JAZZ – IN HUNGARIAN

(György Szabados)

 

He was born in Budapest in 1939. Took private music lessons as a child, formed his first band in 1954. In 1962-63 he gave his first free jazz concerts, parallel to the American avant-garde trends. Aiming to create his own musical language, he markedly built on the parlando-rubato practice of Hungarian folk songs and on oriental asymmetric rhythms.

His first important international success came in 1972, at the San Sebastian Festival, where he was awarded first price of the “Free Jazz” category. Subsequently he was invited to several important festivals in Germany and Austria. In the seventies and eighties he led an open music workshop at the Kassák Club in Budapest. He is a “school setter” musician; he plays solo, in trio and with his MAKUZ Orchestra (Magyar Királyi Udvari Zenekar – Hungarian Royal Court Orchestra). In 1985 he was decorated with the Ferenc Liszt-award.

 

– This interview aims at focusing on a specific subject, the issue whether jazz may possess a national character and if yes, to what extent is it essential. Nowadays many discussions focus on the terms “nation” and “Hungarian”. Do you recognize these categories?

– Of course I do, but this is not a question of recognition. It was not the term that was born first but the experience and the environment which made the term emerge. The notions of “national” and “Hungarian” equate to the identification of a spiritual environment, of a certain kind of perception. My way of thinking as a musician is, first of all, spiritual. If, to give you an example, someone makes a distinction between jazz and music in general, it would narrow the scope of discussion. For me, this can only be approached from, and related to, a spiritual provenience. The arts enjoy a cult status and can only be national as an institution. That’s why I feel myself corked in a bottle in the jazz community in Hungary if we talk about matters of this quality. Hungarian mentality and taste are not a question of artistic genres.

(“It is still with me”)

– When I approached you with the idea of this interview, you argued that the topic may have no relevance today. I guess you referred to the recent changes in your musical direction, that now it transcends the idiom of jazz so that it should rather be defined by broader categories. We may use the terms”20th century music” or”contemporary composed music”; but perhaps it is better to say, the music of Szabados. Yet, those ideas, which made you move into this direction, are probably present in your mind, even today.

– Oh yes, very much so. In fact, it is not relevant to refer to the past because you can’t simply leave the past behind. Our way of thinking is not linear; the events of life, especially in our mind, are not structured in a linear continuum. Jazz is still with me today and will continue to be so. Like a kind of gesture, a special attitude, relationship, an answer. It has been deeply absorbed in my perception of life, for I have been living in the 20th century and, because it is the most powerful, characteristic music of the 20th century. When I was a high school student, it opened the way to a world that was not identical with the diffuse, expropriating dictatorship and suspicious milieu that we lived in. Which introduced a diabolic method of contrasting Hungarian musicality with the natural openness and elementary desire for capaciousness that was present in me and in many of my contemporaries. That is why we approached and cherished jazz with admiration and tried to adopt it. For us it was the symbol of freedom those days. But there was another mysterious reason which did not clearly take shape in me, revealing itself unconsciously and playfully while performing live music. Now, it is also clear to me. Namely, what is the spiritual and musical impact of jazz in a universal context. It is the impulsivity of jazz, its genuine freedom as opposed to the pre-arranged musical practices that is of defining importance both in terms of the history of music and human mentality in an increasingly cohesive and multicultural world. Mind you, one of the most essential syndromes of the 20th century is the interference and interaction of various cultures. In this process jazz may exercise such an impact on our musicality, the Hungarian musicality which has a wonderfully expressive and strong language, so far buried in its past, that it can be revitalized.

(“The quality of humanity”)

You have to understand that jazz has exerted a fertilizing influence on European civilization, profoundly affecting the prevailing mind-set in the field of art music, which has become structured, composed, and objectified to a large extent. This rigorously composed art music, due to its captive character, has been detached from the human nature, has developed its own rules to be acquired. Since the emergence of jazz, music is performed again by the conveyance of man’s musicality and spirituality, in primary and vigilant concentration on the moment, not being filtered by rational elements like constructions, structures or notes, etc. This new way of playing requires a universal awareness and preparedness, which is a great thing. Why? Because this is the complete, immanent and natural quality of man. Our whole life is based on improvisation. You walk in the street, live your life, and keep on improvising. There are moments when things get together and in such moments we are able to make irrevocable and clear decisions. And these moments are much more complete, explicit and responsible than any planned activity. It has been reinstalled in the arts by improvisation. But, of course, improvisation doesn’t necessarily imply higher musical quality. We don’t seem to improvise our life on a high level these days either. Focusing on improvisation, I entered a free, timeless and uncontrolled world which was an uplifting feeling. This new beginning provided me with fresh and pure connections and the chance that the notion of unity and musicality that defined my childhood would reborn in me, getting stimulated and exercising a stimulating effect on others. The genuine and authentic ambiance of jazz as an impulsive environment and as an ambiance of freedom was a condition of this change. On the other hand, it gave me a chance to turn into a totally natural direction, whereby it became clear that, when addressing the most important questions of life, there is a single source of origin to all the answers. I came to realize the truth in Bartók’s view, analysed by mathematical methods, stating that everything emerged from an ancient ocean of music. This is not a matter of chronology but, first of all, of ontology. In the last decade I engaged myself mainly in free music that is totally improvised because I do believe it comes from that ancient ocean of music. It is lurking in us today but I am sure it can be experienced in its totality and authenticity, and can be revitalized. It is one’s obligation to experience and preserve the quality of those universal principles and reserves that define our life at the core.

(“Creating a world”) 

– While your orientation was aimed at free music, it also implied the denial of some of the parameters of jazz, pushing them into the background.

– This is the same argument what senior composers used to say about Bartók and Kodály at the turn of the 19th century. Based on earlier German concepts of music, they excluded everything else as if their approach were the alpha and the omega of all things.

– No, I didn’t mean that. But when talking about the definition of jazz, these elements are often mentioned as main characteristics of this musical practice. 

– No, I don’t agree. There is a deep spiritual element at the bottom of every important phenomenon. In jazz, too. Nobody has been able to give a definition of jazz so far. But what for? Everybody feels absolutely sure what it is. Human beings may face millions of chances and when a strong gesture emerges from the deep, it starts to animate and rouse the world and creates embodiments and phenomena. It is the same in jazz. My music alike. Something driven by a gesture; a spirit. This is the main point. The world of music. But then, why don’t we form our opinions on the substance of things, i.e. on their importance, plenitude and might? Why are we only scratching the surface? Why are we biased? I am afraid it is motivated by pettiness, spiritual and emotional confinement. I can tell you that although I intend to create music in the broadest sense, I still have my jazz-experiences staying with me.

(“It is a provocation to be Hungarian”)

– At the beginning of this interview you used the term: “Hungarian musicality”. How could you make a definition of these words? 

– What is it to be a Hungarian? To me, it is a perfectionist attitude. The poets Mihály Babits and Endre Ady spoke eloquently about it. No doubt, Hungarian spirit is a very archaic phenomenon, especially in its language. And as such, it is a holy substance. But on an everyday and superficial level, first of all, it is a provocation to be a Hungarian. I see it as a provocation wherever I go and whenever this question is raised. But you have to have answers. Because those who can only enlist negative connotations, are ridiculous, narrow-minded which speaks for itself. Because, apart from the caretakers* in a block of flats, there is nothing in the world that could only be qualified by negative terms. The teachings of ancient philosophers tell us that it is almost impossible to make a distinction between good and bad. They are related to each other. It is a pleasure if my music is appreciated as positive provocation, trying to evoke and represent Hungarian spirituality. You always have to listen to the positive, the good and the beautiful. This is a universal form of existence and a command, too. To listen to the good and the universal. With free spirits. Hungarian spirituality, for me, is the embodiment of this unified, homogenous miracle, probably not the only miracle, but this is mine. A miracle which is a claim and a requirement. I have been living my life for forty years labelled as the worst, most sinful and most negative person. Mostly as an outsider, an outlaw because this burden was imposed upon me and because I accepted it. And this is not a complaint, it is not a virtue to complain. A famous Hungarian psychologist, whom I don’t appreciate any more, told me recently, how beautiful it was when the characteristics of the Hungarians unfolded in 1956. Escaping to the West, they violated Austrian women on the trains. I asked, “You have excellent information, my old friend, but don’t you think that we both are Hungarians? How come you talk about the characteristics of a nation? What is it all about?” Now, in an age of insanity when those who are supposed to be the most intelligent people, speak like idiots, you are bound to make standpoint absolutely clear. I mean whether you are willing to listen to the positive things, developing a holistic view, a benevolent and responsible mentality and verbal communication. To act as a person of spiritual quality. To be able to understand, for example, those who are seemingly doing wrong, though not necessarily intentionally. Of course, if someone is doing wrong, he or she should be despised, no question why. Such people can be relieved if we interpret the confusion as St. Paul described it in one of his famous letters: “God be blamed!”, uttered a  poor devil while praying at a small shrine on the island where he lived because  he couldn’t’ find the word “blessed”. And Paul acquitted him by encouraging him to use the word “blamed”, because it is not the words but the feelings which are important when you turn to God. It is in this mind-set to say that, for me, it is a provocation to be a Hungarian. Assertion and spiritual attitude. The elevated objectivity, pomp, taste and the reign of goodwill and understanding.

(“Everything belongs in it”)

– I am a bit shy citing another musical term but, though you may protest against it, your music can also be defined. For example, by your compositional methods linked to pentatony.

