A zene kettős természetű fénye [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990]

   A zene kettős természetű fénye [In: Szabados György – Írások I., 2008, 54-88.old.]
  A zene kettős természetű fénye [In: SZABADOS, 2019, old. 19-50]

.

A ZENE KETTŐS TERMÉSZETŰ FÉNYE  

 

Zene- és mentalitástörténet

„Az ember a születésekor nyugodt, mert ilyen az
Égtől kapott természete… s minthogy nem vagyunk
képesek visszatérni önmagunkhoz, az
Égtől kapott értelem kialszik bennünk.”
(Feljegyzések a zenéről. Li Ki-gyűjtemény)

.

Időnként — jobbára utólag igazolhatóan — lényegi szellemi változások történnek. E változások az intimitás alig megközelíthető szféráiban a viszonyulás módosulásai által hosszú korszakokat, következményeikben pedig kultúrákat szabnak meg. Az ember mentális hajlamainak e döntő változásait, melyek kihatása tömeges, és melyeknek látványosságai egy abszolút változás illúzióját keltik — minden ízükben elvonatkoztatottságokról lévén szó —, csupán „egzakt” vizsgálódással vajmi nehéz megérteni. Egyszerű, de mélyen az érzékek körében, sőt mélyebben történő, nehezen megfogható, egzisztenciális vonzatú átlebbenések ezek egy ígéretesebb vagy elkerülhetetlen futamba, amelyben — uralván készenlétünket és adottságainkat, s megszabva az energiák menetét — mégis minden mozgásnak és kapcsolódásnak már új értelme és más kedélye van.

   Az előkelő közelségbe került és mind türelmetlenebb kultúrák összhatása, s a tömegesség parancsoló civilizációs szempontjai meglepő könnyedén szakították le ugyanis horgonyaikról a magabiztosaknak tűnt hagyományos értékeket: évszázados, sokszor évezredes, kiművelt s zárt zenei rendszerekkel együtt billentve ki (olykor teljesen felborítva, sőt önmagától elidegenítve) a mögöttes és sajátos attitűd, és a míves felrakás természetessé vált belső szokásait is, éneklő népekben és filosz alkotókban egyaránt. A megrendülés látványos, kultúrákat megingató, és kábító, akár egy horogütés. Egy immár hosszúnak tűnő történelmi „pillanat” gyötrődő részesei vagyunk, mely természetszerűleg dobja fel a sejtések gáttalan lidérceit a művészetekben, a zeneművészetben is. Öngerjesztő kihívás ez, ami jó ideje fennáll már, s ami voltaképpen minden ilyen állapot nárcizmusa. Titkos átrendeződés s még formátlan erő a teremtő változás hevületében — a szülési fájdalmakon innen s a fogantatáson túl. Az átmenet korszaka, amelyben a bomladozás ezer színében tenyésző újhedonizmus mögött, elemi készülődéssel most cövekel ki az idő valami mást.

   A vákuum, ami az érzékek szülőútjainak lezárulásával támadt, elemien kezdte ki az Istent utánzó alkotást, így a zenei inspiráció önbizalmát is. A vákuum hallatlanul felértékelte és saját atavizmusává tette ugyanakkor a régi zenéket is; mások a hangszerek, más az akusztikus környezet, és a hangrögzítés mesterséges „felfényesítő” manipulációjában sokszorosítva valami hamis, az üzleti és ideologizáló szándék szerint megkérdőjelezhetetlen és önigazoló sznobériává fontoskodta a múltat. Ezzel tovább mélyítette a jelen felkiáltójelének vésetét is: hogy korunk, ez a neurotikus mindenevő, saját kozmikus igényű zenével nem is rendelkezik, s hogy ez így együtt a kreátorokban végül is következményesen a szerves folyamatosság ellen munkál. A bizonytalanság hatalmas és tartós, támasza csak a mindig lelkendező tétova többség, a fetisizált többség, a „minőség” mankója, a denaturált, Társadalomba fojtott ember, a tehetetlen és fogyasztó. Aki sem magárahagyatottsága, sem pedig reménytelensége okán nem teremt igazi aurát. Legfeljebb ámul, vagy kételkedik.

   Hogy a mai zene jobbára törmelékes, anyagszerű, s hogy fizikai és nem szellemies nyelvezete valójában csömört takar — magabiztosságunkat ez éppúgy megrendíti, mint maga az állapot. Az állapot tényét azonban tiszta következetességgel ma még csak a kívülállás mint alkotói ösztön és tartás hordozza. Ez a kívülállás viszont — épp e következetessége és érzékenysége miatt — magányába könnyen belepusztulhat. A társadalom peremén a névtelen semmibe vész, ha ugyan az idő sora — mint gyanítom — nem őt vastagítja meg utólag és végérvényesen. .

   Leomló erdők és hitek, dúlt beton-reménytelenség, háziállat-krematóriumok hegedű-robajai, lyukkártya-hű fuvolazene töltik el rohamaikkal a fület, nehezékeikkel a lelket, szerkezeteikkel mozdíthatatlannak és zártnak sugallva a kort, mely valójában gyűlöleteken omladó, kihűlt rögeszme csak. Győzelmes jelenlétek zavaros kémiája, új alkímia az édeni fényben, amelyből bizony, mint gyémántsalak, beilleszthetetlenül lép ki az Isten csendjéből lett teljesség-ember. Kilép, és sebet ejt a fényéről lemondott ember túlfűtött üvegházainak boltozatán. A művészet önkínzó magába szállást jelent ma megint a fékezhetetlen időben, és kitörést a bizonyosságok felé, mert terünk hatalomba botlott, zuhanó szenvedélye tehetetlenül örvénylik stílusaiban, más világot hazudva, fenyegetőt, rémségeset. Az elgyengült szellem, a „strukturált” mennyiség látszatfelsőbbségének esztétikája ez, a halál tabernákuluma. A kisajátított élet örömhírnek hazudott lavina-ünnepélye. Halál az élet álarcában, titkos harangozókkal. Az önzés hedoni tekintélye és öröme, amely eltemet. A függés döntése, mely mindaddig, míg valóságosan el nem érkezik — hiszen elodázott —, az „elveszés” horror-előérzeteit sugallja.

   A meddő állapotok méhe a legterhesebb. A Semmi fészkel bennük, a legkihívóbb kényszer, a legszörnyűbb ígéret, a titoktalanság és a látszattitok. Ösztönösen támad fel ellene, megmozdul minden, ami él, minden szerves bódulat. A Meddőt kitörni és helyét méltó termékenységgel tölteni be — elementáris, fékezhetetlen akarat ez, nagyobb, mint bármi fikció, sikeresebb, mint a leggyőzőbb hatalom. Az egész önvédelme. S a vég nélkül újjászülető érzékenység új s új generációk ölelésén s egyre távolibbnak ismert világok érintkezésén teszi dolgát, mert a kultúrák, akárhogy is — hiszen az emberek! — élni akarnak.

   S a kultúrák mélyéről feltörő legártatlanabb és legmegfoghatatlanabb közlés, mentalitásunk kvintesszenciája: a zene.

  A zene látásmódot, szándékot, helyzetet, a világgal való eredendő és végleges viszonyunkat félreismerhetetlenül fogja be, tárja fel, és közli minden időben akarva és akaratlanul. Hiszen szándékaink ellenére is öntudatlan, konkréttalanul is tényszerű és emberi. A zene, lelkületen mért egyszeri szabályokon át, a legtitkosabb súgás a legigazibb dolgokról; a lemeztelenített igazság, a legcsupaszabb képviselet, mert az érző és gondolkodó ember szellemarcát mutatja a dolgok nélkül — mint a dolgok mögöttese. A zene érzékeink derengésén átömlő szinkron világ, a képek bizalmas negatívja látásunk időtlen ernyőzetén, a testetlen hatás. S a zene a 20. század végére is megadja az eligazodás örömét, hiszen távoltartásra is tanít. A motívumok és események tiszta értékelését segíti, vonulatot láttat, olykor évezredeset, megérinteti a dolgok mögött munkáló lelket és szellemet. Az emberi szervezet egészéből felhangzó, az értelem legtágasabb figyelméből felhullámzó zene, a személyesség hitelével ad eligazodást korról, korokról, gondolkodásról, mentalitásról — a történelem és a válaszoló ember egyezségeiről és azok szelleméről. Jobban és tágasabb léptékben, mint a történetírás. S másként: általánosabban, mint más művészetek. Mert külsőbb és belsőbb dimenzióból való, abban mozog: az árnyalt azonosságok mezején.

   Az érzéki minőségekben való tájékozódás és a bennük mozgó felfogás képessége s gyakorlata ugyanis ma, a technika világában igen szűk körű, nem értékelt erény. Még a nyilvánvaló jelenségnek sincs becse. A muzsikusok pedig nem is figyelnek rá, nem nyugszanak le teljes világú zenét építeni magukban, nem érnek fel kapott feladatukhoz, oly nagy az éhség és a rohanás. Pedig a zene mindent átad és magába ölel, ami lejátszódik a szívekben és a fejekben. S pontosan jelez. A zene kettős természetű fénye nem nélkülözhető.

   A zene kettős természetű fénye egykor döntő jelentőségű volt. A legnagyobb szabású, legemelkedettebb s legmeghatározóbb kultúrák államai (ténylegesen az ókínai és az ógörög) valóságos érzéki államalapnak tartották, s tették is meg annak, mély pszichológiával. Persze ott az Istenember-világ egyensúlyos szemlélete, s nem a hatalom volt az alany és a tárgy. A méltán becsült művészetek pedig magasan tartották az embert, mint szellemi lényt, mint Kapuzatot. Intézményesen is. E két kultúra alapjaiban – és földrajzi meghatározottságai függvényében ezért is volt hasonlatos. Az állam élete legmélyebb és legáltalánosabb (érzékimentális, ám szabályokkal is tudatosított) rétegében – belátván a zene organikus, az emberi organizmushoz kötődő alapvető természetét – zenei dogmákon nyugodott. S ezek a dogmák magasrendű, mégis élő és nyitott dogmák voltak. A zenét mint természeti jelenséget elvont és egyben szabadon kezelhető pentaton és más többfokú sorokká kodifikálták, amely sorokon változtatni nem volt szabad. Egy hang megváltoztatása ugyanis – minő példátlan emberismeret! – az államot veszélyeztethette.

   Ez a hallatlanul magasrendű felfogás – mármint a zene alapvető szerepének felismerése – Platón tanításaiban (Az állam) csakúgy, mint a még átgondoltabb kínai törvényekben – nem véletlen. A magát a világgal egynek érző ember képes volt felfogni annak harmóniáját, a harmónia belső rétegzettségét és a lélek tulajdonságait. Természetes rendjét, mozgástermészetét átélte, azt elméje felitatta, s képes volt tudatosítva, értelmezve ezt a tudását át is adni, a hatalmat gyakorolva pedig éltetni azt a Természet emberi méltósága gyanánt. Ha volt valaha értő és jóhiszemű rendező akarat a történelemben, mely nem csupán a maga javát, de a dolgok helyes valóságát is szolgálni igyekezett, úgy e két alakulat, ez a két miliő volt tudva-tudottan az, amelyre visszanéző szimpátiánk ellenkezés nélkül tekint. A szemlélet és a rá épült világ autentikussága miatt, az államalkotó értelem tágassága, egészségessége és nagyvonalúsága miatt, mindenekelőtt pedig ama elfogulatlan és magas tudás előtt hajolva meg, melynek belátása és művészi hajlama képes volt méltóan átlátni, érteni és gyakorolni a zene titokzatosnak tűnő természetét, és méltóan, a maga alapvető helyén építeni be világába annak szépségeit s e szépségek hatalmát.

