Posted by Rudolf Kraus

movie_hu “…hanem ez a hatalmas égbolt…

 

The concert section of  the piece ‘Beavatás‘ includes UPGRADED SOUND.  ( starts around 41:50’)

BEAVATÁS
Recording Date: April 1, 1993,
Recorded at: Zeneakadémia, Budapest (HU)
Musicians
Szabados György – leader, piano
Dresch Mihály – flute, soprano saxophone, bass clarinet
Grencsó István – flute, alto saxophone
Vaskó Zsolt – flutes, soprano saxophone, jew’s harp
Mákó Miklós – trumpet
Kovács Ferenc – trumpet
Friedrich Károly – trombone
Lajkó Félix – violin
Benkő Róbert – double bass
Baló István – drums
Geröly Tamás – drums, percussion
videofelvétel: Szél Péter

Music shown in the Movie:

filmmusic: (a filmben elhangzó zenék)

1) SZARVASSÁ VÁLT FIAK
Recording Date:   März 1985.
Recorded at: Studio 22, of the Hungarian Radio Company, Budapest
Musicians:
György Szabados and the MAKUZ-Orchester

Dirigent: Szabados György
Musicians:
Szabados György (piano, preap. piano) (solo)
Lőrincz János (fl)
Szemző Tibor (fl. bass-fl.) (solo)
Dresch Dudás Mihály (fl., ss, ts) (solo)
Grencsó István (alt fl., bcl, as)
Lakatos Antal (ts) (solo)
Kovács Ferenc (tp) (solo)
Mákó Miklós (tp)
Johannes Bauer (tb) (solo)
Zakar Zoltán (tb)
Binder Károly (p)
Faragó Antal (perc.) (solo)
Baló István (perc.) (solo)
Geröly Tamás (perc)
Lantos Zoltán (vl)
Tréfás István (vl)
Hlács Gusztáv (vl)
Virág László (vl)
Körmendy Ferenc (viola)
Jacobi László (violoncello)
Benkő Róbert (double bass)
Lőrinszky Attila (double bass)
Kiss Gábor (double bass)

2) ROZSDAMEZŐ
Recording Date:   ?
Recorded at: ?, in Budapest
Musicians:
Szabados – Dresch Duo
Szabados György (p)
Dresch Dudás Mihály (fl., ss, ts)

3) SZÓLÓPOSZÁTA
Recording Date:   ?
Recorded at: ?
Musicians:
Szabados György Solo
Szabados György (p)
Szabados György

4) HOMOKI ZENE / HOLTÁG
Recording Date:   September 1991
Recorded at:  Szombathely Modern Gallery, Szombathely, Hungary
Musicians:
György Szabados & MAKUZ
Szabados György (leader, piano)
Benkő Róbert (cello, double bass)
Dresch Dudás Mihály (soprano saxophone, bass clarinet, blockflute)
Geröly Tamás (percussion)
Grencsó István (alto saxophone)
Kovács Ferenc (trumpet, violin)
Lőrinszky Attila (double bass)
Mákó Miklós (trumpet)
Vaskó Zsolt (piccolo, blockflute, soprano saxophone, jew’s harp, flute)

5) HOMOKI ZENE / DÉLIBÁB
Recording Date:   September 1991
Recorded at:  Szombathely Modern Gallery, Szombathely, Hungary
Musicians:
György Szabados & MAKUZ
Szabados György (leader, piano)
Benkő Róbert (cello, double bass)
Dresch Dudás Mihály (soprano saxophone, bass clarinet, blockflute)
Geröly Tamás (percussion)
Grencsó István (alto saxophone)
Kovács Ferenc (trumpet, violin)
Lőrinszky Attila (double bass)
Mákó Miklós (trumpet)
Vaskó Zsolt (piccolo, blockflute, soprano saxophone, jew’s harp, flute)

6) KOBOZZENE
Recording Date:  1991 ?
Recorded at: ?
Musicians:
Szabados György Solo
Szabados György (p)
Szabados György

7) ROZSDAMEZŐ
Recording Date:   ?
Recorded at: ?
Musicians:
Szabados György – Dresch Mihály – Geröly Tamás Trio
Szabados György (p)

Dresch Dudás Mihály
(reed)
Geröly Tamás (percussion)

8) BEAVATÁS
Recording Date: April 1, 1993,
Recorded at: Zeneakadémia, Budapest (HU)
Musicians
Szabados György – leader, piano
Dresch Mihály – flute, soprano saxophone, bass clarinet
Grencsó István – flute, alto saxophone
Vaskó Zsolt – flutes, soprano saxophone, jew’s harp
Mákó Miklós – trumpet
Kovács Ferenc – trumpet
Friedrich Károly – trombone
Lajkó Félix – violin
Benkő Róbert – double bass
Baló István – drums
Geröly Tamás – drums, percussion
videofelvétel: Szél Péter