– This means you have tried to tackle the exact elements in what I am doing. You tried to make it visible for yourself. As far as I know, Tamás Váczi, my student and friend whom I fondly remember, was the only person who put an effort to analyse it. You said earlier that the jazz-thinking is losing its characteristics in my music, for example what we call swing. Well, I doubt whether it is really disappearing. But I only use it when I think it is necessary in terms of content and when, in a given moment, it is authentic as a symbol and a musical device, just like parlando. It absolutely belongs in the field of sensual qualities. And this is the way I think about Hungarian musicality. I don’t expel pentatony either. Why should I dispense with something that is a fantastic, timeless, crystal clear underlying framework? This is a sort of extension if I want to mark my place in the world of music; and as a Hungarian, this is the way I hear and listen to music. And everything belongs in it, the modal scales, the reminiscences of major and minor keys, the homophony, the atonality, Bartók’s way of thinking, the music of nature, and pentatony as well. In a genuine unity, in its entirety. And we did not yet make mention of the fact that we are about to leave a well-tempered age, i.e. two centuries of music history defined shaped by the piano.

– Does it happen again with the notion of freedom in mind? 

– Yes, but this is an external and superior approach. There is more to it. Activities including myself coupled with similar trends in Europe are creating a universal musicality like a seedling. Dispensed with preconcieved ornaments linked to various ages, worlds, mentalities, styles, philosophies, courts. The history of music shows us that all music and substantive music styles are the offspring of prominent significance.  There is a universal, cosmic and eternal musical consonance, a total formula, as Bartók tells us and, during the course of time, certain gestures, revelations, aspirations, accents create  structures and prominent significances, such as the court music in China, the Greek music or church music, Gregorian music, or the polyphonic diabolism of European classical and romantic periods. Even the strictly defined dodecaphony of Schönberg and many other things. And all this is in organic relationship with our existence. Which means, if we take this position, that I, by my political power, give signals that the world where this music is played, belongs to my court. This was the case with the ancient Chinese, Greek or Turkish music. We can even see today the boundaries of the Turkish Empire. It is fantastically marked by the presentation of the music, the ornaments and forms.  But let’s get back to our music. The more I focused on these questions, the more I came to realize that the Hungarian way of thinking is really wonderful. Completely open, while its openness is controlled in a way that it remains transparent and eloquent. It is well exemplified by the Hungarian language. And language is thinking, isn’t it.

(“Longing for universality”)

– Jazz, improvisation, free music, openness. Terms, derivative of, and interpreted by, each other. Would you explain more precisely what do you mean by the openness of Hungarian thinking? 

– It is a mentality which does not exclude other influences, views or ideas. This is the way of its thinking and conduct. But this aptitude is coupled with a substantive intention for simplification. This doesn’t affect the ornamentation; rather, it tries to embrace and use the experience in its entirety as a supplement. It is not rejected. For example, when listening to an unfamiliar music, it tries to absorb it both rationally and emotionally. It doesn’t want to frame it to his own image. It will adjust itself accordingly. It is not true that this culture is intolerant. On the contrary, it is absolutely tolerant because its spiritual stability, archaic way of  thinking and passive presence are so powerful that it can take liberties with being generous, curious, open. These are the greatest virtues of Hungarian culture and thinking. That uplifting, integrative and unfolding power. I feel that, contrary to some rigorous cultures, Hungarian culture is of universal appeal, especially in its way of thinking. It wants to embrace and absorb everything. I sometimes refer to a book by Ferenc Karinthy, titled Leányfalu and its surroundings. This, for me, a resident of Nagymaros, located on the opposite side of the river Danube, represents a free and centripetal way of thinking. It means that New-Zeeland, the Antarctic, the Andromeda nebula or our Lord all are components of our world; and the boundaries of things and my vision may even be beyond all this. A culture should not be small-minded and if it is so, then it is not worth immersing ourselves at it seriously.

– Addressing your affection towards jazz, you said it was a symbol of freedom for you, i.e. it had political implications. Now, after the change of the regime there is no more political control and the circumstances that made jazz the music of freedom and protest, ceased to exist, too. How will you relate to a music that may exist without any political and social references as a viable art form?

– My relationship to jazz has ever been interesting for me. More important is the motivation of artistic activity. This pertains to the art of jazz, too. Jazz sometimes took an almost sensual stand against the regime, but not all the musicians presented it with this notion on their mind. Not at all. There were serious cases of political prostitution and collaboration.

– Among the jazz musicians as well?

– Of course. The problem is that no up-to-date jazz criticism has developed in Hungary. Our music life in general and especially music criticism (apart from a few honourable exceptions) is, to a large extent, driven by spiritless snobbism, second rate aspirations, flippant management, unscrupulous ambitions and despotic rivalries between musical genres, an unspeakable attitude. The ancient respect for the artists does not exist anymore. Our music life is rootless, covered by a gloomy sky. Self-conceited opinions and suspicious approaches. A kind of downhill. But music, after all, has to be taken seriously. Had music criticism developed a continuity, a positive attitude represented by really prominent personalities (again, apart from a few honourable exceptions), we could enlist a series of great productions, performances, great initiatives in the last thirty years. And a series of unimportant acts, too. We could register what did happen and what did not happen. And, also, what is happening now.  But, it is our existence that determines our consciousness, doesn’t it. And we can see no signs of grandiosity.

–  We may remember your fights for presence, for authority, for creativity. How can you realize your ideas in a world where there is no reason to fight and protect yourself from? How can you present yourself in public? If there is anything that can be composed for the future, it is free music, because it is born on stage.  

– Not theoretically, but in practice, there still are persons who would like to ban me. My only concern is to keep the spirit of my musicians high. To make them believe that what we are doing is a kind of planting. I have been doing and praying it for a long time. In my view, the mission of the arts is not the presentation of the ego. No. I set out to perform music to be able to speak in this magic language in an appropriate and motivated way, since the music is an esoteric world requiring a kind of sensibility to speak about things not yet obviously present but about to come forward. It is a troubled and transitional period today, but I am convinced that it is transitional in a positive sense. There is a new world in preparation, waiting to be recognized and assisted, so that you should free yourself from all your preconceptions to avoid bad judgements. The world is moving on with huge steps and we have to recognise it. This needs an open mind, efforts and meditation by everyone. We need an elevated spirit to avoid narrow-minded confusion and new aggressions. 

(“In a more difficult situation”) 

– Are there new disciples and if yes, what can you teach them?

– Sure. It is a nice and delicate venture. There is a new generation which signed up to this musicality and acts voluntarily, so that they had and have to tolerate a lot even today. I dare to say they are in a more difficult situation than my generation was those days. Because this is an internal burden to come into terms with. Here is the list:  Róbert Benkő, Mihály Dresch, Tamás Geröly, István Grencsó, Ferenc Kovács, Attila Lőrinszky, Miklós Mákó, Zsolt Vaskó. And actually, István Baló, István Kovács Tickmayer and Tamás Kobzos Kiss also belong to them. An adult yet young generation that was born in a degenerated world. They  may not have memories of that spiritual quality once penetrating everyday life, of the original naturalness of good-naturedness, of the richness, the nuances, the refinement, the kindness, the cheerfulness of relationships among people, of really great, not fake men, memories I remember well. They were born in a world without ideals and their biggest problem is incredulity they came across. The no-mans-land psyche, where the soul has to be kept warm long to develop good faith. The exasperate understanding of the lack of prospects for the humans descended on Earth. They joined me and now they are constructing their own identity in a self-confident way. They know that the clue is a consistent and persistent intellectual and spiritual activity.

– In the past decades many people collapsed spiritually, escaped, turned their back to the idea what they could have become, including music, jazz.  You have stayed on and seemed to have grown under the burden.  Where did you get this strength that others were disposed of?

– Now, you made a gentle allusion to the fact that there were people who, either openly or menacingly or hiding their hostility in mysterious phrases, could accept neither my music nor my personality. I was an outcast by the cultural policy, by the world of artists and even by the jazz community in Hungary. This is a sterile and painful world. I think this is a question of authority. Actually, it is a manifestation of a hidden aspiration for power. I have nothing to do with it. Based on this, I am proud to admit that I am neither a “modern” man, nor a jazz musician, I mean, not only that. First of all, I am an intellectual trying to absorb everything and even accepting the label “outsider”. Secondly, I am a musician and sometimes a jazz musician in this sense. This is not a hierarchy but an internal view and standpoint. You have to give answers to the ultimate questions of life yourself. I don’t want to lose my good spirit and don’t want to convey the often incomprehensible fretfulness or the momentary wickedness that I now take almost as a compliment, so I have never addressed this attitude and even forgot about them. I understand that everyone had to face serious difficulties which was certainly not easy to cope with. This was responsible for all the anger. It has a much deeper cause, this is not only a world of mirrors. Time sweeps it away, makes it forgotten, we shouldn’t bother with it anymore. After all, everyone is bound to rely on his own resources. During my progress, it became clear that you can save your strength and secure your presence that may, in a secret way, help you survive, if you preserve the genuine unity and calmness of your spirit and energies and don’t bother with the disintegration and the weaknesses that characterize our modern, materialistic, self-indulgent age much more than previous worlds. We need this strength and energy to forget about the past. We have to leave the past behind. I mean, this is the time for a new beginning. And this is a great gift, a historic and spiritual souvenir, because the beginning is a manifestation of genuine strength. You can get rid of your evil demons and those of the past if you recognize, consider and happily participate in it. This is a chance for the culmination of energies. And then, something can spring up.

Turi Gábor (Translation by Marianne Tharan/Turi Gábor – March/May 2016)
(Magyar Napló, 1992/15) und (in: Szabados György: Írások III. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2015)

* The caretaker had in the communist era, a very negative image, as these acted most as Stasi agents

published online on Gábor’s Turi website

Jazz – magyarul (Szabados György)

Budapesten született 1939-ben. Zenét magánúton tanult. Első együttesét 1955-ben alakí­totta meg. 1962-63-ban már free koncerteket adott, szinkronban az amerikai avantgárd törekvésekkel. Saját zenei nyelvezetének kialakításában erőteljesen épített a magyar népdalok parlando-rubato gyakorlatára és a keleti aszimmetrikus ritmusokra.