   E korabeli, Keleten jóformán máig változatlanul, Európában pedig a középkorig élő, sorokra (modusokra) épült zenei gyakorlat egyik legfőbb jellegzetessége ugyanakkor az volt, hogy nem vált el benne az a két, mára szinte elkülönült, egymásnak ellentmondó jelenség és fogalom, amit rögzítettségnek és rögtönzésnek (anyaginak és szelleminek) nevezünk. A zene mint az esztétikus hangjelenségek világa ugyanis ezen az egységben élő összefüggésen kívül valójában nem támaszt semmiféle más igényt létrejöttére vonatkozóan. A zene öröktől fogva mint kibontakozó természeti tulajdonság és környezet létezik, és úgy is jelentkezik. Ezért ha az egyszerűség kedvéért pusztán emberi természeti jelenségnek tekintjük is (lásd Szőke Péter: A zene eredete és három világa), ezen az alapon elmondható, hogy a zene akkor autentikus, ha nem támad fel vele szemben a csinálmány leghalványabb gyanúja sem, ha a zene úgy, ahogy van, teremtménynek vagy tüneménynek hat, ha ekként teljes és egyszerű; hogyha jelenség, s a mögöttes módszer, folyamat vagy szerkezet fel sem tűnik. Alaptermészete az élő fogantatás. Akár a világ, maga is a különös paradoxonok és rejtélyes ambivalenciák közegén át merül fel, ebben elégíti ki és így tölti be sajátos jelenségtermészetét. Úgy élő, hogy önmagában nyitott — hasonlóképpen az emberéhez. Mert a zenei gyakorlat alapja végül is az autentikus ember, a művészi hatás pedig: személyiségtitok. Az emberben elemien, természeténél fogva születő zene rögvest, önnön kontrollján át formálódik késszé, élő egésszé, a kifejezés, a megszólalás kényszerében, ami lehet jó vagy rossz, s amit megőrizhet és rögzíthet az emlékezet, ha arra képes, s ha azt arra érdemesnek érzi. A zenét írásbelisége előtt az emlékezet, az élményszerű mentális rögzítés tudatosította és rendezte, s a vágy és a szükség a már kipróbáltat éltetni tovább, megvetve a megismételhetőség (pontosabban az újra átélés), a megidézés lehetőségeinek pilléreit. Ám a régi kultúrák zenéje legfeljebb azt rögzítette az élő zenei folyamatból, amit benne természetesen rögzítendőnek érzett, amit leglényegesebbnek vélt. Ami a legkarakterisztikusabb vagy a muzsikusok és a zenei folyamat számára a legeligazítóbb volt — a legszükségesebbet tehát. S azt is bizonyos helyeken csupán fő jellegzetességükben körvonalazva (neumák).

   A többi pedig — épp a java része — a zenei érzékből, a személyiségtitok mélyéből mindenkor szabadon mint folytonos újjászületés támadt fel és hatott, s az egész így együtt az események spontán meneteként, a Természet csodált és felülmúlhatatlan folyamataihoz hasonlóan — hiszen ez volt a mérce. A zenének ez a belső közege, hullámtermészete a neumák pillérei között egyensúlyozva, az ember zenei képességein közvetlenül vált késszé, tüneménnyé, szellemivé, s tette feszessé, árnyalttá és sallangtalanná a formát, ami ezáltal mindig frissnek, elevennek, éppen születőnek hatott, mert valójában az is volt. Hatalmas hagyományozódó készletei dacára is az.
Ebben a zeneiségben a zene úgy élt, mint maga a Természet: a hangi, akusztikus világ és az ember (zenei) pszichikumának törvényeiből kibomlón, az alapvető állandóság, a folyton változó, mindenkor különös állapotok kedélyének, ünnepi titokzatosságának egyensúlyán, ezen varázslatos érzéki konstellációknak engedelmeskedve. A zene itt egy magasrendű, szerves összefüggésekben gondolkodó, átlátó kultúra mentalitásjegyeit hordozta, egy határtalan és egységes pompázatot, amelyben a magasrendűség éppen az volt, hogy élő volt, és nem merev, s hogy olyan kódszerű szabályokat gyakorolt csupán, amelyek méltón illettek a világ természetes, szerves rendjébe, hiszen annak felismeréséből fakadtak, annak szellemies működését láttatták. S amelyek nem fényképként, tárgyiasan öröklődtek, mint a mai értelemben vett kompozíciók és kották, hanem mindezt önmagukba építetten és csakis autentikus emberi minőségen, a tévedhetetlen tehetségen át élőn és éltetőn. Stílusok gáttalan áradásában és teljes lombozatában.

   Valójában ez volt a zene igazi aranykora, a zene kettős természetű fénye legtisztábban e hosszú és mindig rejtélyesen sugárzó, világos korban tündökölt a maga méltóságában, mert egyszerre volt anyag és szellem, ember és világ, időtlenség és idő, egyszerre volt izomzat és csontozat, „hullám” és „korpuszkula”. Maga volt a lebegő, kényes egyensúly, a mindenség-ember élő megszólalása.

* * *

A történelem tanúsága szerint azonban ez az átgondolt mély rend, ez a lélek és a külvilág egyensúlyán épült építmény és esztétika — amelynek a művészetek s azok legelvontabbja, a zene, s nem elsőrendűen a javak termelése és elosztása képezte alapját — az évszázadok során folytonosan és feltartóztathatatlanul fölborul. Az istenség, a világ és az ember, az emberi pszichikum természetes körkörösségeire épült eme tágas egység és hierarchia mint magasrendű szándék és organikus modell lassan elomlik, elvész a felfogás elsekélyesedésének, a mesterséges rend méltatlanságának és önkényességének ködeiben, a mind megalapozatlanabb és butább hatalom és következményeinek mai kifejletében. S ezt nemcsak az jelzi, hogy a folyvást a rabszolgaság tényleges intézményével és önnön potens rabszolgatartó kényszerével és indulatával bajlódó fehéremberi történelem során a zene az állam elméletéből, építményéből és magából a szemléletből is fokozatosan és végképp a szélekre került, de a lineárisan öndagasztó és önpusztító világ-folyamat mellett maga a zenetörténet is. A zene „belső” története, a korok zenéiben megmutatkozó mentalitás-alakulás, a mentalitás hasonló elönkényesülése és elsekélyesedése a zene jelenségbirodalmában, elsősorban Nyugaton s már a falánk Római Birodalommal kezdődően. Hiszen ez az a vészterhes és látványos korszak, amely előtt önmagukban elmerülő, koncentrikus és direkt szemléletűek voltak a tartós nagy kultúrák, arányosak, archaikusak, művésziesek. S ahol a birodalom mértéktelen bűnei visszahatásaként folyamatosan és kezdetben Nyugat felé terjeszkedőn megjelent a dominánssá előlépő és máig meghatározó történelmi szemlélet is, a majdani európai kultúra és civilizáció mentalitásának egyik fő meghatározója, mely merőben más kényszerű már: változást, változtatást hangsúlyozó, az Akaratot mint „a kezünkbe ragadott Sorsot” hirdető, s a világot majd önmagára kisarkító következtetéses gondolkodás. És ilyen a művészete, és ilyen a zenéje.

   A keleti kultúrák nem történeti, teljességgel autonóm szemlélete viszont — az Egész szerves statikusságára alapozott megértés és tudás — a Kozmosszal azonosuló, a Természettel jellegzetesen szövetséges mentalitás miatt mind a mai megrázkódtatásokig alapjaiban nem változott, legfeljebb az eszmélet és a kifinomultság gyöngült, a látás mélysége és az életforma tisztasága. Hiszen a Föld benépesülése és a mind globálisabbá váló hódítások nem voltak ott sem hatástalanok, és mindig a türelmetlenséget hozták. S a magyar zeneiség hagyományozott tágas depóinak mélye is ezt az eredeti szemléletet őrzi, az aranykori éberséget, részegítő mesét, felfoghatatlan kincsnek álmodva még a kötöttségek és a kötődések természetes, szabad viszonylatát.

   Az európai kultúra lassú kialakulása azonban merőben más szemléletet hozott. Mint minden lassú, generációk hosszú során át történő folyamatos változás, ez is fokozatosan merült el önmaga sápadt visszfényében. Késztetettségének elkülönülő bódulatában, világok és korszakok eszméitől magában egyre jobban távolodva, e tágasság belső univerzumától elfordulva hozta létre identitása sarkalatosságait.

   Az európai zene történetén át világosan követhető az a folyamat, az az elmozdulás, amelynek lényege egy Mindenségtől elszakadó s egy kibontakozó monumentális öncélúságba fulladó szabad emberkép illúziója, mely kizárólag a maga parciális szempontjaiban szerves; amelynek önvédő és önérvényesítő folyamata következményesen történelmi élményű, kronologikus, s amely — alapvetően változtatva meg ezzel önmaga és környező világa jellegét — felbillentette azt a jól felfogott egyensúlyt és arányt, ami a teljesség terében s annak harmóniáján nyugodott. Ez a változás volt az, ami a Világot és a Szemléletet, a Természetet és az Embert egymástól végzetesen elkülönítette, sőt: egymással szembefordította; konfrontáció, mely az Európában folyamatosan kialakult letelepedett életformában a termelés és a javak jogvédelmének mentalitását mint biztosítékrendszert tette meg világa tényleges vonatkoztatási körének — az emberi viszonyulások közegét egy alacsonyabb szellemi síkra vonva, és abban bontakoztatva ki. Mint merőben materialisztikus látás, a Mindenséggel és a Teljességgel való eredendő és misztikus kapcsolatot hosszú, fájdalmas harcban szakította el, történelmileg igen lassan alakította ki szokás- és feltételrendszerét és artisztikumát. Szentjeiben és filozófusaiban időközönként meg-megállva és felocsúdva, majd ügyes eszének felülemelkedő vérlökéseivel egyre átfogóbb és műveltebb magyarázatokkal nyugtatva meg bizonyta-lanuló lelkiismeretét, amit az öncélúság agresszivitása és az állandó kompenzációs terjeszkedés folytonosan és súlyosan megterhelt.

   Ez a lassú folyamat, mely napjainkig gyakorolja a kisajátítás hatalmaskodását, egy jellegzetes, lineáris, következtetéses utat, Történelmet és Sorsot szabott meg önmagának, s Célt: az ember alkotta paradicsomot — öncélúsága reprezentánsává és hedoni közegévé merevítve a korábban alapvető szerepű, mindenségbe ágyazó-avató művészet-aurát, benne a zenét is. Fokozatosan beépítve mentalitása kibontakozó jegyeit, sajátos zenei korszakokat és stílusokat teremtett, melyek azonban — micsoda szabadságparadoxon! — az ember kozmikus lényénél fogva mindig a teljességgel való kapcsolat titkos terepei is maradtak, mind újabb s újabb szerkesztéssel pótolva a mentalitás szabta lomha hiányt. S miként az európai ember vallásossága, mely — az esztétikumot köreiben mindig is szekularizálva — bűnei lerovásával bajlódva számolt el minduntalan lelkiismerete dolgaival, s nem szellemien és felszabadítón, a megértés és a belátás időtlen origójába állítva magát, úgy a zene is, mint valami örökös küzdelmes bizonyítás, kapaszkodó menet, sorjázta a boldogtalanság és az ígéret hősi korszakait, virtuóz káprázataiban bontakoztatva ki erőfeszítéseinek provizórikus képleteit.