9) A KORMÁNYZÓ HALÁLA
Recording Date: November or December 1989
Recorded at: JEL Theatre, Orleans (F)
Musicians:
Szabados György & MAKUZ:
Szabados Gyorgy (leader, piano)
Tamás Kiss “Kobzos” (vocals)
Grencsó István (sax, flute,clarinet)
Dresch Mihály (sax, flute, bass clarinet)
Vaskó Zsolt (flute, piccolo)
Kovács Ferenc (trumpet)
Mákó Miklós (trumpet)
Benkő Róbert (bass)
Lőrinczky Attila (bass)
Geröly Tamás (percussion)
Baló István (percussion)

10) SZARVASSÁ VÁLT FIAK
Recording Date:   März 1985.
Recorded at: Studio 22, of the Hungarian Radio Company, Budapest
Musicians:
György Szabados and the MAKUZ-Orchester
Dirigent: Szabados György
Musicians:
Szabados György (piano, preap. piano) (solo)
Lőrincz János (fl)
Szemző Tibor (fl. bass-fl.) (solo)
Dresch Dudás Mihály (fl., ss, ts) (solo)
Grencsó István (alt fl., bcl, as)
Lakatos Antal (ts) (solo)
Kovács Ferenc (tp) (solo)
Mákó Miklós (tp)
Johannes Bauer (tb) (solo)
Zakar Zoltán (tb)
Binder Károly (p)
Faragó Antal (perc.) (solo)
Baló István (perc.) (solo)
Geröly Tamás (perc)
Lantos Zoltán (vl)
Tréfás István (vl)
Hlács Gusztáv (vl)
Virág László (vl)
Körmendy Ferenc (viola)
Jacobi László (violoncello)
Benkő Róbert (double bass)
Lőrinszky Attila (double bass)
Kiss Gábor (double bass)

Dialog in the movie:

.

But that endless Canopy of Heavens…

 

– This darkness has fallen upon us.

– Darkness is in us and light too, and God too. Everything springs from us, happens through us, through our life, our fate, our consciousness.

Now these are dark times.

Darkness is already the antechamber to clemency that is why there is silence.

There are many kinds of silence. There is the silence of withholding, then the silence of expecting, then the silence of getting ready. This is a good silence.

The most difficult silence is maybe the cosmic silence. When God is mute. And this silence and this darkness are certainly necessary for us to learn how to attend to things deeper inside. To watch from further behind, where the purity of pasts and of silences begins to talk again in us. It is a God tempting moment, when it talks the first time. Because it is cacophonic. Nothing from the beauty, which we have thought, believed, learned as beautiful so far, nothing of that kind in those utterances. Infantile and vague sounds. Like everything, which is coming into existence.

Man has been taking delight in himself for a long time already. Only in himself. Once he looked into the lake and saw his face and felt in love with himself and since those times, we suffer from this illness of the consciousness. We have to forget our face. We must, we should re-experience, see and hear again that what was before this mirror-image.

Like these crickets singing, this is their fulfilled music, when things are not separated, when deep and high and the expressions are naturally one – like for this little cricket.

Man has his own cricket music too, he plays music to himself. When man fills music with himself, with that part of himself, which he has been created for. Well, nowadays, we are rather battered.

As if everything became overcast – but not outside – inside.

Sounds might help. Music sounds in fact all the time because imprecation cannot reach music. Even the simplest man feels in his heart that music sounds, that a good music sounds, that something sounds nice, uplifting. Music is halfway not from this world. It is the voice of timelessness. Beautiful melodies won’t be born today and not even soon. Awkward, screaming, hoarse songs, sounds – these almost repulsive sounds tell about a lot of suffering. And then everything quiets down.

Because our heart will find again the long-forgotten perspective, which maybe could be called holy perspective. I think, this is the only worthy music, the holy music. Improvisation leads there today. What an incriminating word: improvisation – how libertine, how tinsel, how it had been prohibited for a long time for musicians, and how it spreads today and really, when man dares to express himself free from any prescription, any rule, simply and perhaps happily, to use the language of music, to convey a message with music – then there is a chance for harmony.

Like an ancient sage or a faithful child, improvizative music would like to bring up from the deepness these unforgettable sounds.

And to make it into music, like a child’s drawing, into transparent, beautiful music, lacking laureateship, void of representation, of power – and if there is power because finally there is always power, it must be the divine power expressing itself through us, because it is ego-forgetting, it is good, it is beautiful.

-Then the fig-bird starts talking? 

-Don’t be afraid. That sound you heard was the  NIGHTINGALE
The lark sings in the morning, the nightingale sings at night.

Nightingale, not the lark. – says Shakespeare in Romeo and Juliet. Don’t be afraid, night    

is not over. It is not so easy to step out of darkness. This darkness has a great weight.  

– That is why the fig-bird sings.

 

 

In the Lowlands

 

–  This is the place where I usually go out when I am troubled or confused. When I was a child, I learned how time could be flowing slowly on the banks of the Tisza. Every time I came out here I experienced the motionless, the eternal. The kind which whittles down everything.

– A special culture has yielded from it. The culture of the lowlands. The culture of the plains. The culture of the steppe, so to speak. Here every single detail has a profound meaning. It is where the small, the tiny has probably greater importance than elsewhere. It’s more essential, carries a greater value over here. Everything requires more love to keep him living on.

