Világsztárok Magyarországon – Didier Lockwood és társai Nagykanizsán 1982-ben. A jubileumi, tizedik Jazz-hétvége – saját élményeim és a korabeli sajtó tükrében
2012. FEBRUÁR ., MÁRKUS JÓZSEF
Visszaemlékezés a visszaemlékezésre… Olyasmi ez, mint amikor két tükör közé állunk, és különböző irányból, különböző nézetben, szögben, többszörözve látjuk önmagunkat és környezetünket…
1972-ben – mint már erről cikkeimben többször megemlékeztem – egy időre véget ért a székesfehérvári Interjazz fesztiválok hat évig tartó sorozata. Szerencsére éppen a következő évben, 1973-ban indult Nagykanizsán egy hasonló, a Magyar Rádió által támogatott sorozat: a Jazz-hétvége eseményeire egészen 1980-ig minden esztendőben sor került – rendszerint az őszi hónapokban. Kapóra jött ez a fehérvári jazzbarátoknak. A helyi jazzklub minden évben kirándulást szervezett Kanizsára; a 150 kilométeres utat, főleg a kispénzű diákoknak és főiskolai hallgatóknak, érdemes volt vonaton megtenni. Mindig jó volt a vasúti közlekedés, átszállás nélküli; és aki több napra tervezte az ottlétet, normális és olcsó szállásra talált a városközpont munkásszállójában. 1976-ban a vadonatúj Hevesi Sándor Művelődési Központ átadásával minden igényt kielégítő, ideális helyet kapott a fesztivál. (Lásd a fényképet.) A kisebb rendezvényeket kamaraterem, kiállító helyiség, klubterem várja azóta is, az esténkénti koncerteket pedig az elegáns színházterem.
1981-ben megszakadt a rendezvények folyamata. A város csőd közeli állapotba került, nem finanszírozhatta az eseményt. (Fehérváron éppen ebben az évben került sor a nagy sikerű fesztiválra – Art Pepperrel.) Kárpótlásul karácsonykor tartottak egy kisebb nemzetközi koncertet. A következő évben összeszedte magát a város, és a rendezők igyekeztek az előző évi kudarcért egy reprezentatív fesztivállal kárpótolni a közönséget. Annál is inkább, mert ez volt immár a tizedik a sorban. Ehhez azonban kellett egy kis „kegyes” csalás: az említett karácsonyi koncertet is be kellett számítani a Jazz-hétvégék sorába. Ennek az 1982-es, jubileumi találkozónak az időpontját kivételesen nem őszre, hanem április végére tervezték be. Gyönyörű tavaszi idő volt, elhatároztam, hogy a teljes fesztivált a zalai városban töltöm. Egyébként is csábító volt a kínálat, különösen a francia „csodahegedűs”, Didier Lockwood csigázta fel érdeklődésemet (nem csak az enyémet), hiszen a jazzmagazinok tele voltak a nevével. A huszonhat éves művész ugyanis a Nemzetközi Jazz Föderáció lapjának, a Jazz Forum-nak szavazólistáján a hegedűsök között még honfitársát, Jean-Luc Ponty-t is megelőzve lett a legjobb; ráadásul a „Live in Montreux” című nagylemeze is európai első lett. Nemzetközi műhely-együttessel hívták meg, amelyben a bőgős szerepét Pege Aladár vállalta.