   Ami méltóan nem sikerülhetett. Az európai civilizáció fogalmává és jelenségévé kifutott e kétezer éves nagy kultúra, miként végül hermetikussá zárult műzenéje is, eljátszotta mentalitásában azt az istenkísértő próbálkozást, hogy maga teremtsen biztos alapú, szuverén világot magának, demagóg módon felhasználva Őt, a megszemélyesített abszolútumot is a maga céljaira, ellesve „módszereit” és átalakítva a nagy interpretációt, a nagy előadást: a Természetet is. S ettől nem tud megszabadulni ma sem. A világ két hangi csodája: a gregorián és az ún. sinushang atomapokalipsziserkölcsű mentalitása közt feszül ki az a nosztalgikus különút, amit szélesen vett európai (zene)kultúrának ismerünk. Amelyben a rabszolgatartó társadalom belső kísértésétől mindenkor rettegő, de — rossz felfogással — egyben a mindenséggel való élő és természetes egyezség terhes kötelmeitől is szabadulni vágyó, ám művilágával mind fullasztóbbá és hatalmaskodóbbá, üresebbé és sematizálóbbá vált európai ember leszámolt szelleme emberfeletti dimenziójával, s ezzel önnön méltó igazolásával is, hogy maga csomózta „biztos” kötelmeiben, szabadsága mind vaksibb bűvészinasaként, bezáruljon eszméi tükrös labirintusába.

   Az egyszólamú gregorián zenei tradícióján az induló európaiság még meg tudta mérni magát. Hiszen a bizánci misztikán átszűrődött e különös párlat magasan hordozta a görög világ üzenetét, s a teljesség szivárványszárnyán röptetve a lelket és a szellemet, távlatot adott a lankadni kezdő eszmélet kora évszázadainak. A gregorián szépsége és magasrendűsége – bár már nem rögtönzés – még a teljesség szemléletének méltó közegében, abban a súlytalan dallami erőben rejlik, amit csak élő arányérzék: szabad kötelem képes hordozni. A szépség madárcsapat-esztétikája ez, és hívás, hogy a dolgokat belülről látva meg fogható fel a világ, s látható meg az ember maga is. E megrendítő, a dolgok egységes egésze felőli vonatkoztatás az, ami a gregoriánban felemelő, s amihez a zsoltárok, a korálok és a népdalok foghatók csupán. A gregorián dallamok örökölt, szabályozott és törvényesített világa archaikus bensőségességében még egyszerre volt szabad s már körvonalozottan rögzített, élően nyitott tehát, és egyben kompozíció. Mindent egységben tartó tradicionális egyszólamúsága azonban már egyúttal határ is: egy belőle születő, kibontakozó zenekultúra – az európai többszólamúság – első szólama.

   A gregorián dallamok ugyanis már jóval szigorúbban megszabottak, mint amilyen az előző korok zenei gyakorlata volt. Bennük döntőbb és fontosabb már a tiszta rögzítettség, az ismételhető, azonosítható és ellenőrizhető befejezettség, az idézhetőség autentikussága erősebb, mint az ősibb zenékkel rokon érzékek mindenség-heve. A hangsúly a kompozícióra került, az átmentendő időre, s nem a kozmikus emberi idegzeten működő törvény időtlen szövevényeire. A lélek fölébe emelve ezzel, s mintegy kimerevítve az addig teljességgel élő, rugalmas és szerves zeneiség közegét, a munkáló lassú sodor, ez az érzékekben támadt relatív hiány lassan helyet hagyott, teret kínált egy másik szólamnak is, a másodiknak, a kételkedésnek – a gregoriánt meghaladó időknek. Szükségszerűen támasztva distanciát, lévén különböző és új és maga is mozgás; immár a hiányt betöltő, kételkedő szabad akarat jelképe.

   S e hosszú, ám döntő zenetörténeti pillanattal kezdődően az európai zene egy valóban egyedülálló rendszer, a többszólamúság és annak szükségszerű kifejlete, egy mind kizárólagosabban kompozicionálissá, rögzítetté váló műzene tanulságos története lesz, melyben a cselekvő, míves ember bizonytalansága kételyén, valóban Prométheuszként építette fel önnön világát, a teljes struktúrába záródásig és tovább. Mai kifejletéig, ahol magamagát már mint kultikus hagyományt – ad absurdum vitt mentalitásával újdonságokká bontva le – adja majd át a soronlevőknek.

De a soronlevők története is mindig kétséges. Hiszen mindama következménnyel szemben, ami a többszólamúság ez alapképletében – a második szólam megjelenésében – logikusan és potenciálisan benne van (ellenpont, ötvonalas kottaírás, fugato, temperált hangzás, diatonika, vertikális harmóniák, négyszólamú szerkesztés, klasszikus formák, romantika, dodekafónia, „Mutter-akkord”, „nincs többé szabad hang”, sinushang stb.), s mely alapképlet kifejletében ma egy önmagára feketült, pusztulással fenyegető világ tragikus csődjét mutatja, ezzel a végkifejlettel szemben a soronlévők sora most nem olyan látványosan szívszorító menet, mint volt e kultúra kezdetén az oroszlánokkal széttépetett keresztényeké.

   Az a magabiztossággal kompenzált kétely, ami az európai történelem során a mártír keresztények egykori Mindenség-kapcsolatát a puszta öncélúság felszentelt gyönyörévé változtatta – a földi paradicsom világmegváltó küldetése mögött a kicsinyes szűkkeblűség – mind szorosabban vonta meg beszűkült aurájú világában és bizonyságtévő tudományával azt a határt, azt az eszméletet, amelyben szelleme mozgásteret kaphatott. Ez a határ az emberi ügyesség volt; a kombináció, a paralel-szemlélet, a mennyiségek birodalma és az önkényes szentesítés. S miközben a földön ígéretesen épülő saját mennyország, elhagyván a lélek s az emberi önismeret minőségeit, lőccsel és ónnal és perccel méregetett, s a tárgyi világot kutatva abban vonatkoztatta magát, azalatt a Természet teljességsugalló csodájába avatott s abba illeszkedő földmíves-Európa fölé a kozmikus dimenzióból lassan, majd végleg kiszokó ipari Európa borult, az Isten-ember-világ szemléletből továbbsodorva magát az Ember és a Társadalom szűk, perlekedő piacára. Ahol minden „termék” csupán, s a munka függvénye, ahol csak az ember magára maradásának szárnyatlan félelme leng; a legyőzendő természet, az Egész visszacsapásának mind lélekdermesztőbb, terebélyesedő vákuuma, s a saját tükrében tetszelgő Társadalom elvárásainak denaturáló kényszere. A Mindenségből-kiesettség magánya, a hosszú elidegenülés, ez az intim kétségbeesés mint nagy művészetteremtő attitűd megkezdi euforikus menetét.

   S a többszólamúság lomha századain át a zene lassan európai történetének csúcsaira kapaszkodik. Magába itat és kiművel minden gyakorlatot, amit az ügyesség kézmívesgondja elvonatkoztatni kínál. A zártságba vont paralel szerkesztést, a külsőséges díszítést, a művek termelését, egyáltalán a „Mű” létrejöttét, a míves instrumentumokat, a „megoldások” sémáit és sorozatait, kiműveli a többszólamúságot, s mindemellett az egyházi zenét és annak dogmarendszerét, mint a mentalitás zenei boltozatát; a szerkesztésbe vonuló, továbbmerevülő, mind kizáróbb, zárkózó-dóbb és türelmetlenebb lelkületet: az egyre feszesebb struktúrát.

   S a szellem nosztalgiáján beépül a történelmi látás is. A görögök óta eltelt idő: Róma jogara – a diadém – és az egyetlen intimitás és mindenségepizód: a középkor. S aztán a maga-növesztő gótikus ember és a reneszánsz, a magát szabadnak tekintő társadalmi ember nagy stabilizációja – az európaiság stabilizációja. Egy új történelem tehát, az Időre tekintő léleké, s megalapozódó demokráciájáé: a sokutasságé, mely Európa egyetlen ígéretes fénye, hódításainak és harácsolásainak viharfelhői mögül. A biztosítékok rendszerének mentalitása önnön önkényeskedő természetével szemben, mely egyazon szellemben, paradox módon, oly látványos önkénybe szerkesztette mégis magát a műzenében. Mindez most épül, most hat, most bontakozik ki igazán.

   S végül a meg-megolvasztó vallás. Ami Bachot – hogy győzte lélekkel! -, minden idők muzsikusát, a nagy improvizátort, az európai különutas-ság e postakocsijából a kettősség szárnyain (és önnön rabszolgasorsán) a Mindenség lebegésébe emelte. A paralelek szemlélete, az ellentétek lelkes egységesítése, a sokutas kombináció.

   Ebben épül fel aztán egy évszázadnyi percre gyanútlanul ez alapvetően strukturalista művilág birodalmának kronoszi korszaka, mely elbájolva a klasszikus Európa pompázatán a legkitűnőbbeket is, elfeledtetve velük kirabolt, kiirtott milliók felhalmozódó jajszavát, ezt a „történelmen kívüli” zenét: – a példatár oromzata. Ez a szemléleti és művészi magaslat megközelítette – bár el nem érte – az aranykori teljesség és az élő archaizmus kozmikus tágasságát, s indította meg egyben újra a történelmi és zenetörténeti igazság óráját s lappangó erőit, amelyek rejtett szálai majd messzi és váratlan tájakra vezetnek. (Hogyan is írja később Debussy? „Rossz ízlésnek nyoma sincs… A jávai zene kontrapunktikája mellett Palestrináé csak gyerekjáték. És ha az ember elfogultság nélkül hallgatja ütőhangszereik varázsát, kénytelen megállapítani, hógy a mi zenénk mellette nem egyéb, mint vásári cirkuszok barbár csinnadrattája.”) A struktúrába záródás itt, ebben a korszakban kapja meg végső és legsikeresebb lökéseit, s majd épp Beethovennél, a kompozíció magábafeszülő tökélyén, azon a megrázó belső szorításon, ami — fölismervén az arány és a mérték isteni természetét — az egyensúlyt már az emberi bizonyosság terpeszében veti meg, a Sors újabb futamába feszítve és fokozva föl az Akaratot s a kielégíthetetlen ember-isten cselekvő kényszerét.
Mert az európai klasszicizmus kialakulása volt az a kor, amikor az európai mentalitás művészete a maga arányos kiteljesedésére emelkedett. Amikor történelmi attitűdjének maga választotta futama a legjobban közelítette meg a teljesség generációk végtelen során át mindiglen újjászülető emlékeit. A klasszicizmus, mely a legtisztábban Haydnban, legvégletesebben Mozartban, de a leghatalmasabb problematikával Beethovenben jelentkezett — azáltal, hogy egyedien véglegessé szerkesztette a zeneművet —, elsőként iktatta ki végképp a teljesség közvetlen gyakorlatát, a direkt és az ember kozmikus helyzetét reprezentáló élő művészi viszonyt. Bezárta kövével azt a boltozatot, melynek timpanonján most már a lefutó szárny következik, egy fájdalmas korszak e különutal zeniten, a maga szabta méretek lassú aránytalanodása a mögöttes lélek megrendülésein. A zene történetének ez a példátlan útja és kiteljesedésének e korszaka a zeneiség hullámtermészetét, annak végtelen kapcsolat- és vonatkozásrendszerét mélyen behavazva egy zenei „részecske-korszakot” hozott, hogy aztán az érzékek és a szemlélet ősi és e különúton elfojtott ösztöne a romantika hómezőin már kitörni vágyjon. Még mindig a szerkesztés, a következtetés kitaposott vonalán, de egyre zaklatottabban és mind „megváltóbb”, önzetlenebb attitűddel már, majd egészen Stravinskyig és Bartókig futva lélegzetért.