– If I listen carefully, I can hear the exquisite richness of many a detail. Each with a refined flutter, rustle, his apparition, his vanishing, yet sounding like complete music, filling me, because it is based upon a powerful silence and everything is sprinkled upon it.

-This is the world of passivity, a world of toughness, of endurance.

-It is our foundation, substantially. Moreover, it’s familiar, and through that we feel that it is blessed.

– Everyone should feel the blessing there where he lives. It is important to feel it. Internal silence is as important over here as in the mountains, at most longer tunes have to be played, tunes to be heard farther away. Here everything is together, united. The silences too, the different kinds of silences. Here it is Silence. Here every single leaf of grass is meditating, while we are no more aware what it means to contemplate, simply to be. In ourselves it is the smoothness of tranquillity – at least within me, it is the restored harmony from which one can look even higher. Over here you don’t feel you can lose anything. That’s why you feel somehow embraced.

– When I am sitting in it for a while, this field of pictures evokes pictures. I was just thinking how it would tolerate a piano, probably one of European culture’s most beautiful contributions. How would they tolerate each other?

-The landscape and the piano?

-Yes. The two soundings.

-It was sort of a fashion among filmmakers these past few years to put onto a lawn or meadow such a bourgeois piece of furniture as a piano. This landscape cannot accept the piano. Though the piano can accept this landscape. However, they forced the landscape to accept the piano. The moment this landscape started sounding from the piano, I didn’t like it. The piano represents a unique world of music. A unique sound-arch. It has been able to accept actually everything these last two or three centuries. Two, actually. But it doesn’t seem to be the case any more. The sine sound just howls across the landscape. That black object does not fit in really. Flutes fit in here, actually, or their contemporary relatives: saxophones. Trumpets somehow seem to evoke military movements but an Aeolian harp would sound nice.

-Intimacy’s small areas may be arranged according to an extent a tune makes its way, expends. As long as it is heard, it forms a circle. Those who are inside it, belong together. Anyway, just as in a single leaf, where every law of nature is present, here too, some basic laws work. The laws of relatedness. There are a million ways of meeting each other, and there are different ways how communities are created. Interests are only superficial things. Rude things.

Real relief in playing music together happens only if an internal illumination takes place. This is not a religious matter I am speaking about. Well, partly it is. But I am trying to speak about inner experiences.

In the course of playing music together, while we were trying to create together improvizative music, some of the musicians happened to step out of the circle by offering the interesting explanation that they refused to give up their personalities. How interesting: life indeed works in such a way that its only possibility is to give up one’s personality –  and art is a message told about life, a tale about this existence. As every creature gives up his personality. Life is nothing other than the slow process of giving up one’s personality interpreted as sacrifice. And as soon as we have fulfilled our destiny more or less, then it is finished for a while. That thing has reached its end.

–  Looking at drawings and paintings from ancient times, for modern man all of them look alike. They lack personality. The big diversity. But that is truly pure. Maybe that’s why Bach sounds so pure? Man is more profoundly in it.

-Indeed, if it hadn’t been for the bishop… The same one who made Bach work. Had there not been hunger, or thirst, if our love had not been giving orders, or our lover had not been waiting for us… which one can love more? The Sun or these weeds?

These weeds have Sun-shaped heads, don’t they?

– It is interesting how music of the past century, in spite of its inclination towards constructiveness, basically tried to find in the deepness how to be even more universal, more complete, how to achieve more comprehensive sound, expression and rhythm, how to reach a more sensitive resonance. It has always tried to involve novelties, new sounds. So far, it arrived there, where we are now. – Every small leaf of grass, weed, or each fly that dashes away has a particular movement, pace, rhythm. And there is no dissonance in it. Only an unbelievable transparent, warm consonance exists. A comforting one. Everything lives together, Everything has its antecedent as well as consequence.  Everything is all right and works perfectly… Because deep in the music there is movement. This cannot be done in constraint, only freely. Therefore, in order to make it work freely, yet properly, we should raise ourselves up to it, to be equal. With this Wholeness.

-As if true musicians were hiding, retired nowadays. They even pass away unnoticed.

-Unwanted they are. It is not people who do not want them, but the waste-land forces. Two kinds of openness exist. The openness of the desert sand and the openness of creation. The openness of the desert does not demand sacrifices. Nobody would die for it. It is not worth living for it neither. That other thing I won’t even mention.

There are two things honest work can be laid upon. One is tirelessness, the other is fidelity. To be tireless while faithful to God, to the fellow-man, to our companion, to the spirit of goodness. It would be easy to say, while looking around: “Let’s return to Nature!” but these days it is not enough. And considering the future it is absolutely not enough. Nature is an enormous master who handles stupid people just with a wave of the hand. In fact, the big experience for me is not this arid soil, this dry sea but that endless Canopy of the Heavens.

– Reánk szakadt ez a sötét. 

