Mondják: korunk zavaros. Veszélyben a természetesség, az ösztönös megnyilatkozás köz­vet­lensége, a gesztus kapcsolatépítő ereje. Hívságok, kancsalul festett egek, önfeladás min­denfelé. Már énekelni sem tudunk, a száj némán tátog, a fej megadóan rázkódik a rit­mus­ra, ezredvég. Van azonban, aki a tiszta hangokért egyre visszább araszol az időben. Ve­rec­ké­nél kilép, átkel a nagy pusztaságokon, míg eljut az eredethez. Az eredet lehetséges változa­taihoz. Az elfelejtett énekekhez.

Többről van itt szó, mint zenéről. Önkeresésről, önmeghatározásról, önmegtalálásról is. Szabados György zenéje már jó ideje: program. Egyfelől a magyar kultúrához, annak évez­redes vonalához, ősi rétegeihez kötődik. Másfelől azonban tágabb horizontú is: a zene ke­letkezésének kultikus jegyeit őrzi. Szabados utóbbi három lemeze (A szent főnixmadár dür­rögései 1991, Homoki zene 1992, Elfelejtett énekek 1996) a zongorista-zeneszerző három jellegzetes arcát mutatják. Az első szólózongora játékát örökíti meg, a második a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) előadásában a kortárs improvizatív zenéhez kapcsolódó, nagyobb apparátusra készített kompozícióit rögzíti, a harmadik a talán legjellegzetesebb Szabados-formáció, a trió kamarafelvételeit tartalmazza.

Korokat, világokat lép át, egyesít művészetében Szabados György. Az Elfelejtett énekek irodalmi párhuzamot sugall, Ady Endre Fel-feldobott kő című versét idézi fel a hallgatóban, hiszen a zene az értől (magyar zeneiség, pentatónia) az óceánig (szertartászenék, tizenkét fokúság, szabad rögtönzés) röpíti úgy, hogy mindig visszatér kiindulási pontjához. A nép­dal­szerű, magasba szárnyaló témák a zenei anyanyelv közvetlenségével találják meg az utat a magyar hallgatókhoz, ám Szabados absztraháló hajlama egyetemesebb, elvontabb dimen­zi­ók­ba emeli a muzsikát. A hetven perces anyag két részből áll. Az első egység három da­rab­ját (Elfelejtett énekek, Rozsdatemető, Szól a figemadár) elő- illetve közjátékok kötik össze, a lemezzáró Trió nagyobb lélegzetű, de ugyancsak pentaton témába oldódó szabad rögtönzés. Ez a keret természetes átmenetet teremt a kompozíciók között, a hallgató újra és újra megéli a genezist. Igen, a keletkezés, az építkezés zenéje ez: hangok, gesztusok, érzetek, energiák szün­telen útnak indulása, áramlása, találkozása, egymásra hatása, összecsapása, majd elmúlása, örök körforgás. Küzdelem az anyaggal, az ismeretlennel, a birtokba veendővel; ez az a kötő­szövet, ami egybefogja az egymástól amúgy térben és időben távol álló elemeket (pentaton dallam + kromatikus futamok + parlando-rubato és swinges ritmika). A tudatos erőfeszítés az ösztönre, az ember eredendő zeneiségére, közlésvágyára, szépségére épít.

Hetvenes évekbeli, legendás triója után Az Elfelejtett énekek tanúsága szerint Szabados újra értő társak között muzsikál. Abban az egységben ő volt a meghatározó, most Dresch Mihály személyében önálló hangú szólista lépett mellé. A “Dudás” fúvós hangszerek soka­ságát adja a zenéhez: a szopránszaxofon a jazzesebb, a basszusklarinét a kortársi, a furulya a népzenei hangzás felé nyit. Erőteljes jelenléte több, mint közreműködés: egyenrangú for­málója a zenének. Geröly Tamás sem a dobos hagyományos funkcióját tölti be – ebben a zenében különben sincs egyenletes lüktetés –, hanem feszültségíveket rajzol, energiahul­lá­mo­kat gerjeszt és old. Maga Szabados konstruktőr és építőmester egy személyben. Zenei vilá­gának alapkövei lecsiszolódtak, zongorajátékának jellegzetességei (például a balkéz motori­kus triolái fölött kibontakozó dallam és improvizáció) állandósultak az évek során. Az Elfe­lejtett énekek a Homoki zene elvontságával szemben érzelmileg bejárhatóbb tájakra vezet. “Hallgatóbarát” lépés – az eredmény égi magaslatokba törő univerzális, egyedi építmény, amelynek bejárása próbára tesz, de felszabadít muzsikust, útitársat egyaránt. (Adyton/Fonó)

Elfelejtett énekek

Szabados György – zongora, Dresch Mihály – fúvóshangszerek, Geröly Tamás – ütőhangszerek

****

(Gramofon, 1996/2)