   A paralelek játékán kicsapódott és a klasszicizmus vertikális és horizontális egyensúlyába állt harmóniák összhangrendje lett az a hiányzó koordináta, ami kifeszítette a szerkezetet, feltámasztotta, geometriába dúcolta, tömbökbe tagolta — megtestesítette, korpuszkularizálta. Híven szolgálva és képviselve azt a sorsával magabiztosan rendelkezni akaró Európát, az európai embert, aki sajátos, egocentrikus és társadalmi világlátásával módszeresen építkezett, s aki e korszakától fogva már egy hatalmas küzdelem drámai színtere a saját, világ fölé nőtt akarata és a megsejtett tévedés között. A diatonikában sematizált vonatkoztatás, az ipari módszeresség és a mennyiségek tudományán: a matematikán (s nem a kész érzékekben) kicsiszolódott temperált hangmező, az ellentétek egységén kiművelt szerkezetek és a zeneiség emlékmű-véglegessége végül is bezárták azt a kört, amelyet maga köré vont öncélú, szűkös és kicsinyes, bár a maga problematikájában konzekvens mentalitásával. Az európai zenei klasszicizmus e hagyományozott köre valójában az a Négyszög, amit az európai szellem sosem tudott Körré kiteljesíteni, hanem a kört négyszögesítette inkább a teljesség nyílt és önfeledt minőségének eredeti föláldozásával egy új mentalitás oltárán, már történetének kezdetétől. A klasszicizmus lett az európai kultúra betetőzése tehát, miként ez a klasszicizmus lett irodalma magaslatán az európaiság alapvető hiányának és szellemisége legfőbb jellegzetességének: a bűvészinasságnak is első megfogalmazója. S az európai zene történetének minden további jelensége és korszaka napjainkig már egy lassan növekvő distancia jegyében él. Kilép a lélek- és a művészi ösztön vezérelte tágasabb és teljesebb mezőkre, múltba, jövőbe, más kultúrák felé — s a ráció továbbvonalazó kísérlete is marad, a jelenségeket eddigi sajátos gondolkodásmódjához hűen továbbszerkesztett, képletes alakzatokba igyekszik fogni, egy sosem volt, mesterséges, ész-szabta technikai világ véletlentelen és pusztán visszaható esztétikájába rácsozva tovább a teljességen mérő érzékeket. Mert jöhetett bármi szemlélet, filozófia vagy divat, az európai zene már ebbe a kettős mederbe terelődött, ebben élt s él tovább atomvizsgáló, rendszerszerkesztő tudományos vezérletében és immár lánctalpas keréknyomain.

   Az improvizáció mai felvirágzása és szinte özönlő elterjedése hatásában és jelentőségében azzal a vele éppen ellentétes zene- és szellemtörténeti pillanattal mérhető, amit az addig lebegőn vonuló, ritmikájában élő, egzaktan nem pontosított gregorián kottarendben és éneklésben a középkor derekán feltűnő germán ütemvonalazás jelentett. Egyetlen vonás érzékletes és szisztematikus kottaképi — tehát tudati — elhelyezésével (Rajeczky Benjámin) egy egész jellegzetes, máig tartó és ható, korpuszkuláris — tehát merev, a belső érzéki eligazodást külső mértékre áthelyező hatalmas korszakot pergetve ki a zene és a kultúra történetében. Egy sajátos, fakkoló, azzal építkező-szerkesztő, mai szóhasználattal: modellező mentalitás csapódott rá ekkor az álló-vonuló, lomha, érzékiségen mért áttetsző zeneiségre — új esztétikát, a szerkezet és a tárgyi mívesség esztétikáját teremtve meg ezzel, s az alkotás során működő belső lelki folyamatok másféle (úgynevezett egzakt, számolt, „kihelyezett”, tehát mért és nem élt idejű) igazodását követelve ugyanakkor, az európai gondolkodás egyik legmeghatározóbb vonásaként. Miként a német filozófiát — paradox módon — a német nyelvvel, e nem egyszerűen alkalmazkodó, bonyolult és sémás szerkezetű kifejezési eszközzel való küzdelem gondolat- és élmény-fűtötte belső kényszere tette oly naggyá, fogalmaiban oly tisztázottá, a belőle fakadt irodalmat pedig gazdaggá, hasonlóképpen: a zenében uralkodóvá vált e belső mentális kényszer; a rendezésnek, a megkülönböztetésen alapuló szerkesztésnek — a tákolásnak — ez az a priori szokássá vált parancsolata teremtett új zenei világot. Ám zárt világot: a zeneiséget absztrakt, művi, „euklideszi” rendbe szorítva, abban burjánoztatva, formában, élményben egyaránt.

   Ez a belső igazodás aztán végigkísérte s megszabta az európai zeneiség tágasságát és hevületét, az építményben és nem az építkezésben, a struktúrában és nem a születésben csodáltatva az alkotás nagyságát, újszerűségét és az ítéletet, már a kezdetekben. Ez lett az elérhető tökéletesség legfőbb ésszerű ismérve, de a tagadás elidegenítő bálványa is. Ez volt az a mentális elölelés egyben, ami — ha bámulatosan termékenyítő voltában és megteremtve a „zenemű” jelenségfogalmát is — mégiscsak kalodának bizonyult, kalodának a ma valóban világméretűvé vált világban, ahol mindennek újra és sosem volt feltételek között kell elvesznie, megmaradnia vagy újra
megtalálnia létét, léte szellemét, szelleme helyét és formáját a Glóbuszon. A világmegváltás a keresztényi indíttatás kalodája lett.

   A 19. század zenéje már kitapinthatóan jelezte a folyamatot, amit a romantika fogalmi körébe zárva, a lélek betegségének titulált az európai művészettörténet. Pedig dekadenciája valójában már jó előre egy Ady újjászülettető tágassága volt; kifáradás a szűkösség fülkéjéből, mely Beethovenben a nagyszerű csalódás dacos megrendülését, Schumannban és Schubertben a gyengeség fájdalmas ocsúdását hozta, Chopinben pedig a megváltás piros rózsacsokrait, Brahmsban a vigasztaló természet anyaölét, Mahlerben az elveszett paradicsomot. Ám Debussyben az érzékek kalodátlan, pompázó, tiszta egzotikumát, az öregedő Lisztben pedig, s talán legelőször, egy új és friss (valójában ősi!) Napvilág szirénhangjait öntötte el, fogta értetlen és váratlan remekekbe már, de Schön-bergben állítva ki aztán a leghűbb, legkövetkezetesebb végkifejletet: a mindentől elidegenedést, a tárgy-ember univerzumát. A csak ésszel-kötést, hogy végül napjainkra — tán Anteuszként! — a masszához, a sokasághoz laposodjon a vágyó és immár „korszerűség”-szempontú Géniusz. Nem az az őrült, aki eszét-vesztett, hanem az, akinek csak az „esze” maradt, a saját logikája, miközben minden mást, teljességet, szeretetölet, okot, kapcsolatot, az egész világot elvesztette magában — írja Chesterton.

   Egyfelől a kiszakadás, a kilépés egy zárt rendszerből tehát; s a bezárkózás, az alkalmazkodás elvékonyodó idegszálain terjeszkedő félelem másfelől. Az első esetben a „felbukkanó Föld”, az elveszett, ám oly emlékezetes Paradicsom, tágas tekintet a megváltódás igézetében, míg az utóbbiban a pangás sötéte, szent ájulások mögött is a bálvány-homály, az ügyes ész közönyébe vedlő félelem. Dodekafónia, szerialitás, punk-tualizmus, elektronikus zene — szemközt a változó változatlansággal, az erők kibomló szerves kényszerével.

   Az improvizációnak mint elemi, ősi és természetes zenei gyakorlatnak, a zene hullámtermészetének, mondhatni, berobbanása és a vele rokon ún. nyílt forma fokozatos elterjedése a 20. század Európájában éppen ezért oly meghatározóan fontos esemény és tünet, és ezért volt szükségszerű. A zeneiség eddigi civilizációs kereteit hirtelen világméretűvé tágítva ki, új élő „vonatkozási rendszert”, természetes teret nyitott az érzékeknek az abszolútum felé, felszabadítva és megmozgatva az eredendő teljességmentalitást, a zene emberi alapjait. A kultúrák léte a termékenységen át vezet, s az európai műzene kicsiszolódott attitűdje, a tápláló szemlélethez (ti. az öncélúsághoz) kötődvén, s az elfelejtett világokat mind közelebb felsorakoztató realitás terhes közegében — nem egyetemes többé. Be kell látni, hogy a jazz-zenének — mely maga is friss virágzat és alkalom — ebben a kultúrkörben és időben főszerep jutott: egy önnön mentalitásához hű, őrző és termékeny alkalmazkodás egyetemessége — a fekete kultúra — felszabadító és termékenyítő köztes szerepe a kiégett európai csatatereken. Ez jól látható ma már.

   Az európai zenetörténet ugyanis — és jelene is, ez az el nem vállalt felszabadulás, e tanulságos problematika, mely történettudományához hasonlóan saját szűkebb történetét sajnos világtörténetnek tekintette, s tekinti ma is — jószerével nem fogja fel igazán tágan értelmezett korunk változásainak természetét és mély értelmét. A civilizációként elterjedt európaiság önnön szűkkeblű s hegemón értelmezésébe ragad, ahol minden más csak egzotikum. Mert az európaiság a fogalmak szüntelen tisztázása közben végül is bizony összekeverte az észt az értelemmel, Sarokkövének az elsőt téve meg, önérdekébe simított „mesterséges” világot tett kibogozhatatlanná, formált látványos istenüléssé, tézissé, antitézissé és szintézissé mechanizálva magát. Holott az értelem nem csupán az ész dolga, s az Igazság, no meg a Teljesség bizonyosan nem az. Hogyan lennének hát a teljesség-igényű művészetek?! Az ész — végigfutva a gondolaton — csupán egy isteni instrumentum, az értelem alkalmazott szolgája, sőt: az egzisztenciáé leginkább — merőben individuális. Az értelem pedig a teljességben való szüntelen részvétel és eligazodás eredendően habituá-lis, totális és kifinomult képessége, ami nem csupán az észhez, de mindenünkhöz kötött, s a teljességet nem ok-okozatként ragadja meg. A bizonyosságra törő ész európai tudományossága — mely mindmáig legjellemzőbb teljesítménye maradt —, teljesen beborította azonban hatókörének eme szívtájait is. A dolgok boncolgatásában gyakorolva a megértés kényszerű hajlamát, a jelenséget nem a maga teljes (jelenség)mivoltában, nem az egész élő csodájában figyelve és értve meg, hanem szétszedetten és kisajátítottan, szükségszerűen szabott „ésszerű” világképet magának — szét-össze-működőt elsorvasztva erkölcsi érzékét az Egész jelenség-minőségei iránt. A „szív” érzéki szellemiségét, a Mindenbe avató jelenség-empátiát, mint valami pelyvát — szép kivételekkel — a művészetéből is lassan kiventilátorozta, s korunkra modellezetten szabottat teremtett, világban, zenében egyaránt. Hamis csodát Machiavelli humanizmusának jólfésült hángzatain.

