Improvizáció, kreativitás, jazz
(Zenei tábor Tatabányán)
Azt mondják, a dolgok nyitja: megfelelő időben a megfelelő helyen lenni. Ehhez persze nem elegendő az ösztönös érzék, szerencse is szükségeltetik hozzá. Ki tudhatta előre például, hogy a negyedik tatabányai nemzetközi jazztábor legemlékezetesebb eseményei éppen akkor történnek, amikor – két napon át – magam is a kurzus résztvevője lehettem? Márpedig a gyakorlott táborlakók közül többen is megerősítették, e negyvennyolc óra alatt annyi érdekfeszítő mozzanat kötötte le a kilencven résztvevő figyelmét, hogy elsődleges feladatukra – a hangszeres, illetve elméleti gyarapodásra – szinte alig maradt energiájuk.
Kezdődött azzal, hogy Szabados György Liszt-díjas előadóművész olyan összefogott, emelkedett előadást tartott a „szabad zene” improvizációs lehetőségeiről, pontosabban a zene keletkezésének kozmikus dimenzióiról, hogy több órán át tartó vitára ingerelte hallgatóit, a tábor növendékeit és tanárait. Alkotáslélektani mechanizmusokat, a kreativitás megnyilatkozásait, az egyéni és a csoportos játék kötött és kötetlen formáit éppúgy érintették a kérdések, mint a spontaneitás és a szervezettség kapcsolatát, vagy a zeneszerzői tudatosság és a pillanat ihlette rögtönzés viszonyát. Hamar kiderült, olyan szemléleti különbségek jelentkeznek, amelyek – műfajoktól függetlenül – mindig is jellemezték a művészeket, a régi és az új termékeny harcát.
Felpezsdítette a tábor munkalégkörét ez a vita, mert messzebbre ágazott szorosan vett témájánál, a szabad alkotás lehetőségeinek vizsgálatánál. Ezt úgy kell érteni, hogy mennyire van zeneileg megkötve a muzsikus keze a mű előadásakor, illetve mit tehet ahhoz hozzá a saját alkotói,improvizatív képességei szerint. Ez a kérdés jó ideje nemcsak a zenei műfajok értékéről folyó vitákat, hanem a zeneoktatás módszereit is kíséri. John Cage, századunk nagy amerikai zeneszerzője mondta legutóbbi magyarországi látogatásakor, hogy az új zene elterjedését nagymértékben akadályozza a konzervatív zenepedagógia, mert a leendő muzsikusokat nem készíti fel az új művek előadására. A tatabányai tábor Gonda János művészeti irányításával a jazz iránt érdeklődők továbbképzésén túl ezért tűzte ki célul az improvizációs készségfejlesztés új módszereinek kutatását, népszerűsítését is.
Az országban különböző zenei központokban Apagyi Mária (Pécs), György Ákos (Komló), Tusa Erzsébet (Budapest) vezetésével már folynak kísérletek a zenei nevelés komplex, integratív gyakorlatának meghonosítására. Hogy ez pontosan mit fed, arra idézzük a tábor szakszemináriumának, a tizenöt érdeklődő komolyzenei tanárnak a memorandumát: „A nyitott zeneoktatás alapgondolata az, hogy a művek tanítása mellett az improvizációs és kompozíciós készség fejlesztésére is szükség van. A szerkezeti elemekkel történő rögtönzés és komponálás fejleszti a fantáziát, logikát, memóriát, a variatív, alternatív és a döntési készséget, a csoportos rögtönzések pedig az egymásra figyelés, a szenzitív reagálás készségét. Tehát nemcsak a muzikalitást, hanem a személyiség egészét. A szabad rögtönzések ugyanakkor fokozzák a spontaneitást, az áttekintési gyorsaságot, az írásos, elemi szintű zeneszerzési gyakorlatok pedig a tudatosságot, a zenei intelligenciát és a koncentrációt.”
Ilyen értelemben sok hasonlóság volna található a jazz és a komolyzene lehetséges pedagógiai módszerei, oktatási metódusai között, ezért is van nagy jelentősége annak, hogy egy különleges tábor lehetőséget kínál a különféle képzési törekvések megismertetésére, népszerűsítésére. Az említett pedagógusok ugyanis valamennyien tartottak előadásokat a tábor szakszemináriumán, amelyeket nemcsak komolyzenei tanárok, hanem jazznövendékek és -tanárok is meghallgattak.