Első jelentős külföldi sikerét1972-ben a San Sebastian-i fesztiválon aratta, ahol elnyerte a free kategória első díját. Több jelentős németországi és ausztriai fesztiválra kapott meghívást. A hetvenes-nyolcvanas években nyitott zenei műhelyt vezetett a Kassák klubban. Iskolateremtő muzsikus, szólóban, trióban és az általa irányított MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) zenekarral játszik. 1985-ben Liszt-díjjal tüntették ki.

  • Ez az interjú egyetlen téma, egyetlen kérdéskör megközelítésére vállalkozik: van-e, s lényeges-e a nemzeti karakter a jazzben. Ma ismét sokat vitatkoznak a nemzet fogal­má­ról és arról, hogy mi a magyar. Ön elismeri ezeket a kategóriákat?

– Természetes, hogy elismerem, de ez nem elismerés kérdése. Nem a fogalom jött először létre, hanem az az élmény és környezet, amely a fogalmat alkotta. Az is, hogy nemzeti és magyar, egy szellemi környezet, egy látásmód identifikációja. Mint muzsi­kus is elsősorban úgy gondolkodom, mint szellemi ember. Hiszen ha valaki külön akarja választani – hogy megvilágítsam – például a jazz-zenét a zenétől, mint speciális terüle­tet, az sajnos szűkíti a dolgok érdemi taglalását. Én ezt is csak szellemi eredeztetésből, annak függvényében tartom megközelíthetőnek. A művészet kultikus dolog, s csak mint intézmény nemzeti. Ezért érzem a jazz köreiben palackba zártnak itthon magamat, ha ilyen kaliberű dolgokról beszélünk. A magyar gondolkodás és ízlés nem műfaji kérdés.

        (“Bennem marad”)

  • Amikor a beszélgetés ötletével megkerestem, azt válaszolta, már nem egészen aktuális ez a téma. Gondolom, arra utalt ezzel, hogy zenei irányultsága meghaladta a jazz stílusismérveit, és az, amit az utóbbi esztendőkben művel és alkot, tágabb kate­gó­riákkal határozható meg. Használjuk akár a huszadik századi zene, akár a kompozíciós zene fogalmát; de talán egyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy szabadosi zene. Mégis, azok a gondolatok vélhetően ma is megvannak Önben, amelyek annak idején ebbe az irányba indították el.

– De mennyire, hogy megvannak! Igazából a múlt idő említése sem teljesen helyénvaló, mert az ember nem lép túl csak úgy egyszerűen valamin. Gondolkodásunk nem lineáris, az élet nem lineárisan történik valójában. Bennünk, magunkban végképp nem. A jazz a mai napig bennem van, és bennem is marad. Mint egyfajta gesztikuláció, jellegzetes attitűd, viszonyulás, válasz. Beleivódott az életérzéseimbe, hiszen a huszadik században élek, éltem, és mert ez a huszadik század leginkább ható, legjellegzetesebb zenéje. Amikor középiskolás voltam, azt a világot hozta, ami nem volt azonos azzal a kusza, kisajátított és már eleve rosszat sejtető diktatórikus közeggel, amiben éltünk. Hiszen ez ördögi módon éppen a magyar zeneiséget állította szembe azzal a természetes nyitottsággal és a tágasság iránti elementáris vággyal, ami nemcsak bennem, hanem nagyon sok korombeliben élt. Emiatt a jazz-zenét nagy szeretettel és csodálattal ízlelgettük, és megpróbáltuk átvenni. Számunkra akkor ez volt a szabadság szimbóluma. Működött azonban ebben már egy másik, egy rejtélyes mozzanat is, amely akkor még nem fogalmazódott meg olyan világosan bennem, pusztán a játékos, élő zenélés során hatott, öntudatlanul. Ma már világos számomra ez is. Az, hogy egyetemes vonat­kozásban mi a jazz-zene szellemi-zenei hozománya. A jazz impulzivitása, a kötött ze­nékkel szembeni alanyi szabadsága ebben az egymással mind jobban érintkező, összetartó, sokkultúrájú világban az, ami döntő, ami zene- és mentalitástörténeti jelen­tőségű. Ne felejtsük el, a huszadik század egyik leglényegesebb tünete, hogy egymás felé közelednek és hatnak, hogy érintkeznek a kultúrák. S e közeledésben felsejlett az is, hogy saját, múltjába dermedt zeneiségünk – a magyar zeneiség, amelynek csodálatos, érzékletes és erős nyelvezete van – a jazz eme hatása révén újra élő zenévé válhat.

        (“Az ember minősége”)

Be kell látni, hogy a jazz zenei értelemben megtermékenyítő volt az európai civilizáció körében, mert az uralkodó műzenei gondolkodást, ami nagyon is megfogott, meg­kom­ponált, rögzített, tárgyiasult volt már, mélyen érintette. Ez a tisztán kompozitorikus mű­zeneiség a túlzott rögzítettség következtében fokozatosan kikerült az emberből, ön­álló­vá, megtanulandóvá vált. A jazztől számított időben újra nem elsődlegesen racionális szűrőkön – konstrukciók, struktúrák, kották stb. – keresztül történik a zenélés, hanem az ember zeneiségének és szellemiségének a pillanatra való elsődleges éber kon­centrá­cióján keresztül, ami univerzális tudatot és készenlétet igényei, s ami hatalmas dolog. Miért? Mert ez az ember teljes, alanyi és élő minősége. Hiszen egész életünket az improvizáció jegyében éljük. Járunk az utcán és élünk, és mást se csinálunk, mint improvizálunk. S bizonyos pillanatokban teljesen egybenyílnak a dolgok, amelyekben megfellebbezhetetlenül tisztán kell és tudunk – képviseletileg is – dönteni. S ezek min­den eltervezettnél sokszorta teljesebb és világosabb és felelősségteljesebb pillanatok. A művészetbe ezt hozta vissza az improvizativitás. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ami improvizáció, az zeneileg rögvest magasrendű. Mint ahogy az életünket sem “improvizáljuk” ma valami magasrendűen. Ebben én egy szabad, időtlen és hatalmakon kívüli világba indultam, indulhattam el, ami valóban felemelő volt. S ez a kezdet friss és tiszta kapcsolódási lehetőségeket adott, és esélyt, hogy az egységesség-tudat és zenei­ség, a­melyben nevelkedtem, elkezdjen mozogni, élni bennem, hogy meg tudjon termé­kenyülni, és tudjon termékenyíteni. Ehhez kellett a jazz kezdeti és eredeti közege, mint impulzív közeg, mint szabadság-közeg. Másrészt ez alkalmat adott arra is, hogy egy olyan, valójában teljesen természetes utat járhassak be, amelynek során kiderült, hogy a dolgok mélyén minden egy helyről való. Megtapasztalhattam a számokba mitizált Bartók igazát arról, hogy minden egy zenei őstengerből merült fel. S hogy ez nem kronológiai, hanem elsősorban ontológiai dolog. Ezért az utóbbi évtizedben a leghangsúlyosabban a szabad zenével, a teljesen improvizatív zenével foglalkoztam, mert úgy éreztem, hogy benne ez a zenei őstengerszerűség merül fel. S bizonyos, hogy ez az emberben ma is ott szunnyad, és ezt úgy egészében és originálisan át lehet élni, meg lehet zengetni. Az embernek minden időben meg kell élnie és minőségben fenn kell tartania, át kell éreznie azokat az univerzális törvényszerűségeket és készleteket, amelyek a mélyben működnek.

        (“Világot tud teremteni”)

  • Amikor az elmúlt évtizedben a teljesen szabad zenélés irányába tájékozódott, ez az­zal is járt, hogy a jazz más, korábbi paramétereit egyúttal megtagadta, vagy háttérbe szorí­totta.

– Ez nem más, mint amit a századfordulón Bartókról és Kodályról mondtak azok az öreg zeneszerzők, akik a korábbi német alapú zeneiség szemléletével kirekesztettek minden egyebet. Mintha az volna az alfa és az omega.

  • Nem. Nem így gondolom. De amikor szóba kerül a jazz definíciója, ezeket az elemeket említik, mint ennek az előadási gyakorlatnak a fő ismérveit.

– Vitatkoznom kell. Minden érdemi dolog mélyén szellemi mozdulat húzódik meg. A jazzben is. Azt, hogy mi a jazz, még senki nem tudta megfogalmazni. Minek is. De mindenki abszolút biztosan érzi, hogy mi az. Az emberben millió lehetőség van, s ha a mélyben valamilyen erős gesztus támad, az elkezdi szervezni, mozgatni a világot, és megtestesüléseket, jelenségeket hoz létre. Ilyen a jazz-zene is. És ilyen az én zeném is. Ilyen gesztus általi mozgatottság, kedély. És ez a lényeg. A zene világa. Ám akkor miért nem a lényegén: fajsúlyosságán, teljességén és erején ítéljük meg a dolgokat? Miért csak a felszínén? Netán pártoskodásból? Ebben én kicsinyességet, szellemi és érzelmi megrekedést látok. Mindazonáltal, hogyha ez fontos, elmondhatom, hogy bár a leg­tá­gasabb értelemben csak zenét szándékozom csinálni, úgy érzem, a jazz-élmé­nyeimből semmit nem hagytam el.

        (“Magyarnak lenni provokáció”)

  • Beszélgetésünk elején elhangzott a kifejezés: magyar zeneiség. Ön hogyan gondol­ko­dik erről?