   Az újrabokrosodott, más kultúrák friss hatásai révén hódító improvizáció külső és belső közege ebbe a világba azonban már nem kalodázható, más vonatkoztatású jelenség. Az érzékek tágas és intim élményköre amúgy sem igen (legfeljebb válaszként) engedelmeskedik a külvilág időszámításának. Az improvizativitás újra felveti az idő fogalmát. Hiszen bennünk az idő – az idő mint élmény és tudat – nem a külvilág szabályozottsága szerint való, legfeljebb mint alkalmazkodás. Hanem – s ez termékeny szellemi állapotban jól tetten érhető – időtlenség ül bennünk. Az idő minden osztottsága, üteme, ritmusa, nemcsak azonnal és váratlanul bomlik elő képzetünkben, de egyazon indulattal egyszerre (szinkron) is megélhető. Az idő izgalmi élmény és végtelen természetű, az élet varázslatában bomlik ki teljes gazdagsággal; annak szerves tünete, s csak felszínesen, a külvilág vonatkozásában idő. Emberi zenében emberhez kötött. Mozgásjelenségekben való – akár zenei – megjelenése mögött pedig a bennünk felhalmozódott, egyidejű filogenetikus élménytenger áll. Valójában tehát lelkületünk időtlen közegű, és a művészetekben mindig, mindnyájan egy időtlen kezdettől vonatkoztatunk. E vonatkoztatásnak azonban rögvest tere van, belső tere, képzettere, amelyben minden kapcsolódás direkt. E direkt kapcsolatok, e viszonyok nem áttételesek, nem illusztratívak, hanem egyenesek, nyíltak és megjelenítők. S ennek történései írnak és szabnak időt, amely idő azonban éppen ezért e viszonylatoknak csupán a másodlagos felszíne.

   Az élmény, a hatás, a benyomás: az érzelmi minőség és az állapot képzetei teszik és formálják ki a születendő zenét, és ezek is értelmezik. Ezek tisztasága a zeneiség intim alapja. Az improvizáció ebből táplálkozik, ebben él, és mint szerves gyakorlati dolog ezen a mély jelenségen és képességen alapul. Nem a „Semmiből való Minden” a végső lényege, mely ebből fakadóan tartalmatlan és formátlan, zavaros és üres. Nem igaz, hogy aki – autentikusként – bármit szabadon is rögtönöz, csak úgy a vakvilágba játszik. Fakó és bátortalan volna úgy minden megszólalás, s nem hajtaná fel semmi a kifejezést gyakran oly tökélyi magaslatokra. Az improvi-zátor, még ha konkrét tematika nélkül is, mindig átélt és természetes formakinccsel él, még a legszélesebben amorf matériák is körülhatárolódnak benne; a formaszülő ősi kontroll szinkron működik. És mindig betörhet valami váratlan és ismeretlen erő vagy vonatkozás a zene benne és általa önvezérelt folyamatának élményközegébe. S e váratlan is csupán akkor történhet és törhet érzékletesen, esetleg zenei értelemben „sorsdöntően” elő, ha van hová betörnie, van hol megjelennie, mit árnyalnia. Ha van valami adott, működő lelkes szövedék, titkos autenticitás és közeg, ami előcsalta, provokálta és amiben megméretik. Ha van erő, ami a káosszal szemben találva magát, azt méltóan bűvöli. Ha van teremtő lélek. Ez a zeneiség természetes, kész belső alapja és működése.

   Minden zene eredendően improvizatív, kedély- és gyakorlatalapú, az élő éltetés eredeti, ősi gesztusához, zenei adottsághoz és memóriához kötődő emberi jelenség. Ily módon maga az improvizáció is – mint természeti adottság – mindig potens jelenvalóként áll minden mögött a zene jelenségbirodalmában. Maga az archaikus és örök elem a modern terepen, a látszattalan megszólalás. Érzéki megméretésű és teremtésegyszerűségű folyamat, az árnyalatokban élő teljesség természetes munkálkodása adottságainkon, mindenekelőtt mint a Mindenség jelenléte és bennünk lendülő elemi mozgása. Az ebben, ti. a rögtönzésekben támadt és az emlékezettel rögzült eredendő kultikus zenei egyetértések váltak a zenekultúrák jellegzetes szervező és hagyományozódó láncolataivá is, híven hordozván és képviselvén a sajátos mentalitást, mely létrehozta őket. Az esztétikát, mely a teljességet oly sajátos érzékletességben élteti.

   A vonás, az európai klasszika Nagy Ütemvonala immáron eltöröltetett. Picasso Afrika-kutakon itatott kubizmusa külön versenyt vív Csontváry Panaszfalával. Egy kimondatlan kényszer és érzéki reneszánsz lábadozik a kuszaság és a gyötrelem végtelennek tűnő terein. Látványosságok fordítottja: a szerves egységre titkon áhító s összekészülő világ lassan és illeszkedőn magába vonja szertebitangolt eszményeit, szerelmét ismét a teljes élmény misztériumába bontja; a szabadság tágas és tiszta mintázataiba köti sejtéseit. Hihetetlen átrendeződés. Bármi lassúnak és nehézkesnek tűnik, és bármi láthatatlannak ez az elmozdulás, megállíthatatlan, mert ez az időtlen
teljesség szökkenése, s annak mély monumentalitásában fogant. Már nem a skizoid-dialektikus, distanciákat egyeztető-halmozó mennyiség közegén, hanem az egység eredendő teljességének választékosságában és hajlékonyságában munkál. Ez a minőség az ész szerkesztő matematikája helyett a teljesség önfegyelmes hatalmán, a szív értelmén méretik; teremtődőn és nem konstruáltan, a mentalitás és a zene természete szerint. Az immár „hagyományozódó” technicista művilág neurózisa mögött, ahol mesterséges és kisajátító szabályok préselődtek be, és terelik az elemi törvények szabadságát bennünk, s ahol ez a rend jószerével kiiktatta a lét oly sok permanenciáját — például az ének, a tánc vagy a színjáték mindenségölelődzését —, most egy olyan eszmélkedés bukkan elő a szorult és önfeledt ábrándozásokon, ami régebbi nagy lélegzetvételekhez hasonló. Ami nem a modern gondolat „mindent megoldott” egoista önhite már csupán, hanem újra az Isten-csodája ember áldozatos és egyenes kötelme a Természethez: a mindenséghez tartozás időtlen méltósága. Újra a direkt és sallangtalan szemlélet, ami a természettel szerves, a mindenséggel egy, tehát az Egésszel szellemi. Melynek mélyén a legősibb és legdöntőbb létélmény veti meg melegágyát: a nyugalom. A Nagy Nyugalom, ami mindent áthidal, s a teremtéshez köt bennünket. Az aranykor ősi igézete.

* * *

Az ezer éveket jelentő és a középkor végén elvesztett fonalat a zeneművészetben Liszt, Muszorgszkij és a századforduló francia zeneművészete, elsősorban Debussy lelte meg ismét Európában. Nem módszereiben, de egészséges érzékeivel. Az ő teljességre nyitott látásukból és „gátlástalan” természetükből született az a műzenei hagyomány és következetes nyitás, amelynek lombozatába röppenhetett, lassan újra befészkelhette magát az improvizativitás s a direkt szemlélet, a zene hullámtermészete. Az áruló jel azonban, az, hogy szisztematikusan már az Európán kívüli hangrendszerekkel is éltek, hogy alkotó ösztönük érzékiségét „idegen világok” más harmóniái és effektusainak ereje, derűje, fűtöttsége és gazdag játékossága érintette meg és vonta elemi erővel magasabb tágasságba — ez nem csupán más zenei korszakot, de egy új mentális világkép kialakulását is jelezte. A nyugati civilizáció globális elterjedésének látszata mögötti mély válság- és ellenirányú folyamat, az archaikus (s ebben a keleti) vagy épp az európai civilizáció által elfedett, kiszorított kultúrák (így a magyar) és a mögöttük meghúzódó mentalitás lassú, de visszafordíthatatlan újjászületését, felderengését hozta a kor hívásában. Ezek a kultúrák pedig alapvonásaikban más összefüggéseket hordoznak, körkörös szemléletűek, szervesek. Közegük a teljesség mágnesmezője az egocentrizmussal szemben; a szerves szabadság, mint a változó azonosság autentikus életformája, a jelenségben élő módszer egyidejűsége, a belátás méltó szabálya.

   A zene világában ez elsősorban vonatkoztatásbeli különbséget jelent. A teljesség természetes fölényét. Az önzésébe fúlt európai ego megrendülését az Egész kozmikus körével szemben, egy másfajta viszonylatot. Itt már nem önmagára sarkított a világ; nem többek ellenjátéka, részek módszere és leíró gyakorlata, mely egységes egészt sokból tákol. Nem európai többszólamúság, nem a legfelső szólam alá rendelt polifónia; s nem szervetlen-hangfolttechnika matematikai szűrleten. S a sematikus diatonika sem, melynek két érzéki-elvont reprezentáns sora van: a dúr és a moll, s nem a temperált hangközök. A kettősség itt más. Elvont, és nem hangrendszabály. Hiszen a kettősség a természetben mindig is eredendően együtt, összefonódva, párban létezik — ellenkező esetben nem is létezik, időt nem él, parttalan. Pedig a dolgok egységben élnek, s csupán az állapotuk árnyaltan változó.