 

– A sötétség bennünk van, meg a világosság is, meg az Isten is. Minden belőlünk fakad, rajtunk át történik, az életünkön, sorsunkon, a tudatunkon.

Most ilyen sötét idők vannak.

A sötétség már a kegyelem előszobája, ezért van csönd is.

Sokféle csönd van. Van az elhallgatás csöndje, aztán van a várakozás csöndje, aztán a készülődés csöndje. Ez már jó csönd.

A legnehezebb csönd talán a kozmikus csönd. Az, amikor néma az Isten. És biztosan azért kell ez a csönd meg ez a sötét, hogy újra megtanuljunk mélyebbre figyelni. Még hátrébbról nézni, ahol a múltak és a csöndek tisztasága szólal meg újra bennünk. Istenkísértő pillanat, amikor először megszólal.

Mert kakofonikus. Semmi abból a szépségből, amit mi eddig szépnek gondoltunk, hittünk, hallottunk, nincs azokban a megszólalásokban. Gyermeteg és tétova hangok. Mint minden, ami születő dolog, olyan ez is.

Az ember már régóta önmagában gyönyörködik. Csak önmagában. Egyszer belenézett a tóba, meglátta saját arcát és beleszeretett sajátmagába és azóta a tudatnak ezt a betegségét szenvedjük. El kell felejteni a saját arcunkat. Újra azt a tágasságot kell, volna jó átélnünk, megpillantanunk, meghallanunk, ami e tükörkép előtti.

– Ahogy ezek a tücskök szólnak, ez az ő betöltött zenéjük, amikor a dolgok nem válnak külön, amikor a mély a magas és a kifejezés oly természetesen egy, mint ennél a kis tücsöknél.

– Az embernek is megvan a maga tücsökzenéje, magának zenél.

Amikor az ember betölti a zenét önmagával, azzal a magával, amivé teremttetett.

Hát mostanában igencsak kopottak vagyunk.

Mintha nem is kint borult volna be minden, hanem bent.

Talán a hangok segítenek. A zene valójában mindig szól, mert a zenét valójában nem éri el a rontás. A legegyügyűbb ember is érzi, a szívén érzi, hogy zene szól, hogy jó zene szól, hogy valami szépen hangzik, megemelően hangzik.

Félig nem evilági dolog a zene. Az időtlenség hangja. Szép dallamok ma és egyhamar nem fognak születni. Kínos, sikoltozó, berekedt énekek, hangzások, sok szenvedésről szólnak ezek a majdhogynem taszító hangzatok. Aztán majd megnyugszik a dolog.

Mert szívünk visszatalál ahhoz a rég elfeledett szemlélethez, amit talán szent szemléletnek lehetne nevezni. Azt hiszem, csak ez az egyetlen méltó zene, a szent zene. A rögtönzés az, ami ma erre vezet. Milyen gyanús szó ez, hogy rögtönzés, milyen szabados, milyen talmi, hogy tiltották hosszú időn át a zenészeket ettől és hogy hódit manapság és tényleg, ha mer az ember minden előírás, minden szabály, minden elvárt hangzás nélkül egyszerűen és talán boldogan szólni, zeneileg beszélni, zenével üzenni, akkor van esély a harmóniára.

Improvizatív zene, valami talán ősbölcs, hű gyermek módjára szeretné ezeket a felejthetetlen hangokat, a mélyből újra felhozni.

És bármi kis gyermekrajz módon zenévé tenni, áttetsző szép zenékké, amin nincs kitüntetettség, nincs képviselet, nincs hatalom, és ha van, mert mindig van végül is, akkor az a rajtunk át megszólaló Isteni hatalom legyen, mert az önfeledt, mert az jó, mert az szép.

– Akkor megszólal a figemadár?

– Ne félj szerelmem, még nem a pacsirta szól, mondja Shakespeare a Romeo és Júliában. Nem kell félni, még marad a sötét. Nem olyan könnyű kilépni a sötétből. Nagy a súlya ennek a sötétségnek.

– Azért szól a katonára a figemadár.

 

LENN

– Ha zavart és nyüzsgő vagyok, ide szoktam kijönni. Gyerekkoromban bent a Tisza parton egy lassú, nyugodt időt tanultam meg, ide kijövet pedig a mozdulatlant, az örököt kaptam, olyant, ami lefarag minden fölösleget.

Ebből egy külön kultúra termett. A síksági kultúra, a pusztai kultúra, mondhatjuk a sztyeppei kultúra. Itt minden kis apróságnak mély értelme van. Itt a kicsi, a pici fontosabb talán, mint másutt, lényegesebb, nagyobb a becse. Itt mindent jobban kell szeretni, hogy éljen.

– Ha belehallgatok, a sok aprónak gyönyörű gazdagságát, finom libegését, zizegését, előtűnését, eltűnését hallom, de egy egész zenének tűnik, és kitölt, mert  valami őrült erős csönd az alapja, és arra szóródik rá minden.

– Ez a passzivitás világa. A tartásé, a kitartásé.

– Ez a mi alapunk lényegében, ráadásul még otthonos is, és úgy érezzük ezáltal, hogy áldott.