– Mi az, hogy magyar? Számomra egy maximalista attitűd. Babits híres-hírhedt kötete és Ady is ékesszólóan mesélnek erről. Kétségtelen, hogy a magyar szellem – főként nyelvi foglalatában – igen ősi jelenség. S ennyiben szent dolog. Az utcáról be­jőve azonban ma magyarnak lenni a legfelszínesebben és elsősorban is provokáció. Akárhol vagyok, és akárhol felmerül ez, látom, hogy provokáció. S ennek meg kell felelni. Mert aki erre a szóra, hogy magyar, csak negatívumokat tud magából előkotorni, az nevetséges, kisszerű és önmagát minősíti. Mert a házfelügyelőkön kívül semmi nincs olyan, amiről csak negatívumot lehet mondani. A sok ezer éves bölcseletek arról mesélnek, hogy a jót a rossztól igazából nem lehet elválasztani. Ezek egymáshoz kö­tött dolgok. Számomra külön öröm, ha jó provokáció az, amit csinálok, amilyennek a magyar szellemiséget magam képzelem és képviselem. A jóra kell figyelni; mindig a jóra és a szépre kell figyelni. Ez egyetemes létforma és parancs. A jóra és az egészre. És szabadon. A magyar szellemiség számomra ezt az egységes, együttes csodát jelenti – valószínű­leg nem egyedüli csodát, de én eb­ben élek. S a csoda igény és követelmény. Negyven évet leéltem mindezek tudatában, mint legrosszabb, legbűnösebb, legne­gatívabb ember. Javarészt kinn, kirekesztetten, mert rám rakták, mert magamra vettem. S ez egyáltalán nem panasz. A panaszkodás nem erény. Egy híres magyar pszichológus, akit az óta nem becsülök olyan sokra, azt mondta nemrég nekem, milyen gyönyörű volt, amikor a fajtatulajdonságok előjöttek a magyarságból 1956-ban (???): mentek ki Nyugatra, és az osztrák vonatokon sorra erőszakolták meg az osztrák nő­ket. Azt feleltem: jobbnál jobb információid vannak, édes öregem, de nem gondolod, hogy te is magyar vagy és én is? Hogy szabad beszélni fajtatulajdonságokról? Micsoda dolog ez? Szóval ebben az őrületben, amikor már a legértelmesebbeknek hittek mondják a legnagyobb hülyeségeket, el kell döntenie az embernek azt, hogy milyen alapokon gondolkodik. Hogy vállalja-e a jó dolgokra való figyelést, az egészben való látást, a jóhiszemű és felelős mentalitást és beszédet. Hogy tehát szellemi ember-e? A megértését például annak is, aki rossznak tűnő dolgokat cselekszik, s nem biztos, hogy azért teszi, mert rosszat akar. Aki rosszat akar, az persze teljességgel megvetendő, s az nem kérdés, hogy milyen alapon. Ám a téveteget akkor lehet felszabadítani ebbéli zavara alól, ha úgy fogjuk föl, mint ahogyan Pál apostol egyik nevezetes levelében írja: “Átkozott legyen az Isten”, mondta a szigeten élő szerencsétlen, miközben kis oltáránál imádta az urat, és nem jutott eszébe az a szó, hogy áldott. És Pál fölmenti: Te csak nyugodtan mondd, hogy átkozott legyen az Isten; az a lényeg, hogy mit érzel, és mi árad belőled iránta. Ilyen gondolkodás jegyében mondom azt, hogy igenis, magyarnak lenni számomra provokáció. Állítás és szellemi magatartás. A mögöttes jó szándék és látás emelkedett tárgyilagossága és pompája, ízlése és uralma.

        (“Beletartozik minden”)

  • Kicsit bátortalanul hozakodom elő újabb zenei kifejezéssel, de ha tiltakozik is ez ellen, valamiképpen az Ön zenéje is leírható. Például a pentatóniához kötődő kompozíciós elgondolásokkal.

– Ezek szerint megpróbálta az egzakt részét is megragadni annak, amit csinálok. Megpróbálta a maga számára láttatni. Tudomásom szerint jó emlékű tanítványom,  Váczi Tamás volt az egyetlen, aki vette erre a fáradságot. Azt mondta az előbb, hogy zenémben a jazz-gondolkodás elveszíti a jellegzetességeit, pl. amit szvingnek neveznek. Amint említettem, úgy érzem, hogy nem veszíti el igazából még ezt sem. Csupán akkor használom, amikor a jelenség tartalmi vonatkozásában az szükségszerű, s adott pillanatban zeneileg, és mint szimbólum hiteles, magától értetődő, mint ahogy a parlando is ilyen értelemben indokolt Ez teljesen az érzéki minőségek körébe tartozik. S én a magyar zeneiségről így gondolkodom. Én nem dobom ki a pentatóniát sem. Miért dobjam ki éppen azt, ami egy mindenek mögötti, csodálatos és időtlen kristálytiszta váz? Ha világzenében próbálom magamat elhelyezni, márpedig magyarként is így hal­lok meg, hallgatok meg mindent magamban, akkor ez valóban egyfajta nyújtóz­kodás. Hiszen ebbe beletartozik minden. A modális sorok világa, a dúr-moll emlékek, az egyszólamúság, az atonalitás, a bartóki szemlélet, a természet zenéje, és beletartozik a pentatónia is. Ám mindez eredendő egységben, készen. És akkor még nem beszéltem arról, hogy lassan végleg korszakosan kilépünk a temperált világból, tehát a zongora által kialakult két évszázados zenetörténetből.

  • Ez megint a szabadság eszményében történik így?

– Igen, de ez csak a dolog felülről és kívülről való megközelítése. Többről van szó. Azt látom, hogy a környezetemben lévő és az európai rokon tevékenységek kapcsán olyan egyetemes zeneiség indul el – és úgy vélem, hogy ez el is indult –, amely a zeneiséget újra, hogy úgy mondjam, magról igyekszik keltetni és fölnevelni. Tehát leszámolva minden bevett ornamentikával, amely különböző korokhoz, világokhoz, szellemiségekhez, stílusokhoz, filozófiákhoz, udvarokhoz kötődött. Ha végignézünk a zene történetén, kiderül, hogy minden zene, tartós zenei stílus kitüntetettség eredménye. Van egy egyetemes, kozmikus, univerzális és örök zenei összhangzás, összképlet – erről szól Bartók –, és ezen belül bizonyos gesztusok, felismerések, szándékok, hangsúlyok az idők folyamán kitüntetettségeket, rendszereket hoztak létre. Ilyen a kínai udvari zene, a görög zene vagy a katolikus egyház zenéje. A gregorián. Vagy ilyen volt a klasszikus és romantikus Európa a maga többszólamú diabolikájával. És ilyen a Schönberg-féle, szorosan vett dodekafónia, és még sok más. S mindez a léttel való szerves össze­függésben. Ami – ha belehelyezkedünk – azt jelenti, hogy jelzem, tulajdonképpen hatal­milag, politikailag, hogy például az én udvaromhoz – és persze szellemi, hatalmi körömhöz – tartozik az a világ, ahol ezt és ezt a zenét játsszák. Ilyen volt az ó-kínai, a görög vagy akár a török. A mai napig látható, meddig terjedt a török birodalom. Olyan fantasztikusan ott van, jelen van a játékmódban, a díszítésekben, a formákban a török zene nyoma ma is, hogy az példátlan. No, de térjünk vissza a mi zenénkhez. Minél többet foglalkoztam ugyanis ezekkel a dolgokkal, végül is arra döbbentem rá, hogy a magyar gondolkodás valóban csodálatos. Teljességgel nyitott, miközben a nyitottsága épp annyira meg van fogva, hogy egyben áttetsző és szabatos legyen. A magyar nyelv ezt kifejezetten példázza. S ugye, a nyelv a gondolkodás.

        (“Egyetemesség-vágy”)

  • Jazz, improvizáció, szabadzene, nyitottság. Egymásból következő, egymással értel­mezhető fogalmak. Kifejtené konkrétabban, mit ért a magyar gondolkodás nyitottságán?

– Azt a mentalitást, hogy nem zárkózik el semmiféle hatástól, felfogástól, befo­ga­dástól. Ez a gondolkodása és a magatartása. De ez a hajlam egyúttal bizonyos lényegre törő leegyszerűsítéssel jár, s ez nem az ornamentikát érinti, hanem azt, hogy megpró­bálja teljességében megragadni és kiegészítően használni a számára pontosan meg­fogalmazott és megfogalmazható élményt. Azt nem taszítja el. Tehát, ha pl. hall egy idegen zenét, akkor nem zárkózik el előle, hanem megpróbálja átélni, nem racionális értelemben – és persze racionálisan is – megérteni. Nem célja az, hogy a maga képére formálja. Formálódik az utána. Nem igaz, hogy intolerancia jellemzi ezt a kultúrát. Az abszolút tolerancia jellemzi, mert a mélyben olyan erejű a szellemi értelemben vett stabilitása, archaikus látásmódja, passzív jelenléte, hogy nyugodtan lehet nagyvonalú, kíváncsi, nyitott. Ebben látom a magyar kultúra és gondolkodás legnagyobb erényét. A fölfelé húzó és ható, integráló és kiteljesítő erőben. És ebben azt érzem, hogy sok ridegen viselkedő kultúrával szemben a magyar kultúra egyetemes. Gondol­ko­dás­módjában feltétlenül. Mindent föl akar ölelni és beilleszteni a szemléletébe. Szoktam idézni, most halt meg, Isten nyugosztalja, Karinthy Ferenc könyvcímét, a Leányfalu és vidékét. Ez számomra, aki Nagymaroson élek, a szabad és központos gondolkodást jelenti. Azt, hogy a környékhez tartozik Új-Zéland is, sőt az Antarktisz, vagy az Androméda-köd, vagy a Jóisten; vagy azon is túl van a vége, a határa a dolgoknak, a látomásomnak. Úgy vélem, egy kultúra nem lehet kisszerű szemléletű, s ha az, úgy nem érdemes komolyabban elmerülni benne.

  • A jazz iránti vonzalma kialakulásáról szólva azt mondta, hogy az a szabadság szimbóluma volt a számára, aminek határozott politikai vonatkozásai is voltak. Most, hogy Magyarországon megszűntek a politikai korlátok, megszűnt az a környezet, amelyben a szabadság és a tiltakozás zenéje volt a jazz, amikor ez a zene elnyerheti a maga hétköznapi, elfogadott helyét a kultúrában, és mindenféle politikai, társadalmi vonatkozások nélkül, pusztán alanyi jogon létezhet, megváltozik-e a jazzhez fűződő viszonya?        