   Ennek az általános, szerves és egységhez kötődő mentális attitűdnek határozott zenei megnyilvánulásai, érzékletes foglalatai vannak. A formákban és folyamatokban ható energiák és bennük a mindenség epizódjain bukdácsoló kedély — az élet kölcsönösségén mérve ki és az élmény csodáin azonosulva — épp az emberi lélek „boncolásmentes” felfogásán át röptetik a legáttetszőbben és a legesztétikusabban a világ titkait. A megértésre törő ember, aki nem vált kitaszítottá lázadó rombolása vagy orzó gyengesége magányán, megengedi, hogy öntudatlan belső figyelme jól szűrje azt a hatalmas mennyiségű hírt és tapasztalatot, amit volta percenként, óránként vagy évenként magába itat. Állapota: a viszonyulás természete, az affinitás mértéke, a taszítás foka vagy az azonosulás ünnepe megszabják ezt a szűrletet, mely szűrleten át a partra ért tudás — mind szigorúbb általánossággal — egyben erkölcsi és esztétikus természetű. Az archaikus mentalitás, amely ma is él, s egyre tündökletesebbnek tűnik, amely a világgal és a természettel való szövetség barátságosságára, az ezen nyert beavatásra épít és vonatkoztat, s arra is hajlítja, abban neveli magát – e függönyöket és falakat lebontó gesztussal vált képessé a minőség oly konkrét és szervesen magasrendű jelenségeinek létrehozására, a tudás oly bámulatos magasról s oly „kintről” tekintő nyugalmára. A legegyszerűbb zenei kifejezések egyike, az egyszólamúság ennek a „látványnak” és magasrendűségnek érzékletességével felruházott legáltalánosabb zenei jelenség. Megkérdőjelezhetetlen az archaikus zenében. Az európai többszólamúsággal ellentétben, ahol egy dallam párhuzamos szólamok összecsengésén vonuló intimitás, az archaikus egyszólamúság – mint hangizenei jelenség – a teljes szerves egységet reprezentálja. Az ember ugyanis – ha mégoly boldogtalan – adottságaiból eredően és azok parancsára mindig is a világ egészével, annak összes rejtelmével igyekszik egyezséget kötni vallásban, világképben, művészetben, hiedelmeiben, érzékeivel és eszével
egyaránt. S ez annál magasztosabban sikerül, ez az egyezség annál teljesebb és templomosabb, mennél átfogóbb, érzékletesebb, és az Igazságot: a Méltó Megoldást lényegében és egyetemességében mennél inkább beváltóbb állítás foglalata. S önmagát ebben, a Világnak ebben az intim, jóakaratú felfogásában haladva meg válik résztvevővé, s lesz a maga akaratából is részévé az egész teljességének – s lesz lehetősége a teljesség egészében megvonni otthonos világa új auráját.

   Az egyszólamúság ugyanis ebben a jelenségfelfogásban és élményben: a Sokat jelentő Egy, a szerves Sok. Amely éppen szervességénél fogva Egy, hiszen egy csak így, ebben az élő minőségben létezhet. A kettősség egysége, sőt: a Sokaság szimbóluma. S azon felül is a teljesség maga, a bennfoglalt sokasággal, amely árnyaltan (stílus) és a változó azonosság jegyében él, de nem ún. ellenszólamok különbözőségeken épülő konstruált rendszere. A zenei harmónia éppen ezért itt a szervesen, spontán születő hangi jelenségek függvénye, a sokaság eme bennfoglalásának kivetülő, lüktető állapotai, belső viszonylatai, árnyalatos megszólalásai, melyek az egységből szólamszerűen kiválhatnak, kitérhetnek, kilobbanhatnak, a többivel „súrlódhatnak” ugyan a diatonikus fül számára konszonáns és disszonáns hangzásképekként, valójában azonban a totális, tágas konszonancia élő folyamatát bontakoztatják vele azonosan és megszenvedőn, az egész szétválhatatlan vonulata jegyében.

   Az egyszólamúság ezért mint zenei jelenség — s így is mint egyfajta módszer — rendkívül tartalmas és erős mentalitást hordoz és jelöl. Nem az összefogás többszólamúságát mint öncélúságot hordozó agresszív kifejletet (fasizmus), hanem a szervesség nagyvonalúságát és csakis önmagában. Minden más, ellenében vagy mellette támasztott, vele „vetélkedő” vagy azt netán „kiegészítő”, terét megosztó különszólam ugyanis, a benne reprezentált egész-élményt megbontja, vonatkozását lejjebb hozza, erejét vékonyítja, s élményébe belecsöppent egyfajta megsemmisülést. Mert ez az egyszólamúság, úgy is, mint konkrét zenei jelenség, s úgy is mint a világ
hangzó szimbóluma, maga az élő Egész. Melynek önmagában való egysége nem tűr kívülállót. Egy és osztható, de mással ellentétbe nem állítható.

   Ez az egyszólamúság az állandó változás képviseletét a dolgok egysége felől meghaladó vonatkoztatás; a nem kisajátított és a nem kisajátítható.  Ezért nem pusztán a társadalmi közeg melegház-tüneménye. A diszharmónia pedig az egyszólamúság sajátos állapota: a dolgok gyötrelme, a lét szenvedése, a végesség kataklizmatudása.

   A civilizáció monumentális, fokozatos és feltartóztathatatlan identitástalanító hatásával éppen ellentétesen ható zenei jelenségek fő európai színtere — Liszt és Muszorgszkij óta feltűnően — már a közép-kelet-európai térség, és ezen belül is: elsősorban az ezzel a sajátos egyszólamúsággal ékes, alig mozduló, tán mozdulatlan archaizmus — a magyar zene és a magyar nyelv. Ez nem politikai állítás, hanem mentális és stiláris tény és következmény. Hiszen a fölöttébb magvas inerciájú és egyetemes szintű magyar zenei hagyományok mélyén meghúzódó stabil keleti archaizmus s annak végtelenül leszúrt formavilága, a méhében hordozott törvények — úgymint a nyelvéhez hasonló szabad kötöttség, annak a személyességhez, a gondolathoz viszonyrendűen kapcsolt vonatkoztatása, a gondolat mint állítás-vezérelte rugalmas, de szigorú sorjázás s az általa kibomló szabad szerkezet, valamint az indító és tagoló hangsúlyozás, a tömörítés visszafogó, minőségiesítő hajlama — mind azt a teljesség-szemléletet hordozzák, mely mindig is idegennek, s mint idegen félelmesnek hatott környezetében. Pedig a benne tetten érhető magas mentális immanencia okán, éppen a teljesség tágasságára szomjas emberi szellem számára autentikus, kész hagyomány. Tények s nem szándékok képlete. Egyenes megközelítés és az összefüggés árnyalt tárgyilagossága, mely közvetlen környezetén önmagában áll. Az archaikus (s az azt hordozó magyar) zeneiség ugyanis nemcsak egy sajátos — civilizáción kívüli — ornamens, de a felsoroltak alapján egészében más attitűdöt és foglalatot is jelent: Európában már évszázadok óta egy centrálisan meghúzódó, állandó, látens szemléletet és értéket őriz szinte látatlanul. S ezzel rokon a muszorgszkiji eredetiség, ezt érezte meg a liszti ösztön, majd a kodályi felismerés, a bartóki organizmus (hogy az oly korán folyton figyelmeztető Csokonairól ne is szóljunk), de ez a „téresség” bűvölte el a már idézett Debussyt is — élete nagy fordulatát hozva neki, kivezetve a párizsi szalonok fülledt, wagneriánus levegőjéből a vízpartok csillámos sárkányeregetéseihez.

   Az érzékeken, a szív értelmén mérő elfogulatlan alkotói ösztön tájékozódásának iránya tehát — a látszat ellenére, és eltekintve a karrierisztikus és zeneüzleti érdekek felszínétől — már jó ideje nem kelet—nyugati vonzatú. Az alkotó szellem a teljes szabadság (a mindenség-kötelmű tiszta intimitás) esztétikáját azonban a művészetekben és rendszerekben keresi és találja, éli és fogalmazza, melyekben a kötelmek rendje és gyakorlata nemcsak modellszerűen, hanem titokzatosan, a lélek ablakain át összefüggő és nyitott, s ahol inspirációja a legmagasabb egység kettős természetű közegében szabadon, béklyótlanul nyújtózhat. Ahol a Kezdet és a Vég, az Alany és a Tárgy, a Szellem és a Világ, a Mindenség és az Ember valójában egyöntetű, együtt lüktető, és az az elemi tény, hogy a teremtés titkában is részesült, benne felszabadultan működik. A magasabb egység titokzatos nyitottságában pedig — e körmönfont fogalomfüzérben, amit úgy is mondhatnónk: a természetes szemléletben — nem húzódik meg más, mint a terjeszkedő bizalom, a rendező kölcsönösség és annak esztétikája, az erre épült viszonylatok és hatások kölcsönös artisztikuma, összefogó és minősítő ereje, a benne feltámadt gyönyörűség: egy szerves „égi más”. Más hang és más bonyodalom. Más mentalitás.

   A tradicionális világképnek és rendszereknek megvolt az a figyelemre méltó tulajdonságuk, hogy bennük nem csupán egy pragmatikus szemléletmód célzatos programja élt és testálódott a hatalomra törő ember látványos bástyázata gyanánt, hanem hosszú idők eszmélései: a minőség épülése a beavatódás belső tapasztalatain, a belső megismerés által megmutatkozott világ, ami újraépült minden generációban. Ennek a tudásnak általános és magas igénye volt mindenekfölött életük legfőbb gondja. Az eltelt civilizációs évszázadok rendkívüli és alapjában intoleráns hatalmi és elidegenítő kulturális hatásai, melyek eme szuverén újraépülések fokozatos eligénytelenedéséből is fakadtak, éppen napjainkra futtatták ki következményeiket, egy monumentális mentális csődtömeget, s lett félreismerhetetlen követelmény, lett tudatlanul is gyötrő parancs felülemelkedni, tisztázni és újra bevallani a természettől bennünk élő szabadság és a kötelmek kozmikus rendjének nagyszerű paradoxonát. Ez az egész jelenség és a benne meghúzódó problematika pillanatnyilag kívül esik a mai tudományos-technikai civilizáció felszíni bódulatkörén, ám a kultúra alapjainak gondjait hordozza. Humán probléma, amit öntudatlanul is mélyen élünk, s mely mindeddig kívül rekedt minden szigorúan elméleti eljárásmódon korunkban, s ez sem véletlen. A lassú, alapvető változások ugyanis az élet, a lét jelen összességéből, az emberben látensen munkáló mély értelem intim mozgalmaiból, s nem a tudományos gondolkodás következtető felismeréseiből fakadnak. A tudományosság — a hatalmi építménybe illeszkedő közhiedelemmel ellentétben — mindig csak visszamenőlegesen képes vizsgálni a már meglevőt, a megtörténtet tudja és igyekszik feldolgozni és megérteni. A jelenségek e köre azonban kívül reked a vizsgálódás bevett terepein, sajátosan mutatkozik, most történik, bennünk irányul. És megköveteli a szarvasűzést, amire a szarvas csábítása hív: az ígéretet, a megértés új, kíváncsi futamát a jelenségek eme elvont terepén, a zene és a benne élő mentalitás ígéretes ősvadonában.