– Az a jó, ha mindenki ott érzi az áldást, ahol él, fontos, hogy érezze.

A belső csend itt ugyanolyan fontos, mint a hegyekben, legfeljebb hosszabb hangokat, messzebb hallatszó hangokat kell muzsikálni. Itt minden egyben van. A csöndek is, a sokféle csönd. Itt csend van. Itt minden fűszál meditál, már nem is tudjuk, mi az, szemlélődni, lenni, vanni. Bennünk ez a nyugalom simasága, bennem legalábbis, a helyreállt harmónia, amelyről magasabbra látni. Itt nem érzi az ember, hogy valamit elveszíthet, ezért érzi azt, hogy ölelve van.

– Ha elülök benne hosszabb ideig, képeket hív elő ez a képmező. Épp morfondíroztam, hogyha az európai kultúra egyik legszebb hozadékát, egy zongorát ide kiraknánk, hogy tűrnék egymást?

– A táj meg a zongora?

– Igen, a két hangzás.

– A filmesek nagy divatja volt az elmúlt években, hogy szerettek ilyen polgári tárgyakat kihozni a fűre, mezőre. Ez a táj nem fogadja be a zongorát. A zongora befogadja ezt a tájat. És mégis azt erőltették, hogy a táj fogadja be a zongorát. Ha a zongorából megszólalt ez a táj, az nem tetszett. A zongora egy külön zenei világ, egy külön boltozat. Igazából mindent magába tudott fogadni az elmúlt 2-3 évszázadban. Kettőben. De úgy tűnik lassan ennek is vége. A színuszhang átsüvít a tájon. Nem való ide ez a feketeség. Ide furulyák valók. Vagy mai rokonai a szaxofonok. A trombiták valahogy megint a csapatmozdulatokat idéznék nekem. De mondjuk egy eol-hárfa szépen szólna itt.

Az intimitás kis terepei tán aszerint is szerveződhetnek, hogy meddig hatol, meddig terjed egy hang. Amíg hallatszik, addig egy kört alkot, aki benne van, összetartozik. Akárhogyan nézzük, mint ahogy a levélben minden természetszerű benne van, ebben is az alaptörvények működnek. Az összetartozás törvénye. Millió módon találkozunk, több módon születhetnek a közösségek, az érdekek csak felszínes dolgok, durva dolgok.

Az együttzenélésben az igazi felszabadulás akkor következik, amikor megtörténik valami belső megvilágosodás. Ezek nem vallási ügyek. Azok is, de elsősorban belső élmények.

Volt egy pillanat az együttmuzsikálás során, amikor az improvizatív zenét próbáltuk együttesen kialakítani, hogy többen kiléptek ebből a körből, azzal az érdekes magyarázattal, hogy ők nem kívánják a személyiségüket feladni. És milyen érdekes, valóban az élet úgy működik, – s a művészet az közlés az életről, mese erről a létről, – nem megy másként, csak ha feladjuk a személyiségünket. Mint ahogy minden lény feladja személyiségét. Az egész élet nem más, mint ennek a személyiség feladásnak, mint áldozatnak a lassú folyamata. Aztán, amikor úgy ahogy betöltöttük ezt a sorsot, dolgot akkor egy időre vége. Annak a dolognak vége.

– Ha ősi korok rajzait, festményeit nézzük – a mai ember számára mind hasonlóak, ugyanaz. Nincs bennük személyiség. A nagy különbözőség. De hát az az igazán tiszta. Lehet, hogy Bach is ezért tiszta? Mélyebben van az Ember benne.

– Igen, ha a püspök nem lett volna. Az a püspök, aki Bachot dolgoztatta. Ha nem lenne az éhség, a szomjúság, ha nem parancsolna a szerelmünk, nem várna a szerelmesünk. Mi szeret jobban? A nap vagy ezek a kórók?

 Napfejű kórók ezek.

Érdekes, hogy az elmúlt 100 év zenéje, minden építkező hajlama mellett, a mélyben mindig azt kereste, hogy lehet még egyetemesebb, még teljesebb, még átfogóbb a hangzás, a kifejezés, a ritmus, a hangzó felületek érzékenysége, érzékletessége. Mindig újabb és újabb dolgot próbált beépíteni, megszólaltatni. Mára lassan oda jutott, ahol most mi vagyunk. Minden egyes kis fűszálnak, kórónak, elszáguldó légynek külön mozgása, külön tempója, külön ritmusa van. És nincs disszonancia. Hihetetlen áttetsző meleg konszonancia van. Megnyugtató konszonancia. Minden együtt él, mindennek előzménye és következménye van. Minden rendben van, tökéletesen működik. Mert a zene mélyén mozgás van. Ezt kötötten nem lehet. Ezt csak szabadon lehet. Ahhoz pedig, hogy szabadon és mégis rendben működjék, ahhoz magunkat kell odaemelni, hogy azonosak legyünk. Ezzel az Egésszel.

– Mintha az igazi zenészek nagyon elbújtak, visszahúzódtak volna manapság. Még halálukban is csöndben mennek el.