– Nekem sohasem a jazzhez fűződő viszonyom volt az érdekes. Hanem az, hogy minek a jegyében történik a művészi tevékenység. Ha jazzről beszélünk, ez a jazz­művészet vonatkozásában is hasonlóképpen áll. Mert hiába volt a jazz-zene olykor a rendszer elleni szinte érzéki állásfoglalás, nagyon sok ember egyáltalán nem így művelte. Súlyos lefekvések voltak itt, meg egy húron pendülések, meg egyebek…

  • A jazzmuzsikusok között is?

– Hát persze. Az a baj, hogy Magyarországon nem alakult ki naprakész jazzkritika. Valójában a magyar zenei élet egésze és általában is a zenekritika (tisztelet a kivételnek) ma is változatlanul tele van szellemtelen sznobsággal, másodrendű szándékokkal, szer­vezői komolytalansággal, akarnoksággal és a zenei műfajok közötti hatalmaskodó versenyeztetéssel, ami önmagában minősíthetetlen megközelítése a dolgoknak. Ám hiányzik az auktorok ősi tisztelete. S innen mai zenei életünk magvatlansága és beboruló ege is. A nagyképű ítélkezés és a sanda szemlélet. Egyfajta süllyedés. Mert végül is a zenét komolyan kell venni. Ha lett volna a zenekritikának ilyen kontinuitása, kellő mentalitása és valóban komoly személyiségei (tisztelet itt is a kivételnek), akkor az elmúlt harminc évre visszatekintve valóban látható volna, hogy hány nagy produkció, hány nagy előadás, hány nagy kezdeményezés volt. S hány lényegtelen. Meg lehetne mérni azt, hogy mi történt és mi nem történt. S azt is ezek után, hogy mi van ma. De ugye “a lét” határozta meg a tudatot. S lám, nem támadt belőle nagyszerűség.

  •  Önnek, erre azért emlékeznek néhányan, harcolnia kellett azért, hogy jelen lehessen, hogy megőrizhesse szuverenitását, alkotói világát. Ma, amikor elvileg nincs ki ellen, és nincs mitől védelmezni önmagát, hogyan tudja érvényre juttatni elképzeléseit? Miként tud megjelenni a közönség előtt? Hiszen ha valamit, a szabadzenét nem lehet az asztalfióknak írni – ez a színpadon születik.

– Elvileg nincs, de gyakorlatilag van elhallgattatni akaró elég. Ám az én gondom csak az, hogy muzsikus­társaimban tartsam a lelket. Hogy el­higgyék, magról-nevelést végzünk. Régóta ezt csinálom és mondom. Nem úgy fogom fel a művészet fela­datát, mint saját, személyes megjelenítést. Nem. Pusztán azért gyötrődöm, hogy ezen a mágikus nyelven megfelelően és indokoltan tudjak szólni, hiszen a zene ezoterikus világ, s így ez az érzékenység is talán már arról mesél, ami nyilvánvalóan még nem jelent meg, de ami már itt van, a küszöbön áll. Zavaros, átmeneti ez a mai szituáció, de biztos vagyok abban, hogy jó értelemben “átmeneti”. Annyira új világ készülődik itt – ezt fel kell ismerni és segíteni kell –, hogy ha az ember nem mentesíti következetesen az előítéletektől önmagát, akkor belefullad a balítéletekbe. A világ, az élet hatalmas léptekkel ment tovább, és ezt tudomásul kell venni. Ez nyitottságot, erőráfordítást, meditációt igényel mindenki részéről. Ahhoz, hogy ez ne újabb kicsinyes zűrzavarosságba és újabb erőszakosságba fulladjon, emelkedettebb szemléletre van szükség.

        (“Nehezebb helyzetben”)

  • Van mit és kit nevelni?

– Van, hogyne. Szép és kényes dolog. Olyan fiatalabb korosztályról van szó, amely önként munkálkodik, önként csatlakozott ehhez a zeneiséghez, s nekik ebből következően eddig is elég sok mindent el kellett viselniük. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az én korosztályomnál is nehezebb helyzetben vannak. Mert a belső nehézség a nehezebb. Szeretném név szerint felsorolni őket. Benkő Róbert, Dresch Mihály, Geröly Tamás, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila, Mákó Miklós, Vaskó Zsolt. És voltaképpen Baló István, Kovács Tickmayer István és Kobzos Kiss Tamás is közéjük tartozik. Olyan felnőtt fiatalságról van szó, amely már egy lepusztított világba született bele. Nem sok emlékük van egy valamikor a hétköznapokat is átitatott szellemi minőségről, a jóhiszeműség eredendő természetességéről , az emberek közötti kapcsolatok gazdagságáról, árnyaltságáról, választékosságáról, kedvességéről, derűjéről, nagy és nem látszat-emberekről, akikről nekem még van. Nihilisztikus állapotba születtek, és a rájuk szakadt hitetlenség a legnagyobb problémájuk. A senkiföldje-psziché, amelyben a jó hithez hosszú ideig kell a lelket melegen tartani. A földre szállt ember esélytelenségének a kétségbeejtő tudata. Ők csatlakoztak hozzám, s most már ott tartanak, hogy maguk építkeznek, és biztosra mennek ebben a dologban. Tudják, hogy ennek alfája a következetes és állhatatos lelki és szellemi munka.

  • Az elmúlt évtizedekben nagyon sokan összetörtek, elmenekültek, hátat fordítottak annak, akik saját maguk lehettek volna; a zenének is, a jazznek is. Ön maradt, s a terhek alatt csak nőni látszott. Honnan volt az, ami másokat elhagyott?

– Itt arra utal finoman, hogy sokan nyíltan – voltak bizony, akik már fenyegetően, mások csak a szavak rejtélyességébe csomagoltan – nem bírták sem a munkámat, sem a személyiségemet megemészteni. Sem a kultúrpolitikában, sem a művészvilágban, sem a jazz-zene itthoni közegében. Ilyen meddő és gyötrelmes világban élünk. Gondolom, ez valójában hatalmi kérdés. Tulajdonképpen rejtett hatalmi vágy lapul ebben. Nekem erre nem sok észrevételem van. Ilyen alapon büszkén vállalom, ha kell, hogy nem vagyok sem “korszerű” ember, sem jazzmuzsikus, mint ahogy valójában nem is vagyok csak az. Elsősorban gondolkodó és átfogó, ölelő ember vagyok – vállalva minden “kívülállást” –, másodsorban muzsikus, s csak azon belül olykor jazzmuzsikus. Ami nem rangsor, hanem belső látás és alapállás. A végső kérdéseket az embernek magában kell eldön­tenie. Éppen ezért: sem, hogy a jó kedvemet elveszítsem, sem pedig, hogy továbbadjam a sokszor érthetetlen kellemetlenkedéseket vagy a pillanatnyi rosszindulatokat – ame­lyeket így utólag (bevallom) már lassan kitüntetésnek érzek –, semmi ilyesmire soha nem válaszoltam, és ezeket el is felejtettem. Megértem, hogy mindenkinek milyen sok nehézséggel kellett küszködnie, hogy ez bizonyára nem volt könnyen elviselhető. Biztosan innen fakadt föl sok indulat. Megvan ennek a sokkal mélyebb oka, nemcsak tükrök között élünk. Ezt az idő elsodorja, elfújja, ezzel nem kell tovább foglalkozni. Végül is mindenki a maga ideáiból merít. S ennek során bebizonyosodott nekem az is, hogy ha az ember nem veszi fel azokat a szétesettségeket, azokat a megroggyanásokat, az energiáknak azon belső talmi állapotait, amelyek a mai modern, materialisztikus, önfelmutató és öncélú világnak, sajnos, sokkal inkább részei, mint a régi világoké voltak, hanem megőrzi a kedélynek és az energiáknak az eredendő egységességét és nyugalmát, akkor megmarad az erő és a közellét is, ami az embert – rejtélyes módon – fenntartja. És, hát ezekre az erőkre mindenkinek óriási szüksége volna, mert nem a múltat kell siratni. A múlton túl kell lépni. Úgy vélem, úgy kell felfogni ezt a mostani helyzetet is, mint kezdetet. És ez nagy ajándék, történelmi és főleg lelki ajándék, mert a kezdet a friss erő pillanata. Ennek fölismerése, belátása és öröme, az ebben való cselekvés megmenti az embert a maga és a múlt rossz démonaitól. Ez alkalom arra, hogy az erők újra összeálljanak. És akkor még lehet valami.

(Magyar Napló, 1992)

(In: Szabados György: Írások III. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2015)

 

JAZZ – AUF UNGARISCH
(GYÖRGY SZABADOS)

Er wurde 1939 in Budapest geboren. Als Kind hatte er Privatunterricht in Musik. Seine erste Band gründete er 1955. In den Jahren 1962-63 gab er schon FREE Konzerte, parallel zu den amerikanischen Avantgarde-Strömungen. In der Entwicklung seiner eigenen musikalischen Sprache baute er stark auf die parlando-rubato Praxis der ungarischen Volkslieder, sowie auf die orientalischen asymmetrischen Rhythmen.

Seinen ersten bedeutenden Erfolg im Ausland erreichte er am „San Sebastian Festival“ im Jahr 1972, wo er den ersten Preis in der Kategorie „FREE“ erhalten hat. Er wurde zu mehreren wichtigen Festivals in Deutschland und in Österreich eingeladen. In den 70-80er Jahren leitete er einen offenen Musik-Workshop im Kassák-Klub. Er ist ein „Schule-schaffender“ Musiker; er spielt Solo, im Trio und mit dem von ihm geleiteten Orchester „MAKUZ“ (Magyar Királyi Udvari Zenekar Ungarisches Königliches Hoforchester). 1985 wurde er mit dem Liszt-Preis geehrt.

