Ahol a föld és az ég összeér

Andrew Choate beszélgetése Szabados Györggyel

.

Letisztult, elemi, különleges – utánozhatatlan. Kicsit bartóki, kicsit archaikus, kicsit „magyaros” – sok mindent leírtak és elmondtak már Szabados Györgyről és a zenéről, amit megalkot. Mégis nehéz lenne csupán jelzőkkel leírni a munkáját olyan közönség számára, aki kevéssé ismeri a szabadosi zene eleven hátterét: a kort, amiben született. Amerikai olvasók és zenehallgatók számára kérdezte a művészt Andrew Choate újságíró.

.

FÖLD

Hogyan fedezte fel a jazzt?

Muzsikuscsaládban születtem, édesanyám énektanárnő volt. A magyar zenei és az európai klasszikus zenei hagyomány alapján nőttem fel. Az 1950-es években, a második világháború után már iskolások voltunk, amikor megint nagyon nehéz idők jöttek Magyarországon: a legkeményebb diktatúrát éltük. Mi gyűlöltük ezt az egészet, és éjszakánként hallgattuk a nyugati jazz-adásokat, például a Music USA-t. Ez volt az egyik „felfedezés”. A másik a kamaszkori zenekarunkhoz kapcsolódik. Abban a házban, ahol az egyik muzsikus barátunk lakott, élt egy olimpiai bajnok vízilabdázó. Ő mint olimpikon (velünk ellentétben) járhatott nyugatra. És imádta a jazzt. Hozta a lemezeket: Ray Anthony, Glenn Miller, Artie Shaw, később Brookmeyer, Mulligan, Benny Goodman, Charlie Parker zenéit…

Tehát szerencsés véletlen volt a találkozás?

Igen, igen… Mi pedig mindig felmentünk ehhez a vízilabdázóhoz, és hallgattuk, sőt „lehallgattuk” a lemezeit: azért, hogy én aztán lejegyezhessem a zenekar számára. Ez a mi zenekarunk egyébként nagyon népszerű volt a gimnáziumokban. Minden szombaton ezeket a zenéket játszottuk. Sok-sok fiatal jött, rengetegen voltak ott. Engem meg az igazgató, egy kemény kommunista ember, állandóan felrendelt megrovásra.

Azért nyomták el a jazzt, mert amerikai zene volt?

Persze, a politika miatt. Ráadásul a jazz a szabadságot szimbolizálta, s mivel egyfajta született rögtönzési képességem van, már csak ezért is nagy találkozás volt nekem, amikor a jazz-el megismerkedtem. Akkor nemcsak Magyarországon, de egész Európában sem volt még jelen a rögtönzés örömének ez a világa. Itthon csak kottából lehetett zenét játszani, úgyhogy ez a találkozás engem nagyon inspirált, s mindez az akkori diktatórikus rendszer ellen is szólt, tehát nagy szabadság-élményt jelentett.

Mondhatjuk, hogy az Önben élő zene törvényszerűen találta meg a jazzt?

Igen. Annyit hozzá kell tennem azonban, hogy én már a kezdet kezdetén is komponáltam saját zenéket. Valahogy mindig a magyar zene szólalt meg bennem, és ezzel együtt a magyar zenei hagyomány. Erről egyébként sokat vitatkoztunk akkor a zenésztársaimmal – ők mindig „Amerikát” akartak.

Ez nagyon érdekes, hiszen a jazz lényege szerintem, hogy sosem lehet úgymond „tiszta” zenének nevezni… mindig valamilyen befolyás éri. 

A jazz jelenség, tágas jelenség, szabadságot és egyfajta ősiséget hordoz. Ez egy attitűd.

.

VÍZ

Ha tiltották a jazzt, hogyan játszhattak mégis? Vagy teljesen el kellett hallgatniuk?

Mi nem hallgattunk el, a zenekart fenntartottuk, oda mentünk játszani, ahova tudtunk, és ahova hívtak. Annyira népszerűek voltunk – és volt maga ez a zene – akkor a fiatalság körében, hogy nem sikerült elfojtani. Nem is volt nagyon más persze, akkoriban nem létezett ehhez fogható másik zenei mozgalom. Klubokban még nemigen lehetett játszani – azok is be voltak tiltva. Helyette gimnáziumi rendezvényeken, néha valakinek a lakásán muzsikáltunk… Nagyon érdekes, hogy addig, ameddig a rock-and-roll meg nem jelent, addig a jazz kifejezetten populáris volt, az ifjúság rajongott érte. A rock-and-roll megjelenésével azonban elfordult a jazztől, és egyúttal fokozatosan kialakult itt is egy intellektualizálódott jazz-világ.