Eltelt egy-két hónap, és meghívást kaptam Budapestre, a Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz Szakosztályának megbeszélésére. (Annak idején még nem létezett önálló Jazzszövetség, ez a szakosztály helyettesítette azt.) Gonda János, a szakosztály vezetője elmondta, hogy végre lehetőség nyílt jazz témájú szakfolyóirat indítására, és ez lehet a legelső jazz-sajtótermék, amit országosan terjesztenek, és pénzért meg lehet venni újságosoknál, könyvesboltokban. A szakosztály már addig is rendelkezett évi három-négy alkalommal megjelenő, stencilezett tájékoztatóval, de az csupán belső terjesztésű volt. Bár a klubok is kaptak belőle országszerte, ugyanis akkoriban már létezett a „Jazzklubok Országos Hálózata”, amely a mai civil szervezetekhez hasonlított. Néhány helyen (pl. Győrben, Szegeden, a fővárosi egyetemi klubokban) ugyancsak terjesztettek különféle fél-legális kiadványokat. Jómagam a fehérvári klub levelezőhálózata által küldött jazzhírekből állítottam össze a „Jazz Inform” nevű tájékoztatót. A megbeszélésre a szakosztály tagjain kívül az említett klubok képviselőit is meghívták. Sürgősen össze kellett jönniük a cikkeknek, mert még abban az évben készen kellett lenni három teljes számnak (évi három szám volt engedélyezve). Volt is pár ötlet, és hamarosan össze is jött az első szám anyaga – persze egyelőre csupán, mint terv. Ekkor ajánlottam fel, hogy cikket írok a JAZZ (Egyszerűen ez lett a neve) folyóiratba az áprilisi, nagykanizsai Jazz-hétvégéről.
A napokban pedig a főszerkesztőnknek ajánlottam fel, hogy közöljük le a cikkemet újra – ezúttal a „Világsztárok Magyarországon” sorozat következő írásaként. Persze kiegészítve némi kommentárral. Az eredeti szövegen nem változtatok, kivéve a helyesírási vagy a sajtóhibákat. A kommentárokat [szögletes zárójelbe] helyezem. Ezekre olyan esetekben kerül sor, amelyekben utólag megváltozott, finomodott a véleményem, vagy netán úgy találom, nem eléggé érthető a mai olvasó számára az adott rész, esetleg számomra is utólag derült ki olyan tény, amiről anno nem tudtam.
A JAZZ folyóiratba a cikkemhez annak idején nem találtak képillusztrációt – talán a sietség miatt. Szerencsére Halász Gyula „Jazz Kanizsán” című könyvében most bőven találtam ide vonatkozó fekete-fehér anyagot, amelyek valóban az 1982-es Jazz-hétvége alkalmával készültek. Korabeli újságcikkekből is begyűjtöttem anyagot, amelyeket igyekeztem úgy beszkennelni és kidolgozni, hogy a monitoron olvashatóak legyenek. Mivel az újságkivágások nagy része akkoriban csak a cikk megírása után került hozzám, ezek a reprodukciók számos új információt tartalmaznak a cikkhez képest. A Pécsen szerkesztett Dunántúli Naplóból kettő, a Magyar Ifjúságból három cikket használtam fel, továbbá a Rádió és Televízió Újságból egy Didier Lockwood-ot ábrázoló fényképet.
Nagykanizsa ’82
A fiatalok által rendkívüli módon tisztelt zongoraművész, Szabados György zárta együttesével a fesztivált, ezúttal szextett felállásban. Két évvel ezelőtt Triójával aratta ugyanitt az első igazán nagy hazai fesztiválsikerét. Hogy most, Lockwoodék után is kirobbanó tetszés fogadta műsorukat – önmagáért beszél. A Fekete Istvánnal (trombita), Dresch Mihállyal (tenorszaxofon), és Körmendy Ferenccel (brácsa) kiegészített együttes ugyanazt a népzenei fogantatású, öntörvényű Szabados-zenét játssza, mint a Trió. A három vendégzenész érti, és igyekszik magáévá tenni a kompozíciók lényegét. Ha akadtak is apróbb hibák, azok csak az elégtelen mennyiségű próbalehetőségből adódhattak. A közönség követelésére ráadásként egy blues következett – á la Szabados – méltó befejezéséül a fesztiválnak.
[A fiatalabb olvasók kedvéért úgy gondolom, a szextett felállását ki kell egészítenem két névvel: Vajda Sándor (bőgő) és Faragó Antal (dob). A ráadás blues előtt elhangzott két Szabados-kompozíció pedig – sorrendben: Adyton és Eszékiána.]