 

– Dieses Interview hat die Erarbeitung eines einzigen Thema, eines einzigen Fragekreises zum Ziel: Gibt es im Jazz einen nationalen Charakter und wenn ja, ist er wesentlich? Heutzutage wird viel über den Begriff „Nation“ diskutiert und darüber, was „ungarisch“ ist. Erkennen Sie persönlich diese Kategorien an?

Natürlich tue ich dies, aber es ist keine Frage der Anerkennung. Nicht der Begriff entsteht zuerst, sondern das Erleben und die Umgebung, die diesen Begriff hervorgebracht haben. Auch der Umstand, dass etwas national und ungarisch ist, stellt die Identifikation eines geistigen Umfelds und einer bestimmten Sichtweise dar. Sogar als Musiker pflege ich in erster Linie auch als geistiger Mensch zu denken. Wenn nämlich jemand z.B. die Jazz-Musik als Sondergebiet bezeichnet und von der Musik trennen will – um dies mit einem Beispiel zu beleuchten – der engt leider die erforderliche Auseinandersetzung über diese Tatsache ein. Ich halte diese nur dann für zugänglich, wenn man von der Anlehnung an einen geistigen Ursprung ausgeht. Kunst ist eine kultische Angelegenheit und kann nur als Institution national sein. Daher habe ich das Gefühl, wie in einer Flasche eingeschlossen zu sein, hier zu Hause in Jazz-Kreisen, wenn wir von Angelegenheiten dieses Kalibers sprechen. Die ungarische Denkweise und der Geschmack sind keine Gattungsfrage.

(„Es lebt weiterhin in mir“)

– Als ich Sie mit der Idee des Gesprächs konfrontierte, haben Sie geantwortet, dass dieses Thema nicht mehr ganz aktuell sei. Ich meine, sie haben damit darauf hingewiesen, dass Ihre musikalische Veranlagung die Stilmerkmale des Jazz überstiegen haben, und was Sie in den letzten Jahren schaffen, lässt sich mit breiteren Kategorien bestimmen. Benützen wir entweder den Begriff „Musik des 20. Jahrhunderts“ oder „Kompositionsmusik“; aber vielleicht ist es einfacher, wenn wir sagen: Szabados-Musik. Trotzdem sind diejenigen Gedanken, die Sie damals in diese Richtung angesteuert haben, vermutlich heute noch in Ihnen.

Ja, und wie! Eigentlich ist die Erwähnung der Vergangenheit nicht ganz richtig, weil der Mensch etwas nicht nur einfach überschreiten kann. Unsere Denkweise ist nicht linear, das Leben ist in Wahrheit nicht linear. In uns selber auch überhaupt nicht. Jazz ist bis heute in mir und bleibt weiterhin in mir. Ähnlich wie eine Art Gestikulation, charakteristische Attitüde, Bezogenheit, Antwort. Es ist in meine Lebensgefühle absorbiert, da ich im 20. Jahrhundert lebe und gelebt habe, und weil dies die wirksamste, charakteristischste Musik des 20. Jahrhunderts ist. Als ich Mittelschulschüler war, hat sie mir eine Welt nahegebracht, die mit dem wirren, enteigneten und a priori dunkle Vorahnung suggerierenden diktatorischen Umfeld, in dem wir lebten, nicht identisch war. Dies stand auf teuflische Weise genau der ungarischen Musikalität der natürlichen Offenheit und der elementaren Sehnsucht nach Weite gegenüber, die nicht nur in mir, sondern in vielen meiner Zeitgenossen lebten. Aus diesem Grund haben wir die Jazz-Musik mit großer Liebe und Bewunderung gekostet und uns schmecken lassen und wir haben versucht, diese zu übernehmen. Für uns war dies damals das Symbol der Freiheit. Aber schon damals wirkte darin ein anderes, ein rätselhaftes Moment, was damals in mir noch nicht so deutlich ausgestaltet war, es wirkte nur unwillkürlich beim spielerischen, Live-Musizieren. Heute ist dies für mich auch klar: Das, was den geistig-musikalischen Beitrag der Jazz-Musik in universaler Hinsicht darstellt. Was entscheidend ist, was einen musik- und mentalitätshistorischen Belang hat, ist die Impulsivität des Jazz, seine „substanziellrechtliche“ Freiheit im Gegensatz zu den gebundenen Musikarten in dieser immer mehr miteinander  verkehrenden, zusammenhaltenden, kulturellen Vielfalt unserer Welt. Vergessen wir nicht: eines der wesentlichsten Syndrome des 20. Jahrhunderts ist die gegenseitige Annäherung und Wirkung, die Kontaktierung der Kulturen. Und in diesem Annäherungsprozess begann die Erkenntnis zu dämmern, dass unsere in ihre Vergangenheit hinein erstarrte Musikalität – die ungarische Musikalität, die eine wunderbare, sinnkräftige und starke Sprache hat – dank dieser Wirkung des Jazz wieder zur lebenden Musik erwachen kann.

(“Qualität des Menschen”)

Man muss einsehen, dass Jazz im musikalischen Sinn innerhalb der europäischen Zivilisation eine befruchtende Rolle gespielt hat, weil er die herrschende Denkart im Bereich der Kunstmusik – die zu sehr eingespannt, komponiert, festgehalten, versachlicht war –  zutiefst berührt hat. Diese rein kompositorische Art der Kunstmusik hatte sich vom Menschen allmählich wegbewegt als Folge der übertriebenen Regelhaftigkeit und wurde selbständig und musste gelernt werden. In der seit des Erscheinens des Jazz gerechneten Zeit wird wieder nicht vorwiegend durch rationale Filter gesiebt wie mit Konstruktionen, Strukturen, Noten, usw., musiziert, sondern durch die Vermittlung der Musikalität und der Geistigkeit des Menschen, primär und vigilant auf den Moment konzentriert. Diese Spielart erfordert ein universales Bewusstsein und Bereitschaft, was eine enorme Sache ist.  Warum? Weil dies die vollständige, innewohnende und lebende Qualität des Menschen ist. Da wir unser ganzes Leben im Zeichen der Improvisation leben. Wir spazieren auf der Straße und wir leben und wir tun nichts anderes, als improvisieren. Und in gewissen Momenten öffnen sich die Sachen ineinander und dann müssen wir ohne Einwand klar entscheiden können – auch relevante Entscheidungen. Das sind vielfach mehr vollständige, klare und verantwortungsvolle Momente als die geplanten Momente. Das hat die Improvisativität in die Kunst zurückgebracht. Natürlich soll das nicht heißen, dass alles, was Improvisation ist, musikalisch sofort höherrangig sei. Genauso, wie wir unser Leben auch nicht immer hochrangig „improvisieren“. In diesem Kontext konnte ich in eine freie, zeitlose Welt außerhalb jeglicher Mächte hineingehen, was wirklich ein erhebendes Erlebnis war. Dieser Beginn gewährte mir frische und reine Anschlussmöglichkeiten sowie eine Chance, dass sich in mir das Einheitlichkeits-Bewusstsein und die Musikalität, in denen ich erzogen wurde, zu bewegen, zu leben begann, dass sie befruchtet werden und befruchtend wirken. Dazu war das anfängliche und originelle Milieu des Jazz als impulsives Mittel, als Freiheits-Mittel notwendig. Andererseits habe ich dadurch die Gelegenheit erhalten, einen solche, eigentlich völlig natürlichen Weg zu begehen, wobei es sich herausgestellt hat, dass – in die Tiefe der Sachen sehend – alles vom selben Ort kommt. Ich konnte erfahren, dass der mit Zahlen mythisierende Bartók recht hatte: alles kommt aus einem Musik-Urozean. Dass dies keine chronologische, sondern vielmehr ontologische Angelegenheit ist. Daher habe ich mich im letzten Jahrzehnt vorwiegend mit der freien Musik, mit der völlig improvisativen Musik beschäftigt, weil ich das Gefühl hatte, dass darin dieses „Musik-Urozean-Merkmal“ erscheint. Es ist sicher, dass es im Menschen heute noch schlummert, und das kann man in seiner Ganzheit und original erleben, ertönen lassen. Der Mensch muss die universalen Gesetzmäßigkeiten und Vorräte, die in der Tiefe tätig sind, jederzeit durchleben und in ihrer Qualität aufrechterhalten und mitempfinden.

(“kann Welt schöpfen ”)

– Als Sie sich im vergangenen Jahrzehnt völlig in Richtung freie Musik orientiert haben, war es damit verbunden, dass Sie andere, frühere Parameter des Jazz gleichzeitig abgelehnt haben, oder in den Hintergrund gedrückt haben.

– Das ist nichts anderes, als das, was um die Jahrhundertwende die alten Komponisten, die mit der früheren Musikbetrachtung auf deutscher Grundlage arbeiteten und alles andere ausgemerzt haben, von Bartók und Kodály behauptet haben. Als ob das das Alpha und Omega wäre.

– Nein, ich meine es nicht so. Aber wenn über die Definition von Jazz gesprochen wird, werden immer diese Elemente erwähnt, die die Hauptmerkmale dieser Vortragspraxis wären.

– Das bestreite ich. In der Tiefe von jeder integeren Angelegenheit steckt eine geistige Regung. Auch im Jazz. Was ist Jazz? Das konnte noch niemand definieren. Weshalb auch? Aber alle fühlen absolut sicher, was es ist. Es gibt Millionen von Möglichkeiten im Menschen, und wenn in der Tiefe irgendeine starke Geste entsteht, die beginnt die Welt zu organisieren, zu bewegen, und schafft Verkörperungen und Phänomene. So ist auch die Jazz-Musik. Und so ist auch meine Musik. So eine Bewegtheit, so ein Gemüt durch die Geste hervorgerufen. Das ist das Wesentliche! Die Welt der Musik. Aber warum beurteilen wir die Sachen nicht aufgrund ihrer Substanz; ihrem Stellenwert, ihrer Vollständigkeit und Kraft? Warum messen wir sie nur auf ihrer Oberfläche? Wegen Voreingenommenheit? Darin sehe ich Kleinlichkeit, geistige und emotionelle Versandung. Nichtsdestotrotz, wenn es erwünscht ist, kann ich sagen, dass ich – obwohl ich im breitesten Sinn nur Musik zu machen beabsichtige – meine, dass ich von meinen Jazz-Erlebnissen nichts weggelassen habe.