Mindezt persze megelőzte az 1956-os forradalom. Döntő esemény volt minden tekintetben – nemcsak a politikára hatott, de a művészi életre, a társadalmi életre, egyszóval mindenre; a politikai bosszú miatt százával akasztották az embereket… Forradalom volt és szabadságharc – ez egyébként szintén fontos, hiszen a jazz ezzel is összefügg: a jazz ugyanis (mint már mondtam) a szabadság hangja. Ez a hatalmas élmény engem végtelenül „felelőssé” tett a zene irányában. A magam zenéjét is úgy fogom fel azóta, mint a zenei hagyomány, a jazz hatása és az emberi sors találkozását. 1956 óta a zenét, amit szerzek és játszom – akár jazz, akár nem – komolyzenének tartom.

A jazz ma is az intellektuális hallgatóság zenéje.

Úgy tartom, hogy a jazz mint jelenség tulajdonképpen a zenetörténet egy eleme. A XX. század zenéjének epitheton ornans-a. Az egész világ zenéjére hatással volt, és ma is átitatja azt. Ugyanis a jazz által egy nagyon ősi zenei gondolkodás nyert újra teret. Ez pedig hatalmas hatás egy olyan világban, amit egyfajta hiper-racionalizmus ural: a jazz egyáltalán nem a racionalizmus megszólalása. Feltámadt benne egy ősi, teljesebb, a szívhez és a pulzációhoz kötődő attitűd. Mindig személyes, és újra összeköti bennünk az Eget és a Földet. Itt szakralitásról is beszélhetünk, szakrális mélységekről.

Úgy érti, az ég és a föld kapcsolata által megszenteli a Földet is?

 Így van. Hát a kettő közül a Földet kell szentebbé tenni, nem?

.

TŰZ

Mesélne az első felvételéről?

Első lemezre írt felvételem egy akkor érthetetlennek tűnt szabad zene. Ám ennek is van előzménye. Először 1962-ben adtam nyilvánosság előtt teljesen szabadzenei koncertet. Volt egy nagy klub – akkor az egyetlen jazzklub Magyarországon –, amit aztán azért tiltottak be, mert az amerikai nagykövet is odajárt… Előtte, szinte gyermekkorom óta, már sokat játszottam így otthon, szabadon, de az első teljesen szabadzenei koncertemet akkor és ott tartottam, egy Publik Endre nevű bőgőssel.

Így születik a zene valójában.

Igen. Ennek a koncertnek azután rémes következményei voltak. Elmarasztaló cikkek jelentek meg azzal a kritikával, hogy szétrúgom, szétroncsolom a zenét, hogy ezt örökre el kell tüntetni, hiszen ez egyenlő a zene halálával… De mi páran: jómagam és később a környezetembe szegődött muzsikusok, olyan áldott állapotba kerültünk ettől a felfedezett „szabadon zenéléstől”, ami a mai napig is tart. Persze ehhez hozzá tartozik, hogy magam ebbe szinte belerévültem. Éreztem, hogy ez a zene igazi szülőszobája; egységhez vezető út, amely az Egy-ségből való. Elkezdtem kiművelni ezt. Zenei formatannal, klasszikus zenével, zenetörténettel foglalkoztam, tehát felkészítettem magam arra, hogy ezt a muzsikát szakmai szinten tudjam művelni. Így aztán, miközben átláttam ennek a zeneiségnek az ősi mivoltát, pontosan éreztem azt is, hogy ugyanakkor ez a mai kor új jelensége is, a mának megfelelő zene. Ezért elkezdtem komolyan foglalkozni görög és újkori filozófiával, vallásokkal, buddhizmussal, a védákkal… szellemileg is át akartam látni ezt az egészet.

Ami azt illeti, nekem is nagyon hasonlóak a tapasztalataim… A jazz tett érdeklődővé a filozófia, az irodalom, a költészet iránt. Mondhatnánk, a jazz kinyitja az ajtókat. Van egyébként felvétele is ezekből a korai szabadzenékből?

Hihetetlen mennyiségű felvétel létezik. Nyitottam ugyanis egy afféle „iskolát”, ahol megpróbáltam beavatni ebbe a zenei világba az ehhez vonzódó muzsikusokat. Ennek a majd’ 30 éven át tartó munkának a gyatra magánfelvételei megvannak, de a Magyar Rádiónál lévő felvételekhez nagyon sokáig nem lehetett hozzájutni. Csak nemrég kaptam néhány felvételt a Rádió archívumából, amit annak idején betiltottak. Nem kaphattam meg én sem, és a Rádióban sem adhatták le. Akkoriban persze még csak egyszerű magnószalagokra rögzítették a zenéket.

