published online on Gábor Turi’s website

Dicsérni, nem temetni XXV.

Alkalmi meditáció a dzsessznapok ürügyén

Merenghetnénk a jubileumon, ha nem éppen a fennmaradás volna a tét. Mondhatnánk, milyen kitűnő ötlet csak magyar muzsikuso­kat meghívni a fesztiválra, ha nem tudnánk az okát: a Magyar Rádió közreműködése és támogatók jelentős hozzájárulása nélkül Debrecen városának ennyire futja. Legyünk azonban pontosak: így, ebben a konstrukció­ban ennyire futja.

A valaha szebb napokat megélt debreceni dzsessznapok a kimúlás határára ért fennál­lásának huszonötödik esztendejére. A prog­ram eljelentéktelenedésével érdekességét, az árak emelkedésével vonzását veszítette, s az utóbbi években már csak néhány tucat megá­talkodott dzsesszkedvelő jelent meg a rendez­vényeken. A gazdasági-társadalmi átalakulás jellegzetes közép-európai kultúrjelensége ez: az állami és önkormányzati szerepvállalás csökkenését a magántámogatások rendszere egyelőre nem képes ellensúlyozni. Ezzel egy időben megváltozott a dzsessz helyzete is. A szabadság állapotának beköszöntével elveszí­tette a szembenállásban megnyilvánuló poli­tikai pikantériáját, s az lett, ami normális kö­rülmények között lehet: igényesebb hallgató­ságot feltételező rétegzene.

Itt tartunk most, 1996-ban, amikor, érde­kes módon, halottaiból feltámadni látszik a főnix madár. A rendezéssel megbízott Köl­csey művelődési központ nem volt képes többlettámo­ga­tást szerezni, s úgy döntött, hogy a város által rendelkezésére bocsátott öszegből sajátos módját választja az ünnep­lésnek: 25 forintért kínálja a csak magyar közreműködőket felvonultató jubileumi fesztivál jegyeit. Az akció sikerrel járt, a koncertek telt házak előtt zajlottak, visszatért a régi idők várakozásteljes hangulata. Rég tapsol­hatott ilyen sikeres rendezvénynek a debreceni közönség.

A program minden ízlésnek kedvezni igye­kezett. A nyitó délután a Sörkertben fiatal magyar muzsikusok léptek a pódiumra, s játékuk bizonyította, hogy már jóval többek tehetség­nél, hamarosan az ő nemzedékük lesz a magyar dzsessz meghatá­rozó csapata. A Palermo Boogie Gang és Török Ádám lendületes bluesdélutánja nagyon sok érdeklődőt vonzott, a hagyomá­nyos, záró dixie­landkoncerten pedig a jó formá­ban lévő Debre­ceni Dixieland Jazz Band és a ki­tűnő budapesti Hot Jazz Bánd ringatta kellemes hangulatba a na­pon sütkérező hallgatóságot.

A két esti kon­cert eltérő vilá­gokba vitte a közönséget. Pénteken azok a muzsikusok – Sza­bados György és a MAKUZ zenekar, Dresch Mihály, Grencsó István – kaptak teret, akik erő­teljesen kötődnek a magyar népzenéhez, a magyar zeneiséghez, és programjukban ezt igye­keznek szintézisre hozni a dzsessz kifeje­ző eszközeivel. Dresch Mihály kvartettjével ezen az estén is hallatlan érzékenységgel és intenzitással szólaltatta meg régebbi és újabb kompozícióit, de még ezen is túltett az ener­giáknak és hangoknak az a zengzetes, gyö­nyörűséges áramlása, amely Szabados György nyolctagú zenekara révén töltötte be a termet. (A Novus Jam szere­peltetése, mivel etnozenét és nem dzsesszt játszanak, tévedés­nek bizonyult.)

Szombaton az ún. magyar sztároké volt a színpad. Muck Ferenc szaxofonos kvartettjé­nek lehengerlő funkyja magával ragadta a fiatal közönséget, de nagy sikert aratott az amúgy eklekti­kus, iránytalan program­mal jelentkező Babos Gyula gitáros is. Szakcsi Lakatos Béla ezúttal nem eredetiségével tündökölt: standardokat játszott, mégpedig nagyon magas szinten, kvar­tett­jében a nagyszerű Lakatos Dezső kezelte a szaxofonokat.

Ritka felállással, szextettel érkezett a fiatal nemzedék nagy tehetségű zongoristá­ja, komponistája, Oláh Kálmán, és remekül meg­hangszerelt, kitűnő szó­lókkal megspékelt darab­jai a fesztivál emlékezetes perceit szerezték (kár, hogy Balázs Elemér dobos időnként túldimenzionálta a saját szerepét).

A borúlátók aggodalmai nem igazolódtak, ez a dszesszfesztivál zenei és közönségszempontból is eseménynek volt nevezhe­tő (bár azt soha nem tud­juk meg, hogy teljes árak esetén milyen lett volna az érdeklődés). Tény azonban, hogy egy korszak le­zárult, a városnak felül kell vizsgálni a status quo-t. Ha Debrecen áldoz a dzsesszre (már­pedig a múlt és a megszerzett hírnév erre ér­demesít), akkor új alapokra kell építeni az el­képzeléseket. A jelenlegi professzionális, de személytelen és mechanikus rendezési gya­korlat jövője leáldozott, nem beszélve arról a képtelenségről, hogy egy ilyen zenei fesztivál műsoráról a rendezéssel megbízott intézmény vezetője egy személyben dönt. A tervezést társadalmasítani szükséges, indokolt bevonni azokat a helyi erőket, civil szervezeteket, amelyek jobban érzékelik a befogadói igénye­ket, és szakértelmükkel képesek humanizálni a programot. Ez nem csupán a dzsessznapok kérdése: a kultúra fennmaradásának esélye a jövőben.

 (Hajdú-bihari Nap, 1996)

Gábor Turi, Hajdú-bihari Nap, 1996 & online 2016 on Gábor Turi’s website