 (“Ungarn zu sein ist eine Provokation“)

– Zu Beginn des Gesprächs wurde ein Ausdruck verwendet: „ungarische Musikalität“. Wie denken Sie darüber?

– Was ist ungarisch? Für mich bedeutet es einen höchsten Anspruch. Die Dichter Mihály Babits und Endre Ady erzählen darüber in einem eloquenten Stil. Der ungarische Geist ist zweifellos ein archaisches Phänomen – hauptsächlich in seiner sprachlichen Fassung. Und in dieser Hinsicht eine heilige Angelegenheit. Aber heutzutage Ungar zu sein – sozusagen im Allgemeinen – ist oberflächlich betrachtet und in erster Linie eine Provokation. Wo ich auch immer bin und wo das Thema auftaucht, sehe ich, dass es Provokation ist. Und man muss darauf antworten. Derjenige, der beim Hören des Wortes „ungarisch“ nur das Negative hervorkramen kann, der bleibt lächerlich, kleinkariert und stellt ein Zeugnis über sich selbst aus. Aber außer den Hausmeistern* gibt es nichts, worüber einer nur Negatives erzählen kann. Die viele tausend Jahre alten Philosophien erzählen darüber, dass man das Gute vom Schlechten nicht richtig trennen kann. Das sind miteinander verbundene Dinge. Für mich ist es eine besondere Freude, wenn das was ich mache, wie ich mir selber die ungarische Geistigkeit vorstelle und diese vertrete, eine gute Provokation ist. Man muss das Gute im Sinn behalten: immer das Gute und das Schöne beachten. Das ist eine universale Existenzform und ein „Muss“. Das Gute und das Ganze. Und frei. Die ungarische Geistigkeit bedeutet für mich dieses einheitliche, kollektive Wunder – wahrscheinlich nicht das einzig, bestehende Wunder, aber ich lebe darin. Das Wunder ist Anspruch und Forderung. Ich habe 40 Jahre gelebt, dies alles wissend, als schlechtester, sündhaftester, negativster Mensch. Meistens draußen, ausgestoßen, weil diese Bürde auf mich geladen war, und ich habe sie auf mich genommen. Das ist überhaupt keine Klage. Sich beschweren ist keine Tugend. Ein berühmter ungarischer Psychologe, den ich seither nicht mehr sehr schätze, sagte mir vor kurzem: wie schön war es, als die Rassenmerkmalen bei den Ungarn im Jahre 1956 hervortraten: sie verließen das Land, fuhren in den Westen und im österreichischen Zug haben sie Österreicherinnen vergewaltigt. Ich habe geantwortet: Du bist immer gut informiert, mein Lieber, aber meinst du nicht, dass du auch Ungar bist, und ich auch? Wie darf einer von Rassenmerkmalen sprechen? Was ist das für eine Sache? In diesem Wahnsinn, wenn die, von den meisten für intelligent gehaltenen Menschen den größten Blödsinn erzählen, dann muss man sich entscheiden, auf welcher Grundlage wir denken. Ob einer sich dafür entscheidet, guten Angelegenheiten Aufmerksamkeit zu schenken, die ganzheitliche Sichtweise, die gütige und verantwortungsvolle Mentalität und Rede einzuhalten. Also, ob einer ein geistiger Mensch ist. Im weiteren, Verständnis auch für den aufzubringen, der als böse erscheinende Sachen tut, und es nicht sicher ist, ob er dies darum tut, weil er Böses tun will. Derjenige, der Böses will, muss natürlich völlig verachtet werden, und es ist keine Frage, mit welchen Beweggründen. Einen Irrenden hingegen kann man von dieser Verwirrung befreien, wenn wir es so auffassen, wie es der Apostel Paulus in einem seiner berühmten Briefe schreibt: „Verdammt soll Gott sein“, sagte der auf der Insel lebende Unglückliche, während er den Herrn an seinem kleinen Alter angebetet hatte, aber das Wort „gesegnet“ war ihm nicht eingefallen. Und Paulus spricht ihn frei: „Du kannst ruhig aussprechen, dass Gott verdammt ist; das Wesentliche ist, was du fühlst und was aus dir zu Ihm strömt“. Im Zeichen dieser Denkweise behaupte ich, dass Ungar zu sein für mich eine Provokation ist. Behauptung und geistiges Verhalten. Die erhabene Objektivität und Pracht, Geschmack und Herrschaft der dahinter steckenden guten Absicht und Sichtweise.

(“Alles gehört hinein“)

– Etwas zurückhaltend zitiere ich einen anderen Musikfachausdruck, auch wenn Sie sich dagegen wehren: auch Ihre Musik ist fixierbar. Zum Beispiel in den Kompositionskonzepten die sich an die Pentatonik anlehnen.   

– Das heißt, Sie haben versucht, den fixierbaren Teil von dem zu erfassen, was ich mache. Sie haben versucht, es für sich selber zu visualisieren. Soviel ich weiß, war es einer meiner Schüler, der in guter Erinnerung bleibt, Tamás Váczi, der sich diese Mühe gemacht hat. Sie haben vorhin gesagt, dass in meiner Musik die Jazz-Denkweise ihre Charakteristiken verliert, z.B., was Swing genannt wird. Wie schon erwähnt, meine ich, dass sie eigentlich nicht mal das verliert. Nur ich benütze sie dann, wenn dies in der inhaltlichen Hinsicht des Phänomens notwendig ist, und im gegebenen Moment musikalisch und auch als Symbol authentisch, selbstverständlich ist, wie auch in diesem Sinne „parlando“ begründet ist. Dies gehört völlig in den Bereich der sinnlichen Qualitäten. Und ich denke so über die ungarische Musikalität. Ich werfe die Pentatonik auch nicht weg. Warum sollte ich gerade das verwerfen, was ein hinter allem steckendes, wunderbares und zeitloses kristallklares Gerüst ist? Wenn ich versuche, mich in der Weltmusik zu platzieren, wenn ich als Ungar auch alles so höre und anhöre in mir, dann ist es tatsächlich eine Art Erweiterung. Da gehört alles hinein: die Welt der modalen Reihen, die Dur-Moll Erinnerungen, die Uniponie, die Atonalität, die Bartóksche Sichtweise, die Musik der Natur und auch die Pentatonik. Aber all dies in einer ursprünglichen festgelegten Einheit. Und dann habe ich darüber noch nicht gesprochen, dass wir langsam die temperierte Welt epochemachend verlassen, also die sich durch das Klavier entwickelte Musikgeschichte von zwei Jahrhunderten.

– Geschieht das wieder im Sinne des Freiheitsideals?

– Ja, aber dies ist nur die Annäherung der Sache von oben und von draußen. Es handelt sich um mehr. Ich sehe, dass gekoppelt mit den in meiner Umgebung befindlichen und europäisch-verwandten Entwicklungen eine solche universelle Musikalität ihren Lauf nimmt, – und ich meine, dieser Prozess ist bereits im Gange – die die Musikalität neu, aus einem Samen zu brüten und zu züchten versucht. D.h. abrechnend mit jeder alt eingesessener Ornamentik, die an verschiedene Epochen, Welten, Geistigkeiten, Stile, Philosophien, Höfe gebunden ist. Wenn wir die Musikgeschichte untersuchen, stellt sich heraus, dass jede Musik, jeder länger anhaltende Musikstil das Ergebnis von hervorgehobener Bedeutung ist. Es gibt eine universale, kosmische, universelle und ewige Musikkonsonanz, eine Gesamtformel – davon erzählt Bartók – und innerhalb dieser haben mit der Zeit gewisse Gesten, Erkenntnisse, Absichten und Akzente besondere Hervorhebungen und Systeme zustande gebracht, wie die höfische Musik in China, die griechische Musik oder die Musik der katholischen Kirche. Die gregorianische Musik. Oder so zeigt sich das klassische und romantische Europa mit seiner polyphonen Diabolik. Und so gibt es auch die streng geordnete Zwölftontechnik von Schönberg und noch viele andere. Und das alles in organischem Zusammenklang mit dem Dasein. Das wiederum bedeutet – wenn wir uns hineinversetzen – dass eigentlich politisch und was Machtverhältnisse angeht, die Welt, wo eine bestimmte Musik gespielt wird, zu meinem Hof – und natürlich zu meinem geistigen und herrschaftlichen Kreis – gehört. So war die alt-chinesische, die griechische oder die türkische Musik. Bis heute sehen wir, wie weit sich das türkische Reich ausgebreitet hatte. Es ist da überall so phantastisch anwesend – in der Spielweise, in den Ornamenten, in den Formen finden wir die Abdrücke der türkischen Musik heute noch dermaßen, dass das ohne Beispiel ist. Aber kommen wir zu unserer Musik zurück. Je mehr ich mich mit diesen Sachen beschäftigt habe, musste ich schlussendlich erkennen, dass die ungarische Denkweise in der Tat wunderbar ist. Völlig offen, während ihre Offenheit nur so viel festgehalten wird, damit sie gleichzeitig durchsichtig und präzis bleibt. Die ungarische Sprache ist dafür ein ausgesprochen gutes Beispiel. Und Sprache bedeutet Denken, nicht wahr.

 (“Sehnsucht nach Universalität“)

– Jazz, Improvisation, freie Musik, Offenheit. Das sind Begriffe, die aus einander fließen, mit einander gedeutet werden können. Würden Sie konkreter erörtern, was Sie unter „Offenheit der ungarischen Denkweise“ verstehen?