   A III. évezred küszöbére érkezett, magába szálló emberi szellem pedig, aki megjövendöli világa összeomlását, akinek zeneművészete — az univerzálódott európai zene — már jó másfél százada az összeomlás hősi gyötrelmeivel bajlódik, ad absurdum vitt civilizációs terpeszkedése mögött, legjobbjainak sápadt idegrendszerén át lopva keresgél, s ahol — köreit átlépve is — talál még valami pezsdítőt, odahúzódik önmagát tovább éltetni még. Miközben kifakkolt, kozmikusan helyét vesztett lelkületén megjelenik lopva a mindentudás vélelmének réme: a bukás angyala, üres magánya dacán szervezni meg a fenntartó és túléltető erőszakot. A „szervezés” e bonyodalmai a legáttekinthetetlenebbül és a bomlás természete szerint mind pergőbb és triviálisabb látványossággal zajlanak. Pedig a mélyben öntudatlanul is munkáló tájékozódás, a képességek egzisztenciális ösztöne átlép a szánalmasság e példakörein. A lassú zenekultúrák, az írásbeliség nélkül is élő, hagyományozott zeneiség, a tradíciók megőrző ereje – világunk legnagyobb terhe: az eltörnegesedés és a túlnépesedés sematikus következményei ellenére is – máig híven raktározták el a mindenséghez lélekben mindenkor felnőni tudó emberi szellem időtlen hangi immanenciáit, azokat a nemes gesztusokat s foglalatokat, amelyek az emberi eszmélet legbensőbb, holott legvédtelenebb kifejezései. A népek életének e változó állandóságai, a sajátos esztétikus kötelmek (a zenei kultúrák és stílusok ugyanis) az ember és a világ átható viszonylatait hordozzák, a bennük megbúvó szemlélet és forma felfogást tudatosít, jelzi a látás körét, megjeleníti, megjelöli és megörökíti annak gesztusait. A népzenék feltámadása s az archaikus kultúrák iránti nagy vonzalom így valójában már a civilizált ember képtelenségét mutatja, a kirekesztettséget, a meddő indulatot egy élő, sajátos és saját, otthonos zeneiség, mint jelenítés, jelölés és örökítés létrehozásában, amit néhai közösségek naponta és életükkel szoros kapcsolatban gyakoroltak. A Gutenberg-galaxis városi kultúrája előtt jobbára ez a zeneiség volt az emberi lélek és szellem magas-léte, mely bámulatosan működött, hiszen az emberi természet istenadta, öntisztító képességei folytán élt. Ennek hiánya, ettől a különös kozmikus közegtől való elszakadás ezért nemcsak zenei válság, hanem emberi is, sőt elsősorban emberi; egy önmagáról a világra, a világ szüntelen és önző tárgyias átalakítására és kisajátítására átállott szemlélet kultúrája (pontosabban kulturálatlansága) és annak kifejlete a művészetekben és a mindennapi életben egyaránt. Ezt az élő működést az európai, a civilizációs műzeneiség „konstruktivisztikus, indirekt linearitása”, sem a reá jellemző természetellenes mentalitás, sem pedig a speciális, holt formakincs miatt nem is teszi lehetővé. Úgynevezett populáris zenéi pedig végképp eme lepusztító lelki életforma jegyeit hordozzák.

   A nyugalom élményállapota az a mélytenger, amelyhez minden viszonyul. A mindent áthidaló, mozdíthatatlan erő és kötelem. A mozgások végtelen játékú és rétegű szövedéke pedig – mint valami takarás – fölötte.

Az összefüggés szervességét és természetes voltát az érti meg, aki belátta – mert megélte -‚ hogy ez a dimenzió s e dimenzó mély élménye bennünk ülepedik, s hogy nélküle nincs is egység, nincs távoltartás, nincs ok és cél, nincs működés, nincs részvétel, nincs magas-látás és mindenség-kapcsolat, legfeljebb a mozgások rideg televény-birodalma, a viszonyíthatatlanság relativitás-élménye, az élet szervességével szemben a szervetlenség, az emlékmű-mentalitás, a porlódás, a halál. A Nyugalom mély harmóniája azonban, ez a mozdíthatatlanság-öröm, mint valami végső állítás, kozmikus képviselet-érzés és üzenet, lelkünk, idegzetünk és értelmünk magvaként teret s új vonatkoztatást teremt: a Természet-alapú egységesség körét, melynek a háttere előtt, és amelynek súlyával történik minden ami történik, s így minden zene. Olyan alapon, amely nem kérdéses, hiszen elemi tény. Látás, szokás és közérzet. Ment’ az öncélúság skizofréniájától. Rejtélyeit, bonyolultságát, titokzatosságát, misztikumát nem önzése-romlottsága, egy zaklatott, kavargó és konok tévedésözön teszi, hanem a nagyszerűség és a magasrendűség eredendő benső megtapasztalása. S belőle támad minden ritmika, s e ritmikán minden zene. Mely bizalmasan beavat.

   A magyar zenei hagyomány mélyén az a keleti archaikus esztétika él, amelynek megfoghatatlan homálya a legnagyobb erőket a legegyszerűbb módon érvényesíti; a legbonyolultabbat a legkevesebbel, a legrejtélyesebbet a legkézenfekvőbbel, a legvilágosabbat a leghatalmasabbal. De .nemcsak ez jellemző rá, nemcsak ez a koncentrikus, átlényegített és rituális látás. Hanem a személyesség alkotó bennfentessége, ami a teljességgel való direkt és megszakítatlan viszony révén – mint attitűd – azt mintegy „emberfelettivé” teszi, világát beavatja. Ebben az „emberfelettiségben” a dolgok árnyalt és erős egységben élő rejtélyességükben tényszerűek és panteisztikusak, e dimenzionális közegükön át hatnak és mutatkoznak, és e viszonylatuk ragyogja át feszes érzékiségüket. Ebben a szemléletben nem a különbözőség a lényeg, hanem az azonosság. A különbözőség itt csupán az (egyazon) Egész teljességének sajátosan árnyalt képviselete, ami mindent, mi van, a különbözőt is tiszteletre méltóvá teszi. Csodává, mely mindaddig ünnepi, magába fogó, míg az ellenkezője, az eredendő, a titokzatos bizalom körén kívüliség szemléletben, tartásban és hatásban ki nem derül, vagy fel nem támad.

Ez a mentalitás, és érzékenysége: az esztétika, nem a sok végtelene felől közelít tehát, nem számba vesz és szerkeszt teljessé soha nem tehető egységet, hanem mindenkori létében a kezdet kezdetétől magát az Egységet éli és láttatja, az egyidejű teljességet a különbözőségek csodáin érintve és értve meg, az elmozduláson, az árnyalatok misztériumán, a distancián. Mely világélmény: az élő teljesség egységes és rejtélyes sokasága. Ami elsőrendűen tér-kép-zet. És minőség. S csak külső vonatkozásaiban idő.

   S a látszatok paradoxonaként mégis ez az egységben átkaroló beavatottság, annak eredendően bizalmas volta ad ebben a látásmódban oly közvetlen és önbízó erőt, ami tagjának, mint egyenrangú személyiségnek mindenkori lelki alapja, s mely a személyes szabadságot természetimisztikus, tehát a társadalminál tágasabb, de megmásíthatatlanul szigorúbb alapon tartja, értelmezi és működteti. Azonos végső okból tartva fenn ugyanakkor az egység önkéntességét.

   Ez az az élmény, titok és szabály, ami mindent szerves és örök, a mindenséghez méltó alapokon tart, maga az istenség teremtés-erotikája, mely e monumentalitása és emberfölötti vonatkozása miatt misztikus. S mint attitűd ez teremt valóban teljességerkölcsű és -esztétikájú magas tudást, von méltó kultikus művészi aurát, ad távoltartást, és enged állandóságában is alkalmazkodást. Ez az ember és a világ, az ember és a természet, az ember és a lét modus vivendije, minden korban és időben. A közeg és az értelem, amelyben a lélek nem magába törött „függetlenségben”, hanem szerves ölelésben szabad, hiszen a világgal emelkedetten egy. Egy vele a titokzatos nyitottságban, mert maga is misztérium. S a téridő folytatásában szabad, hiszen a bizalom egyenrangú letéteményese. Beavatott. Esztétikája is ezt élteti. Ebben a tényleges — és nem önkényes — szabadságban való született, természetes és kipusztíthatatlan érzék fűzi-fonja kötelmeit. S ennek gyönyöre bűvöli és játszatja zenéjét.

Az improvizativitás kihívó megjelenése minden sajátos zeneiséget megráz, és hatalmas feladatra kényszerít. Az önnön egyetemesség-célzatába zárult, nyomasztóvá vált európai műzene az improvizáció elterjedésével végképp zárt dimenziójába szorult. A teret betölteni mindenütt szükségszerű, ám a befolyásoló hatások és erők hosszú évszázadai, az alkalmazkodás és az irányultság már-már megszokott nagy alávető kényszere miatt ez a mi köreinkben is gyönge még és jellegtelen. A sikeresen terjeszkedő, nyíltan és apologetikusan agresszív modern mentalitás, mely eszméit és művészetét ideologikusan használja, s a kialakult következményes senkiföldje-psziché, a fokozatosan leépült öntudat – nem táplálnak semmi kezdeményt, ami jobb, s ami áttelelődött mag-erők föltámadása lenne. Pedig a zenében és a művészetekben az életet magából kell visszaperelni és meglódítani. A polgárian intézményesült és századokat beborító műzene a maga vázlatos és merev képére formált minden zenei tüneményt, minden virágzatot, nyersanyagnak tekintette a térség népzenéit is, élvetegen elvárosiasítva, felszínesen kiforgatva, a maga denaturált, szűk város-ízlése szerint termelve belőle új stílusokat, friss termékeket, integrálva mind, ami integrálható. Programjának és világképének erőszakos futamán azonban valójában tehetősebb népek és erők gyakorolták vélt előjogaikat és ítéleteiket, ők hitelesítették a kultúrát, magyarázták az igét, lassú makacssággal morzsolva fel a magasabbrendűt akár, vagy tagolva be a konok különbözőt.

   A neurózisokon támadt terek azonban itt korábban is egy teljességgel más mentalitás köreit mutatták. Európa „méhe”, a Kárpát-medence sosem illeszkedett abba a színképbe, ami nem tűrt a magáétól eltérő mentalitást; mely ,első”-nek nevezte a műzenét, és elsorvasztotta saját kútforrásait. A magyarság visszahúzódott és tűrt, táncolt és mesélt, dalolt és búslakodott, álmodott, középkorias szemérmébe rejtve idegenségét, és vietnamizáló-dott olykor, mély toleranciával kivárva a jobb időket az elfogadhatatlanul elfogult futamokon. A keletről jött nép, amely egy példátlanul vandál, átrendeződő, hosszú és őrült időszak halál-mítoszos özönei elől telepedett k itt – menteni magát -, jól tudta, hogy a földön végül is senki sem különb. Messze-feszülő, folytonos dalolásán őrizte meg elsősorban, no meg mozgékony nyelvén és díszítőművészetén az öröktől való mentalitást. Az élő archaizmust, mely mindent egységben lát, szervesen tart és időtlenségben érez. Megőrizte, talán épp végtelen elhagyatottsága, idegensége és toleranciája révén. Létéről, gesztusairól, látása, felfogása helyességéről nem mondott le sosem, nem lépett ki abból korszakunkig. Tartotta mindenséghez kötődő, teljességre figyelő belső kötelmét és külső szabadságát.

A magyar zeneiség – s mélyén ez az alig mozduló mentalitás és erő az európai zenét éppen ezért kevéssé termékenyítette meg. Megmaradt látása sajátos, messzi-kötődésű burkaiban, úgy énekelt és muzsikált, ahogy önmagában élt, zenéje híven tükröző tavain, a fölfogás természetmélyén, a lélek csillag-közelén, a Mindenség és az erők emberen mérő egyensúlyán: az Egész empátiájában.

   Különleges ritmikája ebből fakad. Benne a billegés ezer változata, a kettős lüktetés — a páros egységben élő-egyensúlyozó világ. Világ és ember, nő és férfi, szellem és anyag, anyag-antianyag; víz és levegő találkozása; súlytalan lebegő feszülés; sinushullám; atommagszerkezet. Erő-ellenerő. Felszakítatlan élő dialektika — rugalmas és szellemi. Nem osztás és nem tapsveret. Körkörös egyenesség. Akár a bogarak szárnycsapását ellenmozgással egyensúlyozó billér. S a parlando-rubato, amely a nyelv sorjázó hullámza-tán s a szív kilövellésein oly rejtélyes lüktetésekbe tart. S mindez a kötöttség bölcs izometriáján, a határos végtelenen. A megértésre törő, formában fogó kényszeren: a megvilágító tagoláson.

