Tavaly néhány lelkes dzsesszbarát Győrben elhatározta, hogy ablakot nyit a világra, s a legjobb progresszív magyar dzsesszmuzsikusok mellé koncertre hívja a modern dzsessz vezető előadóit. A valutáris nehézségeket (is) támasztó ötlet megvalósítása eleinte hihetetlennek tűnt, de az odaadás és lelkesedés, úgy látszik, képes csodákat tenni. A városi ifjúsági házban rendezett koncerteken olyan élvonalbeli zenészek léptek a közönség elé, mint Anthony Braxton, Roscoe Mitchell és Burton Greene. A sor az idén is folytatódott: vasárnap hangversenyezett Győrben az Anthony Braxton-George Lewis és a Keshavan Maslak-Burton Greene duó.
A szervezők nagyszabású elképzelés jegyében hívták életre a találkozókat. A Chicagóból kiinduló művészeti csoportosulás, az AACM körébe tartozó s a „Great Black Music” közös elnevezéssel illetett, kreatív szellemű zenét játszó színes bőrű muzsikusok, valamint a hazai avantgárd dzsesszmuzsikusok közös felléptetésével kívántak teret adni a dzsessz új, forradalmi irányzatainak, hirdetve ezzel a műfaj nemzetköziségének és progresszivitásának eszméjét.
Olyan zenei törekvéseknek kívántak pódiumot juttatni, amelyek a dzsessz lényegi sajátosságait megtartva keresik a hagyományostól eltérő, s a huszadik század végének politikai-társadalmi-kulturális-pszichológiai meghatározottságai között élő ember helyzetét differenciáltan tükrözni képes kifejezési formákat. Társadalmi hátterét, filozófiáját tekintve ez a zenei mozgalom elsősorban az amerikai színes bőrű muzsikusok identitásproblémáit, az egyenjogúságért és az önálló kulturális arculat megteremtéséért folytatott harcát fogalmazza meg; zenei eszközeiben azonban a huszadik század európai komoly zenei irányzatok eredményeit is felhasználva, a kreativitás határait kutatva, a személyiség legbelső képességeit felszínre hozva igyekszik hirdetni az alkotó ember szabadságának dimenzióit. Ebben a vonatkozásban utat talál a más földrészeken hasonló törekvések jegyében keletkezett zenei irányzatokhoz, például a Magyarországon élő és zeneileg rokon elképzeléseket valló muzsikusokhoz is. Jól példázta ezt a legutóbbi győri koncert.
A Dresch-Grencsó-Baló trió, a Binder együttes, Szabados György játéka szellemében rendkívül közel állt a világhírű külföldi művészek produkciójához. Ez elsősorban a jelenségek tudatos, intellektuális megközelítésében és a kifejezés intenzív érzelmi hatásában nyilvánult meg. A Binder együttes sokszálú zenei utalásai mögött a gondolkodó ember szintetizáló képességének és hajlamának ereje sejlett fel. A fantasztikus teljesítményt nyújtó Szabados György muzsikája pedig éppen identitásigényével és hallatlan dinamizmusával rokonítható a Nagy Fekete Zene előadóiéval. Határozott formakultúrájával, szilárd szerkesztési elveivel némileg más világba vezetett Gond a János előadása.
Keshavan Maslak szaxofonos és Burton Greene zongorista az új zene fehér bői képviselői közé tartoznak. Kompozícióik változatossága, a szerkesztettség és a szabad improvizáció szélső határai között ingadozó előadásmódjuk intenzitása – no és az idézőjelek gyakori használata – szinte lenyűgözte a közönséget. Technikailag mindketten igen képzettek, s nem volt akadálya annak, hogy gyakran éljenek váratlan, meghökkentő, a brechti értelemben vett kizökkentő fordulatokkal. Kár, hogy nem ismerték fel egy ilyen összeállítás élvezhetőségének határait; műsoruk ugyanis igen hosszúra nyúlt.
A legnagyobb várakozás a két világsztár, a szaxofonos Anthony Braxton és a pozanos George Lewis fellépését előzte meg. Braxton matematikailag modellálható, absztrakt zenéjét játszották hihetetlen technikai tudással és improvizációs készséggel. Egymás gondolatainak tökéletes ismerete, nagyfokú beleérző képesség, a zenei folyamatok önálló továbbfejlesztése jellemezte előadásukat. Kompozícióiban Braxton elismeri Stockhausen, Webern, Cage hatását, s mindenekelőtt a kortárs zenei eszközök és a dzsessz jegyeinek ötvözésére, egyfajta „világzene” megteremtésére törekszik. Kétségtelen, van némi spekulatív jellege muzsikájának – de kreativitása, elmélyültsége példaadóan mutatja fel egy zenei gondolkodás erejét.