Hogy a magyar zeneoktatás felmenő rendszerébe mikor kerülnek be átfogó jelleggel ezek a törekvések, az nem a tatabányai tábor szervezőinek erőfeszítésein múlik. De önmagában az is érdekes, hogy milyen okokból ad helyet a nyolcszázezer forintos költségvetéssel működő zenei kurzusnak egy olyan város, amely nem kifejezetten kulturális hagyományairól ismert. A magyarázat jellegzetes is, meg nem is: akadt az ügynek olyan közművelődési patrónusa Benkő Benedek, a Puskin Művelődési Központ igazgatója személyében, aki fantáziát látott a kezdeményezésben, és ehhez sikerrel nyerte meg a város vezetőit.
Érdemes a kulisszák mögé pillantani. A tábor rendezésében a Magyar Zeneművészek Szövetsége, az Országos Közművelődési Tanács, a Jeunesses Musicales magyarországi szervezete, a Komárom Megyei Tanács, Tatabánya Város Tanácsa és a Puskin Művelődési Központ vette ki különböző mértékű anyagi támogatással a részét. Tényként említjük meg, hogy a Művelődési Minisztérium négy éve 250 ezer, két éve 100 ezer forint támogatást nyújtott a kulturális alapjából, ebben az évben viszont egy fillért sem. A különbözet vállalása a városra hárult. A bányásztelepülés kulturális irányítói azért álltak ki a jazztábor ügye mellett, mert a műfajok nyitottságában olyan lehetőségeket látnak, amelyek új színekkel gazdagíthatják e mesterségesen létrehozott, hagyományok nélküli, a fővárostól mindössze hatvan kilométerre fekvő település kulturális életét. A tábor modellje, netán magja lehet zene, színház, képzőművészet, mozgásművészet együttélésének, integrálódásának. Abba az irányba mutat tehát, amely felé Tatabánya tájékozódni szeretne valamiféle sajátos szellemi arculat kimunkálásának jegyében. A város vezetői annak ellenére hisznek ebben, hogy a megye zenei intézményei egyelőre teljes érdektelenséget mutatnak a jazztábor és az újfajta zeneoktatási módszerek iránt. Jöttek ide kezdő vagy gyakorló jazzmuzsikusok Finnországból, Ausztriából, Norvégiából, Svájcból, Csehszlovákiából, az NDK-ból, Jugoszláviából, zenetanárok pedig Magyarország különböző részeiből – csak éppen a szűkebb pátriából nem jelentkezett senki sem. Ilyen körülmények között a rendezőknek egyáltalán nem volt könnyű a gyakorláshoz szükséges nagy mennyiségű hangszert biztosítaniuk.
Természetesen senkit nem lehet kötelezni arra, hogy érdeklődjön a jazz és a zeneoktatás integratív módszerei iránt. Szerencsére a tábor vezetőinek hovatovább nem a toborzás, hanem a túljelentkezők elutasítása lesz a gondja. A kurzusnak ugyanis az eltelt hat esztendő alatt híre ment Európában, tudnak róla a jazzoktatási intézményekben, s a mostani ideális körülmények nem engedik a létszám radikális emelését.
A tábor szellemi atyja, a munka irányítója, Gonda János a beharangozó programlapon szükségét érezte annak, hogy a cél vázolásán kívül a tanfolyamok jó hangulatáról is említést tegyen. Tanúsíthatom, okkal. Tíz napon keresztül neves magyar és külföldi tanárok irányításával kemény munka – egyéni hangszeres képzés, kis- és nagyzenekari játék – folyt a táborban, de még sok minden más is történt, ami emlékezetessé teheti az ilyesfajta együttléteket. Nem felejthető például a komolyzenei tanárok csodálkozó tekintete, amivel a jazztanárok hangszertudását, rögtönzőképességét figyelték. Eseményszámba ment Gyémánt László és Urbán György festőművészek akciója, képeik koncert közben, a zene hatására a színpadon születtek. És sokáig emlékezhetünk arra az alkalmi fellépésre, amelyen a két billentyűstanár, a holland Jasper van’t Hof és a magyar Szakcsi Lakatos Béla olyan pianínó-szintetizátor kettőst rögtönzött, hogy az a legmagasabb rendű – és szabad – muzikalitás példája lett a jelenlévők számára.
Munka, játék, művészet: tíz nap zeneközelben, békés nemzetköziségben, valahol Magyarországon.