– Nem kellenek. No, nem az emberek, hanem a sivatagosító erőknek nem kellenek. Kétfajta nyitottság van. Van a sivatagi homok nyitottsága és a teremtés nyitottsága. A sivatag nyitottsága nem követel áldozatokat. Azért nem hal meg senki. Azért nem érdemes élni. A másikat ki sem mondom.

Azt hiszem, két dolog az, amire becsületes munkát lehet helyezni: az egyik a fáradhatatlanság, a másik pedig a hűség. Fáradhatatlannak és hűnek lenni Istenhez, emberhez, társhoz, a jó szelleméhez. Könnyű volna persze azt mondani, ha körülnéz az ember, hogy vissza a természethez. Ez ma már kevés. A jövőre nézve pedig végképp kevés. A természet hatalmas úr és egy kézlegyintéssel intézi el a buta embert. Nem is ez a szikes a nagy élmény nekem, ez a száraz tenger, hanem ez a hatalmas égbolt.

Aber dieser unendliche Himmelsbaldachin

 

– Diese Dunkelheit ist auf uns niedergestürzt.

– Dunkelheit ist in uns, aber auch Licht und auch Gott. Alles entspringt in uns, geschieht durch uns, quer durch unser Leben, unser Schicksal, unser Bewusstsein.

Jetzt befinden wir uns in dunklen Zeiten.
Dunkelheit ist bereits der Vorraum zur Gnade. Darum auch diese Stille.

Es gibt viele verschiedene Arten der Stille.

Da gibt es die Stille des Verschweigens, dann die Stille des Wartens, dann die Stille der Vorbereitung. Das ist schon eine gute Stille.

Die schwierigste Stille ist vielleicht die kosmische Stille. Wenn Gott stumm bleibt. Diese Stille und diese Dunkelheit sind sicherlich notwendig für uns, damit wir wieder erlernen in die Tiefe zu horchen, immer tiefer, um aus der Ferne beobachten zu können, wo die Reinheit der Vergangenheit und der verschiedenen Stillen wieder in uns zu sprechen beginnt. Es ist ein furchterregender Moment der Gottesversuchung, wenn dies das erste Mal erklingt. Weil es kakophonisch ist. Diese Töne haben nichts von der Schönheit welche wir uns vorstellen, die wir bis jetzt als schön bezeichnet, geglaubt, gehört haben. Kindliche und unentschlossene Töne. Wie alles, was geboren wird, so ist es auch damit.

Der Mensch ist schon seit langem in sich selbst verliebt. Nur in sich selbst. Einst schaute er in einen See und sah sein Antlitz und verliebte sich in sich selbst und seit dieser Zeit leiden wir an dieser Krankheit des Bewusstseins.

Wir müssen unser eigenes Antlitz vergessen. Wir müssen – oder sollten wiederentdecken, wieder sehen, hören können, was vor diesem Spiegelbildeindruck existierte. So, wie diese Grillen zirpen, das ist ihre vollendete Musik, als die Dinge sich noch nicht abgetrennt hatten, als “Hoch und Tief” und der Ausdruck noch natürlicherweise eins waren – wie es für diese kleine Grille noch jetzt ist.

Der Mensch besitzt auch seine eigene Grillenmusik, er spielt Musik für sich selbst. Wenn der Mensch die Musik mit dem unberührten, reinen Urkern seines Selbst füllt, wie es uranfänglich geschaffen wurde.

Nun, heutzutage sind wir ziemlich abgenutzt.

Es ist, als ob sich alles bewölkt – aber nicht außen, sondern innen.

Vielleicht helfen die Klänge. Musik erklingt eigentlich immer, weil bösartige Machenschaften Musik nicht wirklich erreichen. Auch der einfältigste Mensch fühlt, das etwas schön, etwas erhaben klingt.

Musik ist zur Hälfte nicht von dieser Welt. Sie ist eine Stimme der Zeitlosigkeit. Schöne Melodien werden heutzutage nicht geboren und auch nicht in naher Zukunft. Peinliche, kreischende, heisere Lieder, Klänge – diese meist abstoßenden Klänge geben von einer Menge Leid kund. Und danach wird sich wieder alles beruhigen.

Weil unser Herz die lang vergessene Sehensweise wiederfindet, die wir vielleicht als “heilige Sichtweise” bezeichnen könnten. Ich glaube, das ist die einzig würdige Musik, die “heilige Musik”. Improvisation führt uns heute in diese Richtung. Improvisation – welch ein verleumdetes Wort – wie liederlich, wie flatterhaft, was für die Musiker für eine lange Zeit verboten war – und wie sie sich heute ausbreitet, und wirklich, wenn der Mensch es wagt, sich selbst auszudrücken, frei von jeder Vorschrift, jeder Regel, einfach vielleicht beglückt, die Musik als Sprache einsetzen zu können, mit Musik Botschaften zu übertragen – dann gibt es eine Chance für Harmonie.
Die improvisative Musik möchte, wie vielleicht ein alter weiser Mann, oder wie ein treues Kind, dieses unvergesslichen Klänge wieder aus der Tiefe hinaufbefördern.