Közben apám ösztönzésére elvégeztem az orvosi egyetemet. Úgy tudtam tovább létezni, hogy magamat és a családomat orvosként tartottam el. Ám mindig is a zenében éltem, s így zeneileg és szellemileg autonóm maradhattam. A zeneiséget, amiről éreztem, hogy meg kell születnie általam, tisztán tudtam kibontani. Ezért is volt betiltva a zeném. Mert szuverén maradtam. Itt csak azt engedték működni és hatni, aki megkötötte a megfelelő kompromisszumokat. Ezt az illegalitásból fennmaradt gyűjteményt megpróbáljuk most valahogy archiválni és kiadni.

Még mindig állami kézben vannak tehát a felvételek? Gyakorlatilag elrejtették ezeket?

A magánfelvételeket nem. De az állam, a Rádió, mikor már az úgynevezett tűrt kategóriába kerültem, rendelt tőlem darabokat, de nem adták ki, hanem titkosították. Közben folyamatosan zajlott a munka a muzsikusaimmal, s mi is készítettünk felvételeket, amiket sikerült megmentenünk. Ezeket akarjuk most kiadni. A felvételek másik forrása, hogy voltak olyan fiatalok is, akik járták kismagnóval az országot, fölvették és elrakták koncertjeink felvételeit; ezek is mostanában kerülnek elő. Nagyon nagy hasznát vesszük ennek. A szorult helyzetben akkor ez jelentett titkos megoldást. Ezeknek az anyagoknak a rendezésével, archiválásával foglalkozunk most.

Ebben a munkában, amit majd’ 40 évig folytattam, több muzsikus is zeneileg felnőtté vált, kiforrott. Sokan ma nagyon sikeres alkotók. (Ma már kezdik hivatalosan is elismerni a történteket, a kultúrpolitika is reagál: mindenféle díjakat adnak nekem…). Az utolsó években már nemcsak jazzmuzsikusok jártak ezekre a foglalkozásokra, hanem szimfonikus zenekarokból is érkeztek fiatalok. Van is olyan felvételünk, amelyen egy részükre írt vonószenekari darabomat adják elő azok a klasszikus zenészek, akik ebbe a műhelybe jártak.

A darabjaiban mintha rengeteg dolog zajlana párhuzamosan. Az Adytont hallgattam, és számomra úgy tűnt, a halk pillanatok, a magyar, a szimfonikus és a jazz-zene hatása mind érvényesül benne.

Ez igaz. Csak magáról az Adytonról egy kis könyvet lehetne írni… Ugyanis már az Adyton névnek kettős értelme van. Egyrészt a lélek belső szentélyét jelenti a görög nyelvben, másrészt pedig Ady nevét foglalja magában. Ennek az első világháború környékén élt, rendkívüli hatású költőnek hihetetlen dimenziókat fogott át a személyisége és a költészete. Átélte az első világháború poklát, az első nagy összeomlást, miközben (és tán éppen ezért) mindig Istenhez, az Egy-séghez szőtte a szavait. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy engem is, mélyen magamban, mindig a szétesés és az összeszedődés ellentéte mozgat. Ez az alapélmény. S miután ezt is éljük, megjelennek ennek a hangjai, hangzatai a zenében. Hogy magyar motívumok jelennek meg, annak pedig az az egyszerű oka, hogy nékem magyar az énekem, hiszen magyar vagyok. Mindeközben a külvilág, az egész glóbusz ebben a mai iszonyatos hömpölygésben, vonulásban, ebben a belső küzdelemben él – és nemcsak él, hanem ég. Ez nagyon fontos. Azt hiszem, ennek analógiája lehet az amerikai jazz-zenében Coltrane. Nála érhető tetten az a pillanat, amikor a jazz-sztenderdek világát elhagyó muzsikus szakrális zenésszé válik. Coltrane-nél akkor történt ez meg, amikor elkezdte az indiai rága-zenét tanulmányozni: az utolsó nagy korszakában. Amint így kezdett el alkotni, már nemcsak élt, hanem égett a zenében. Felemelkedett az éghez, szellemivé vált – és időtlenül komollyá.

Azt hiszem, a komoly valóban jobb szó itt, mint a kísérleti.

Nos, én éppen ezt kifogásolom és hiányolom a kortárs, pontosabban a XX. század végi zenében. Hogy javarészt csak a semmiről szól, a nihilről. Hiszen „kísérlet” csak az iskolai szertárakban van. A művészet nem kísérletezés. Azok a zenék, amelyek képesek egységben és mindentudásban égni, tartják fenn az emberi szellemet és az emberiséget. Ez egyben erkölcsi kérdés is a művész számára – persze nemcsak a zenében, de az irodalomban és más művészetekben is. Ezért is van az, hogy az Adyton bennem úgy él, mint egy szárnyas oltár.

.

