülésre készteti. A jazz elődjei (a cake-walk, a ragtime) a század első évtizedeiben több komponistát megihlettek (Debussy, Stravinsky, Satie, Hindemith). Amerikában George Gershwin sok jazzes elemet használt műveiben, s Bartók érdeklődését is felkeltették a jazz ritmusai. Ha Milhaud, Stockhausen, Copeland nevét is említjük, láthatjuk, hogy a jazz iránti érdeklődés folyamatosan nyomon kísérte századunk nagy szerzőit, mégis, a megszületett művek tanúsága szerint a jazz nem volt több számukra, mint szín, érdekes ritmikai kaland, ami árnyalja, de nem módosítja zeneszerzői felfogásukat.

Kitartóbb volt az a figyelem, amivel a jazzmuzsikusok a komponált zene technikai esz­közei, szerkesztési elvei felé fordultak. Ahogyan gyarapodott klasszikus zenei képzettségük, úgy vált mind bonyolultabbá a zene, amit játszottak. Rövid, alig százesztendős története során a jazz feldolgozta, magába építette azokat a jegyeket, amelyek az európai műzene fejezeteit jelzik, mígnem hangkészletében, harmóniavilágában eljutott a kortárs zene atonális, dode­kafon nyelvezetéig. Szimfonikus hatások már a harmincas években jelentkeztek (Paul White­man), majd a progresszív jazz (Stan Kenton), a klasszicista irányzat (Modern Jazz Quartet, Dave Brubeck) és az ún. “Third Stream” (harmadik áramlat – Günther Schuller, újabban Ran Blake, Claude Bolling) már programszerűen élt klasszikus-zenei megoldásokkal, illetve töre­kedett a kétféle zene elegyítésére. A szándék sok esetben figyelemre méltó eredményekkel járt, ezt az irányzatot azonban sem a muzsikustábor, sem a közönség nem fogadta el igazán.

Úgy tűnik, a kortárs zene elvont fogalmazásmódja, szigorú strukturáltsága és a jazz rit­musközpontúsága, improvizatív jellege, mint eltérő alkotási gyakorlat, kevés esélyt kínál az eredményes szintézisre. A kétfajta zene kapcsolata és egymásra hatása ennek ellenére ma­napság sokrétűbb, mint valaha is volt, az alternatív zenék virágkorukat élik, s olykor annyiféle utalás fordul elő egy-egy előadásban, hogy a hallgató könnyen elveszíti tájékozódási pontjait. A kortárs zene és a jazz kapcsolódási lehetőségeinek bemutatását célozta az a hangverseny, amelyre a Kortárs Zene Nemzetközi Társasága magyarországi programsorozatának egyetlen jazzrendezvényeként került sor a Zeneakadémián. A műsorban két vezető muzsikusnak, Gon­da Jánosnak és Szabados Györgynek az alkalomra írt vagy ahhoz illeszkedő szerzeményei hangzottak fel.

Az este első felében ismerhettük meg Gonda nagy lélegzetű, Improvizációk nyolc hang­szerre című kompozícióját. Ez a nyolctételes mű a jazz idiómáján belül maradva járta be azokat az érintkezési pontokat, amelyek a jazzt és a kortárs zenét összeköthetik. Az első, Dodekafónia című tétel olyan hangzatokkal indult, amelyek a kortárs zenére (is) jellemzőek, hogy aztán ritmikus lüktetésű jazzes darabbá szerveződjenek. Hasonló kortárs hangzással élt a Meditáció, míg az Ostinato a jazz egyik alapelemére, az ismétlődő motívumra és rit­mus­képletre épült. Az egyik tétel polka-imitációja (igaz jazzsláger is lehetne belőle) Carla Bley vagy az Art Ensemble of Chicago szellemében azt az idézőjeles módszert mutatta be, ahogyan a jazz a populáris zene formáit kezeli. A záró Szabadon című tétel a jazz másik jelleg­zetességére, az adott témára és ritmikai alapra történő rögtönzési lehetőségekre irányította a figyelmet. A kamarazenei eszközökkel gyakran élő, a hangszerek, hangszínek sokféleségét változatosan felvonultató mű sikeréhez nagymértékben hozzájárultak Gonda kiváló muzsi­kustársai.

A műfaji határok jó ideje elmosódni látszanak Szabados György művészetében, aki ugyan kezdetben a jazzt tartotta elsődleges kifejezési formájának, de saját zenei világának megteremtése során már túllépett annak keretein. Kobozzene című, preparált zongorára ko­rábban írott darabja az instrumentum ütőhangszeres jellegét hangsúlyozva különleges, ősi hangzásokat csalt elő a húrokból. Tizenkét vonós hangszerre komponált Idő-zene című szer­zeménye, amelyet Bartók Béla emlékének ajánlott, gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem mutatott a jazzmuzsikával. A manapság divatos repetitív technikából kiindulva arra kínált példát, hogyan lehet egy komponálási elvet egyénivé tenni. A repetitív módszernek nemcsak pentaton hangsorokkal adott magyar vonatkozást, hanem azzal is, hogy a ritmusok mikro­stukrutális elmozdulásainak mechanikusságát a hangok energiájának és magasságának vál­toztatásával oldotta. A kötött ritmus így hullámzó időélménnyé módosult. Szabados nem ve­zényelte a művet, hanem energia-impulzusokkal irányította az előadókat, amiben ennél fogva a rögtönzés mozzanata is benne volt. A jazzben oly meghatározó improvizáció nagyobb teret kapott az estet záró Polifonikus koncert című darabjában. Ez a lendületes szerzemény fúvó­sokkal, ütősökkel kiegészülve Szabadosnak a távol-keleti zenei kultúrák iránti vonzódását mutatta. Keleties dallamvezetés, szimfonikus hangszerelés, jazzes szólók – zenék világa, vilá­gok zenéje, a szintézis jegyében.

A nagy siker azt jelezte, hogy az est szerzői, közreműködői meggyőzték a közönséget a zenék találkozásának lehetőségéről.

(Magyar Nemzet, 1986)

Gabor Turi:  Magyar Nemzet, 1986 (Hungary)