Und diese – wie bei einer Kinderzeichnung – , zur Musik machen, zu durchsichtiger, wundersamer Musik, ohne Auszeichnung, frei von Verwertung, ohne Macht – und wenn doch, da Macht schlussendlich immer da ist, muss es die göttliche Kraft selbst sein, die sich durch uns ausdrückt, weil diese selbstvergessen, weil diese gut ist, weil diese schön ist.

– Und dann beginnt der Fitisvogel zu singen?

– Der Tag ist noch nicht nah. Die Lerche singt am Morgen. Die Nachtigall singt in der Nacht. Es war die Nachtigall, und nicht die Lerche sagt Shakespeare in “Romeo und Julia”. Fürchte dich nicht – es bleibt noch eine Weile Nacht.  Es ist nicht so leicht, der Dunkelheit zu entkommen. Diese Dunkelheit lastet schwer.

– Deshalb erklingt der Fitisvogel.

 

 

 

 

 

In der Tiefebene

 

– Das ist der Ort, wo ich gewöhnlich hingehe, wenn ich voller Sorge oder durcheinander bin. Als ich ein Kind war, habe ich gelernt, wie langsam Zeit verfließt an den Ufern der Tisza und jedes Mal, wenn ich hier herkam erlebte ich das “Unbewegte”, das Göttliche, die alles Überflüssige absondert.

– Daraus entstand eine andere Kultur. Die Kultur der Tiefebene, der flachen Landschaft, die Puszta-Kultur, sozusagen der Steppe-Kultur. Hier hat jedes Detail eine tiefgründige Bedeutung. Das ist der Ort, wo das Kleine, das Winzige wahrscheinlich eine größere Bedeutung hat als irgendwo sonst. Es ist wesentlicher, wird mehr geschätzt. Alles muss mehr geliebt werden, um es am Leben zu erhalten.

– Wenn ich aufmerksam zuhöre, höre ich den wunderschönen Reichtum, die feine Schwingung, das Rauschen, das Auftauchen und Verschwinden der vielen Kleinigkeiten, aber das alles scheint eine ganz einheitliche Musik zu sein, die mich ausfüllt, weil sie auf einer kraftvollen Stille gründet, über die alles verstreut wird.

– Das ist die Welt der Passivität – der Haltung, der Dauer.

– Das ist im Wesentlichen unsere Grundlage, weiterhin ist es vertraut und dadurch fühlen wir, dass darauf Segen ruht.

– Jeder sollte den Segen dort erfahren, wo er lebt, es ist wichtig das zu spüren. Die innere Stille ist hier ebenso wichtig, wie in den Bergen, höchstens muss man hier längere Töne spielen, Töne die auch von weiter weg noch gehört werden können. Hier ist alles zusammen vereint. Die Stille auch, die verschiedenen Arten der Stille. Hier ist es still. Hier meditiert jeder Grashalm, wobei wir nicht mehr wissen, was es bedeutet nachzusinnen, nämlich einfach zu sein. In uns selbst ist die Ausgeglichenheit der Ruhe – zumindest in mir ist das die wiederhergestellte Harmonie, von welcher aus man höher blicken kann. Hier hat man nicht das Gefühl, dass man etwas verlieren kann, deshalb hat man das Gefühl umarmt zu sein. Wenn ich so eine Weile hier sitze, ruft diese Umgebung Bilder in mir hervor. Ich dachte gerade darüber nach, ob dieser Ort wohl einen Flügel dulden würde, als einen der wahrscheinlich wunderbarsten Beiträge der europäischen Kultur. Würden sie einander annehmen?

– Die Landschaft und der Flügel?

– Ja, diese beiden Klangwelten.