ÉTER

Hadd kérdezzek még Az események titkos története c. lemezről is. Ezen egy énekhang hallható. Ki énekel? 

Kobzos Kiss Tamás, az a magyar énekes-muzsikus, aki fölvállalta ezt a feladatot. Az események titkos története ugyanis egy históriás ének, ami a régi Európában elterjedt műfaj volt, de egész Eurázsiában ismerték. A média megjelenésével ez a műfaj kihalt. Az volt a lényege, hogy a várakat, városokat, tájakat járó muzsikusok elregélték, hol és mi történt. Hősi történetekről, harcokról meséltek. Az ötvenhatos szabadságharc Magyarországon ugyanilyen hősi történet. Erről azonban nem volt szabad írni, beszélni, még otthon a családban sem: sehol. Mindenhol betiltották. Ha valakiről kiderült, hogy mégis beszélt róla, előbb-utóbb elvitték. Ezért Az események titkos története egy históriás ének az ötvenhatos szabadságharcról és az akkor történtekről. Ám mivel nem lehetett beszélni róla, az egész művet titkosítanom, „preparálnom” kellett. Nemcsak a zongora hangjait: az ének nyelve is preparált nyelv.

Mint egy titkos nyelv, amit csak a beavatottak értettek?

Olyasmi. Van hozzá kód is persze. Megírtam a történetet magyarul, és utána egy adott koncepció szerint manipuláltam az egész szöveget. Úgyhogy mi, amikor előadtuk a darabot, ezzel titkosan megünnepeltük a forradalmat. Az énekes vállalta, hogy hosszú munkával betanulja és az imagináció stílusában elénekelje a szöveget. Miután egy keleti hatalom verte le a mi szabadságharcunkat, egy keleti jellegű, afféle metanyelvet alkottam. Ráadásul, bár vannak benne fix részek, mind az ének, mind pedig az egész alkotást fenntartó preparált zongorajáték nagyobb része improvizatív. Úgy tartom, ez egy olyan darab, amely sajátos, eredeti zenei nyelvet hozott létre ebben a hihetetlenül erős diktatúrában. Erről a drámáról, ami itt volt, nem lehetett sem klasszikus, sem romantikus stílusban szólni.

Miért alapított egy ilyen nagy zenekart, mint a MAKUZ? Az Art Ensemble of Chicago-t juttatja az ember eszébe.

A zenekar neve rövidítés, annyit tesz: Magyar Királyi Udvari Zenekar. Ez egy állítás, egy pozíció. És egy tartás. Amikor már ott tartott a munka ebben az „iskolában”, ebben a műhelyben, hogy mindenki kezdte teljesen átlátni, felfogni ezt a szemléletet, akkor egyértelművé vált, hogy mi ebből az egész politikai cirkuszból, ami Magyarországon zajlik, nem kérünk. Ez egyben azt is jelentette, hogy egy örök és természetes látásmódhoz térünk vissza. Ebben az értelemben tehát a király nem politikai figura, az udvar pedig nem politikai udvartartás, hanem a természetes rend világa, tehát „királyi” ugyan, de magasztos értelemben. A politikusok ezt a huncutságot nem sejtették. 1982-ben kezdtünk működni ezen a néven, és nagyon érdekes volt, hogy amikor bejelentettem: ez lesz a nevünk, mindenki mintha másképp kezdett volna el játszani. Bármilyen kemény munkára hajlandók voltak.

A MAKUZ-t megelőzően voltak még más felállásai is. Miért olyan jelentős akkor ez a zenekar?

Volt előtte szeptettem, oktettem, kvintettem, ezek mind kisebb felállások voltak. A MAKUZ azonban meghatározó lett: személyileg és hangszeresen is. Addigra már magam is tudtam, kire számítok szívesen ebben a csapatban. Sokszor órákon keresztül dolgoztunk, építettük fel a közös szabad improvizatív játék alapjait. Így annyira kitisztult és letisztult végül is ez a közös alap, hogy ha valami oknál fogva másik hangszeresre is szükség volt, akit egy-egy elképzelés miatt meghívtam, nagyon hamar be tudott illeszkedni: érezte azt a hangzásképet, amit kialakítottunk. Lassan olyannyira összeállt, kialakult az adott muzsikusok személyisége és együtthangzása, hogy szinte önvezérlő folyamattá vált a zene mindnyájunkban. S bennem is, hogy hogyan lehet a kompozíciót és a szabad improvizációt szerves, élő egységgé összeépíteni. Nem utolsó sorban pedig: ez a zenekar, a MAKUZ egy ősi és folyton megújulni képes kultúra szellemi és lelki öntudatának művészi szimbóluma lett, egy önnön veszendőségét drámaian megélő időben és generációkban.

2009 ősze