   Ezen az — élőn egyszerű, ám a tudálékos elme előtt oly bonyolultnak tetsző — íjazaton feszítve meg, s e tartás satuján hevülve, a magyar zeneiség mélyén egy alapvető rendező felfogás él, amelynek döntő gesztusa az ősélményen megemelt (panteisztikus) lélek beavatottsága, egy kiszakadt ősotthonos élmény, mely, mint valami időtlen emlék, nem hatni, csupán megszólalni és megvilágítani akar. Láttatás és nem magyarázat. Viselvén, ami reá vár, s megőrizve azt, hogy beavatott, annak titkos arányán és mértékével szabadon él, és rugalmasan rendezi el a kiszakadottság változó viszonylatait. A magyar zeneiségben foglalt mentalitás, ez a tárgyilagosság szabadságával mérlegelő érzéki és megvilágító erő kellő példa, képlet és alkalom a megmegrázkódó Glóbuszon, a betöltésre váró idő követelményében. Annak ellenére, hogy a magyar zenei hagyomány a századfordulón felmerült s azóta ismét a mélybe vedlett kápráztató televénye mindeddig túl nehéz volt az értetlen és nem mindig hiteles örökösöknek, s hogy a „rend”-ként ható átátszövődő műzeneiség mára inkább rombolt, mint épített világlátásának és környezetének szűkebb és tágabb tájain — a lélek önbizalmán, a tartás toleranciáján, az egységben látás megvilágító otthonosságán —, örök aktualitása nem múlott el. Legfeljebb nem volt kellő tudás és elmélyültség a benne foglalt mindenség-élményt, látásmódot, direkt mentalitást a szívek, az agyak és a gyakorlat természetes, megnyugtató és nyilvánvaló belső közegévé tenni. Ez az élő eszmélet, a lélek tüzén lobbant tágas látás és átfogó erő, mely nem támaszt ellentétet, nem érez distanciát ember és világ között, amíg maga a kerékagy és az abroncs meg nem repesztetett, minden időben megbízhatóan és rejtélyes szépségben forgott küllőzetén, ha nem is a versaillesi és brandenburgi lépcsők érdekkörein (ott csak félelmes s félelmetes volt, mert független gondolkodásában kiszámíthatatlan és idegen), de a földek porán, a kavargó, forró és jeges kintlét monoton évszakain, a sztyeppei lét galaktikus közegén, tartván a kozmikus tárgyilagosság, a változó változatlanság mára bizonyosan ismét egyetlen méltó, egyetemes szemléletét.

   Aktualitása: a belátás és kozmikus jóhiszeműség többet jelent, mint bármi kód vagy a szupraracionalitás fölényessége. A spártaiak mindig is vesztesek. A benne folytonos, mérlegelő és nem kisajátító szemlélet és az abban otthonos mozgás (az említett sajátos, kettős egységű billegés, az egyensúly-játék és a ritmus-kedély a művészetben), már maga élő, élt filozófia, amelynek jelenségmagva egész mivoltunkhoz kötött, abban élemedik. S a keservnek és az örömnek az a fogott, mértékes, ám végtelenhez húzó természete, ami felhajtva és elöntve az olykor atomerejű kedvet és erőt a határtalannak tetsző hajlamon, a nyomorúság élet-halál végletein is – mi’ tágas tapasztalást él, lelket lendít, teret birtokol, egész mindenséget honol! A magyar dallamvilág és énekstílus a világ széles és rendkívüli voltában beavató attitűdjét hangzó testünkön mérve s zengetve ki – micsoda láttató, szellem-éltető és enyhítő gyakorlat, micsoda lélek-vetés! És sorolhatnám. Az élő művészet hatalmas nevelő. Az improvizativitás által megnyílt tér, az egymásba botló kultúrák és a magára záródó Glóbusz konstellációja megint jelzik az emberi szellemiség intim változását egy induló nagy korszak felé; az Egészben arányos és nyitott, a rögzítetlen rögzítettség élő egységén, szerves harmóniáján nyugvó zeneiséget, a benne mozduló felfogást, a benső teret élő muzikalitást, a teljességben élő művészi erőt, újra a zene fényének kettős természetét.

A múlt mélységes mély kútján itatott művészetek mindig is alkalmasaknak bizonyultak a meddő hisztérián fennakadt, bömbölő korszakokat önzésük akaratosságából kicsöndesíteni. A természeten, az Isten-embervilág egyensúlyán nyugvó művészet és zenefelfogás, ez a máig újnak és kívánatosnak mutatkozó mérték- és arány-rend, most királyi minőségére mutatva váratlanul, kész és élő egyszerűségben bukkan elő érzékeinken, modus vivendiként szabadítva fel a kozmikus egyensúlyra törekvő művészi és emberi szellemet.

   A zene is újraperli a mentalitás elmúlt évszázadait. Az anyagi erők sakál-üvöltözéseivé és valóban aranyborjú-imádattá satnyult „társadalmi” világ, mely immár a természet közvetlen közelében, a Nagy Minőség, az Egész visszacsapása küszöbére toloncolta emberségünket és a kultúrát — saját mankóiban botlik el. S e Nagy Minőség alkuja lesz a parancsolat, amelynek szentenciái megszabnak vagy megdöntenek. Tetszik vagy nem, a művészetek totális figyelme, őriző teljesség-szabálya és éltető áldozatossága s a zene alapvető volta hordozza és tartja fenn a természetes emberi rendnek a nagy minőséghez, az egészhez méltó érzékenységét és emelkedettségét, a helyes műveltséget, értékrendet és világot. Az idő ezért hozza, kínálja, sőt ezért követeli újra a szerves egységben élő, nem javakon, de a művészi szemléleten és alkotó felfogáson, a művészi tökélyen és élő nagyvonalúságon megalapozott magas világmentalitást, a mindenséghez tartozót s nem a kisajátítót, hanem az azt éltető zenét. A monumentális maffiák szomszéd-döglesztéseibe aljasult és a gyalázattevéseiben kéjelgő kisszerű butaság „stílusai” ellenében és után a mindenséghez méltó szemléletet. Hiszen a jó és a szép velünk született ámulata a természetes. A világ alapvetően erkölcsös és esztétikus. Az abból való kifondorkodás: lassú halál. S a magyar zeneiség és a benne megbúvó látás —a világosság és az egyenesség — európai szokatlansága ellenére épp ezen a mércén természetes és különleges. Ezért autentikus jelenség, ezért megoldás, józan képlet, fogytában is. Mert rejtélyességben kipróbált, teljességben élő, időtlen közegű és szándéktalan.

   Az évezredek lassan átlendülő ingája ringatja a soron levőket, s ahogy az lenni szokott, mint jó anya, most is kettős figyelmen dajkál. A nagy zenei hagyomány, de elsősorban is az annak mélyén lüktető ősi erejű zeneiség átörökítésének viseli legfőbb gondját, a lehető legpontosabb, valóban elemi, gesztikus alapon történő érzéki átadás, a szerves folytatás kötelezettségét, ami elszánt, mind ez ideig elmulasztott, de elengedhetetlen szolgálatot kíván. Próbálkozásait felmutatta már a közelmúlt, sok silány üzleten kiherélve az éledezőt. Pedig ez a legdöntőbb és legfontosabb: a személyességen át hagyományozódó ízlés — és a gondolkodás, a mentalitás a Tűvészi ízlés mögött. És nehézsége ellenére mégis a könnyebbik dolog. Emlékes, erős és elzárt falvakon szerencsére még mindig föllelhető, kézzelfogható világ ez, amely az avatatlanság egzisztenciális huzata ellenében tudást és élményt, példát és gyakorlatot ad ma is: csodát, ha győzi elszánás és jó értelem. Az értő ösztön pedig jobb híján, már a gyűjtések felvételein is eligazodik. Nincs sürgősebb dolog, mint átmenteni, idegzetünkbe vésni ezt az időtlenségben élő természetes archaizmust, ezt a szépségbe szorult mindenség-lelkületet. Intézményesítetten is.

   A nyelvben, a zeneiségben és a tradíció szárnyas táncában hullámzó kedély azonban megköveteli az élő éltetést, a mentalitás szabad gyakorlatát is, amin egész látása és szerves világa áll. Ez létének és a jövőnek a záloga. Hajónak a sodrás, népnek a lélegzet. Ez a születő. A történelem harsogásába némult és tartásosságába szentesült magyar zeneiség halálos pompája nem fojtja meddő ájtatosságba a világ számítógép-sorsán hüledezőt. Az improvizativitás, a zene e rejtélyes hullám-természete és szerves életformája világot nyit és követel a hagyományokon élő szemléletnek. Soron léte öntudatával ölelőzve a szabadság és a formák titkos árnyalakjaival, a górcsövein világa határáig merészkedett és maga köré egy külön változatot teremtett ember belső szemléletét a teljesség szerves körein vonja tovább. Ez az, ami nehezebb, ami fegyelmet és biztos erőt, ami lelken pallérozódó látást és direkt, autentikus zeneiséget kíván. Kívül jó, belül ragyogó csillagzatot. És szabadságot: szépségeset. Szamosújvár börtönkapujához a hűséges szerető ugyanolyan lassú méltósággal vonul, mint időtlen egykoron. S mint eddig, ugyanolyan szép csöndesen fog lépegetni tovább. Hiszen lépése sosem a perc, hanem az örökkévalóság.

   Világunk fölgyorsult hedonizmusa nem feledteti el puszta létünk és a látványos külvilág megrendítő egységét, a halálban élő életet és az életben búvó halált. Meg kell tanulnia a szervesség nagy pszichológiáját, amelynek hatalmas elméleti, gyakorlati, tárgyi és zenei öröksége van, s amelynek mi is örökösei vagyunk. Az idő tragédiáin kifutott lázadások sora s egy megjárt különutasság visszavezet a világ időtlenségben élő küllő-képletéhez, az eszmélés egyenes tisztaságához, a tudás és az erkölcs szétszakíthatatlanságához, a legnagyobb tudáshoz: a megértés esztétikájához, mely méri stílusait. Az emberi élet eredendően eszmélet, eszméletek foka, az eszmélet rácsodálkozás a bennünk megtestesülő világra, s a rácsodálkozás: esztétika. S a magyar zeneiség megújulása sem több, de nem is kevesebb, mint szemléletünknek önmagunkon át való és a mindenséghez méltó megújulása a világ elsekélyesedett, öncélúságba tévedt krízisén.

   Egy új, teljességszemléletű, autentikus alapokon teremtett kultúra győzheti csak létét a világ ember-teremtette homályán. A számok óvatlan rendjét sugalló változaton — félelmekbe nehezült, gátakat lépő, mennyiségekkel bajlódó, gyűlöletein vesződő sorsán — nincs más esélye. A civilizáció apoteózisába bukó hagyományos európaiság grandiózus zenéje, és a hulltával messze csapódó fröccsenés már egy más égtájak felé lengő ingát lendít tovább. Habját az archaizmus kontinensein szikkasztva el, egy mozduló, magasabb és teljesebb benső készenlét örököseiben termékenyíti meg a kozmikus erkölcsiség eszméletét.

(1985-86)