– Es war eine Art Mode unter Filmemachern in diesen letzten Jahren, das sie solche bürgerlichen Sachen wie einen Flügel auf eine Grasfläche oder eine Wiese stellen. Diese Landschaft akzeptiert das Klavier nicht. Das Klavier kann diese Landschaft akzeptieren. Trotzdem haben sie die Landschaft gezwungen, das Klavier zu akzeptieren. Als diese Landschaft vom Klavier aus ertönte hat es mir nicht gefallen. Das Klavier verkörpert eine separate Musikwelt, einen ganz anderen Klangraum. Es war in der Lage, wirklich alles aus den letzten 2 – 3 Jahrhunderten aufzunehmen. Eigentlich der letzten 2 Jahrhunderten. Aber es scheint, als geht dies zu Ende. Der Sinus-Ton heult durch die Landschaft. Das schwarze Ding hat hier nichts zu suchen. Flöten passen hierher, oder ihre heutigen Verwandten, die Saxophone. Trompeten würden für mich Truppenbewegungen heraufbeschwören. Aber sagen wir, eine Windharfe würde hier gut klingen.
Die kleinen Bereiche der Intimität können sich vielleicht auch so organisieren, wie weit sich ein Klang entfernt, wie weit er reicht. Der Klang – so weit er hörbar ist – bildet einen Kreis und alle die sich darin befinden, gehören zusammen. Egal wie wir es uns anschauen, gerade so wie in einem einzelnen Blatt die gesamte Natur enthalten ist, wirkt auch hier ein Grundgesetz. Das Gesetz des Zusammenhalts. Es gibt Millionen Wege sich zu treffen und es gibt verschiedene Wege wie Gemeinschaften entstehen. Interessen sind dabei nur oberflächliche, grobe Gründe.
Die wahre Befreiung beim gemeinsamen Musizieren geschieht nur, wenn eine innerliche Erleuchtung stattfindet. Das ist keine Angelegenheit des Glaubens, nun zum Teil auch das, aber in erster Linie innere Erlebnisse. Im Laufe der Zeit, in der wir gemeinsam musizierten, wobei wir gemeinsam improvisierende Musik zu spielten lernten, kam ein Moment als mehrere Musiker diesen Kreis verließen mit der interessanten Erklärung, dass sie sich weigern ihre Persönlichkeit aufzugeben. Wie interessant: das Leben arbeitet tatsächlich so, und die Kunst ist jeweils Mitteilung über das Leben, ein Märchen über die Existenz, so dass es nicht anders geht, nur wenn wir unsere Persönlichkeit aufgeben. Wie jedes Geschöpf seine Persönlichkeit aufgeben muss. Das ganze Leben ist nichts anderes, als der langsame Prozeß, seine eigene Persönlichkeit aufzugeben, ein Opfer. Und sobald wir unser Schicksal so oder so erfüllt haben, dann ist es für eine Zeitlang zu Ende gekommen. Die Sache hat ihr Ende genommen.

– Wenn wir Zeichnungen oder Gemälde aus alten Zeiten anschauen, sehen sie für uns moderne Menschen alle gleich aus. Es fehlt ihnen an Persönlichkeit, an großer Verschiedenheit. Aber das ist wahrhaft rein. Kann es sein, dass das der Grund ist, weshalb Bach so rein klingt? Ist der Menschliche in ihm tiefer verwurzelt?

– Ja, wenn der Bischof nicht gewesen wäre. Der Bischof, der Bach arbeiten ließ. Wenn da nicht Hunger gewesen wäre, kein Durst, wenn unsere Liebe keine Befehle erteilen würde, unser Liebhaber uns nicht erwarten würde. Wer kann mehr lieben? Die Sonne oder diese Unkräuter?

– Die Unkräuter haben Sonnenköpfe, oder nicht?
– Es ist interessant wie Musik aus den letzten 100 Jahren trotz ihrer Neigung zur Konstruktion, grundsätzlich versucht hat in der Tiefe zu finden, wie man einen umfassenderen Klang, Ausdruck, Rhythmus erlangen könnte, wie man eine größere Sensibilität für die Sinnhaftigkeit von Klangflächen entwickeln könnte. Sie hat immer versucht Neuerungen einzubauen, neue Klänge. Auf diese Weise ist sie im “Jetzt” angekommen, wo wir nun stehen. 
Jeder kleine Grashalm, jeder Stengel, jede vorbeiflitzende Fliege hat seine oder ihre eigene Bewegung, Tempo, Rhythmus. Und da gibt es keine Dissonanz! Nur eine unglaublich transparente, warme Konsonanz. Eine beruhigende Konsonanz. Alles lebt zusammen und hat Vorgeschichte und Folgen. Alles ist in Ordnung und funktioniert perfekt. Weil in der Tiefe der Musik Bewegung ist. Gebunden geht es nicht, nur in Freiheit. Damit dies freie und trotzdem geordnet funktioniert, dazu müssen wir uns selbst hinaufbewegen, um mit dieser Ganzheit identisch zu sein.

– Als ob echte Musiker sich verstecken in unserer Zeit, sich zurückgezogen haben. Sie gehen sogar unbemerkt von unserer Erde.

– Sie sind unerwünscht. Es sind nicht die Menschen, die sie nicht wollen, sondern die Kräfte, die aus allem Wüste machen. Es gibt zweierlei Arten von Offenheit: Die Offenheit des Wüstensands und die Offenheit der Schöpfung. Die Offenheit des Wüstensands verlangt keine Opfer. Niemand würde für ihn sterben. Er ist es auch nicht wert, für ihn zu leben. Zum Rest schweige ich.
Ich glaube es gibt zwei Grundlagen worauf ehrliche Arbeit aufgebaut werden kann: das eine ist die Unermüdlichkeit, das andere die Treue. Unermüdlich und Gott treu sein. Gott, Mensch, Gefährte, dem Geist der Güte treu zu sein. Es wäre zu einfach zu sagen, wenn man sich umschaut “zurück zur Natur”. Doch in unseren Tagen ist das nicht genug. Und wenn man die Zukunft bedenkt, ist es überhaupt nicht genug. Die Natur ist ein machtvoller Herr, der die Dummen mit einem Handwink erledigt. Nicht diese Salzwiese, dieses dürre Meer ist das große Erlebnis für mich, sondern dieser endlose Himmelbaldachin.