– Das ist die Mentalität, die sich keinerlei Wirkung, Auffassung, Aufnahmebereitschaft verschließt. Das sind ihre Denkart und ihr Verhalten. Aber diese Neigung ist auch mit einer gewissen, auf das Wesentliche gerichteten Vereinfachung gepaart. Dies betrifft nicht die Ornamentik, sondern es ist so aufzufassen: sie versucht, das für sie genau geschaffene und erfassbare Erlebnis in seiner Ganzheit zu ergreifen und es ergänzend einzusetzen. Sie lehnt es nicht ab. Also, wenn sie eine fremde Musik hört, verschließt sie sich nicht, sondern probiert sie erfahrbar zu machen, nicht im rationalen Sinn – aber natürlich auch rationell – zu verstehen. Ihr Ziel ist nicht, diese nach ihrem Bild umzuformen. Es wird sich nach ihr formen. Es ist nicht wahr, dass für diese Kultur Intoleranz bezeichnend sei. Für sie ist die absolute Toleranz charakteristisch, weil sie in der Tiefe über eine – in geistiger Hinsicht so kraftvolle Stabilität, archaische Sehweise, passive Anwesenheit verfügt, dass sie ganz ruhig großzügig, neugierig, offen sein darf. Darin sehe ich die größte Tugend der ungarischen Kultur und Denkweise. In der aufwärts ziehenden und wirkenden, integrierenden und entfaltenden Kraft. Darin empfinde ich, dass die ungarische Kultur universal ist, im Gegensatz zu vielen sich lieblos benehmenden Kulturen. In ihrer Denkweise auf jeden Fall. Sie will alles umfangen und in ihre Anschauung integrieren. Ich zitiere mal den Buchtitel von Ferenc Karinthy: „Leányfalu und seine Gegend“. Das bedeutet für mich, der in Nagymaros lebt (am Donauufer gegenüber), freies und zentralisiertes Denken. Dass auch Neuseeland, sogar die Antarktis oder der Andromeda-Nebel, oder der Herrgott zur „Gegend“ gehören; oder noch weiter darüber hinaus: das Ende, die Grenze der Dinge, meiner Vision. Ich meine, eine Kultur darf nicht kleingeistig sein – und wenn sie das ist – dann lohnt es sich nicht, sich in sie ernsthaft zu vertiefen.

Über die Entstehung Ihrer Zuneigung zum Jazz haben Sie gesagt, dass Jazz für Sie das Symbol der Freiheit war, was ausgesprochen politische Bezüge hatte. Jetzt, wo in Ungarn die politischen Einschränkungen aufgehoben wurden, endete auch das Umfeld, wo Jazz die Musik der Freiheit und des Protests war. Da nun diese Musik ihren eigenen, alltäglichen, akzeptierten Platz in der Kultur bekommen hat und ohne jegliche politischen und gesellschaftlichen Bezüge, nur aufgrund ihres substantiellen Rechts existieren darf, wird sich Ihre Beziehung zum Jazz jetzt ändern?

– Für mich war nie meine Beziehung zum Jazz interessant. Sondern im Augenmerk darauf, wie die künstlerische Tätigkeit realisiert wird. Wenn wir über Jazz sprechen, dann gilt das auch für die Jazz-Kunst. Weil die Jazzmusik zwar eine fast sinnliche Stellung gegen das Regime einnehmen konnte, aber viele das überhaupt nicht in diesem Sinn ausgeübt haben. Es gab da schwerwiegende Fälle von Prostitution, es wurde gemeinsame Sache gemacht, und noch vieles andere…

– Sogar unter den Jazz-Musikern?

Natürlich. Das Problem ist, dass sich in Ungarn keine aktualisierte Jazzkritik entwickelt hat. In Wirklichkeit ist das gesamte ungarische Musikleben und im allgemeinen auch die Musikkritik (Ehre den Ausnahmen) heute noch unverändert, voller geistlosem Snobismus, zweitrangigen Absichten, organisatorischem Unernst, Willkür und machthaberischen Rivalitäten zwischen den einzelnen musikalischen Gattungen, was schon an und für sich eine miserable Annäherung an die Sache bedeutet.  Was jedoch fehlt ist die archaische Autorenehre. Daher die Substanzlosigkeit und der eingetrübte Himmel unserer heutigen Musikszene. Die aufgeblasene Rechtsprechung und der scheele Blick. Eine Art Niedergang. Schlussendlich muss die Musik ernst genommen werden. Hätte die Musikkritik eine solche Kontinuität, die nötige Mentalität und wirklich ernsthafte Persönlichkeiten (auch hier Ehre den Ausnahmen), dann könnte man – wenn man die vergangenen 30 Jahre anschaut – sehen, wie viele großartige Produktionen, wie viele große Aufführungen, wie viele große Initiativen stattgefunden haben. Und wie viele Unwichtige. Man könnte ermessen, was geschehen ist und was nicht. Und auch alles, was heute vorhanden ist. Aber das „Sein“ bestimmt das Bewusstsein, nicht wahr? Und siehe, daraus ist nichts Großartiges entstanden.

– Manche erinnern sich immer noch, dass Sie dafür kämpfen mussten, um präsent sein zu dürfen, um Ihre Souveränität, ihre schöpferische Welt bewahren zu können. Heute, da Sie sich im Prinzip vor niemand und vor nichts schützen müssen, wie können Sie Ihre Vorstellungen zur Geltung bringen? Wie können Sie vor dem Publikum erscheinen? Auch gerade deshalb weil man die frei Musik nicht in der Schublade aufbewahren kann – sie wird auf der Bühne geboren.

– Im Prinzip nicht, aber praktisch gibt es genug heute, die mich zum Schweigen bringen wollen. Meine Sorge ist nur, dass ich bei meinen Musikerkollegen die Moral hoch halte. Damit sie glauben: was wir tun ist den Samen zum Keimen zu bringen. Ich tue und sage es seit langem. Ich fasse die Aufgabe der Kunst nicht als meine eigene, persönliche Präsentation auf. Nein. Ich quäle mich nur deswegen, damit ich fähig bin, in dieser magischen Sprache geeignet und begründet zu sprechen, da Musik eine esoterische Welt ist, und so erzählt diese Sensibilität vielleicht bereits auch etwas davon, was noch nicht offensichtlich erschienen ist, aber schon da, vor der Schwelle steht. Die heutige Situation ist wirr und ein Übergang, aber ich bin sicher, dass es eine „Übergangslage“ im guten Sinn darstellt. Eine dermaßen neue Welt ist hier in Vorbereitung befindlich – die muss man erkennen und der muss geholfen werden – dass wenn sich jemand von den Vorurteilen nicht konsequent befreit, dann erstickt er in den bösen Omen. Die Welt, das Leben ging mit großen Schritten vorwärts, das müssen wir zur Kenntnis nehmen. Dies verlangt von allen Offenheit, Kraftaufwand, Meditation. Damit dies nicht in einem neueren kleinlichen Wirrwarr und in einer neuen Gewaltsamkeit erstickt, brauchen wir eine höhere Sicht der Dinge.

(“In einer schwierigeren Lage“)

-Gibt es wen zu erziehen und was zu unterrichten?

– Natürlich. Eine schöne und heikle Sache. Es handelt sich um eine jüngere Generation, die selbständig tätig ist, sich dieser Musikrichtung freiwillig angeschlossen hat, und daraus folgend mussten sie bis jetzt vieles ertragen. Ich würde sogar behaupten, dass sie sich sogar in einer noch schwierigeren Lage befinden, als meine Generation. Weil die innere Schwierigkeit die schwerste ist. Ich möchte sie mit Namen erwähnen:  Benkő Róbert, Dresch Mihály, Geröly Tamás, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila, Mákó Miklós, Vaskó Zsolt. Und eigentlich gehören Baló István, Kovács Tickmayer István und Kobzos Kiss Tamás auch zu ihnen. Es handelt sich um eine erwachsene Jugend, die schon in eine verkommene Welt hineingeboren ist. Sie haben nicht viele Erinnerungen von einer geistigen Qualität, die einst sogar den Alltag durchtränkt hatte, von der ursprünglichen Natürlichkeit der Gutmütigkeit, vom Reichtum, von der Nuancierung, Geschmack, Liebenswürdigkeit, Heiterkeit der Beziehungen zwischen den Menschen, von großartigen Menschen und nicht „Schein-Menschen“, von all denen, die ich noch in Erinnerung habe. Sie sind in nihilistische Umstände hineingeboren und ihr größtes Problem ist der auf sie herabgefallene Unglaube. Die „Niemandsland-Psyche“, in welcher die Seele lange Zeit warm gehalten werden muss um den guten Glauben zu erreichen. Das verzweifelte Bewusstsein der Chancenlosigkeit des auf die Erde herabgestiegenen Menschen. Sie haben sich mir angeschlossen, und jetzt sind sie so weit, dass sie selber am Bauen sind, und in dieser Sache sichergehen. Sie wissen, dass das Alpha von diesem Vorgehen die konsequente und standhafte seelische und geistige Arbeit ist.

– In den vergangenen Jahrzehnten wurden viele gebrochen, sie sind geflohen und haben dem den Rücken gekehrt, was sie selber hätten sein können; wie auch der Musik und dem Jazz. Sie sind geblieben und es scheint, dass Sie unter der Last nur gewachsen sind. Woher nahmen Sie die Kraft, die andere verlassen hat?

– Hier machen Sie eine feine Anspielung: es gab viele, die offen – und manche sogar bedrohlich, andere in die Rätselhaftigkeit von Wörtern eingepackt – weder meine Arbeit, noch meine Persönlichkeit verdauen konnten. Weder in der Kulturpolitik, noch in der Künstlerwelt, und auch nicht in der einheimischen Jazz-Welt. Wir leben in so einer sterilen und martervollen Welt. Ich denke, das ist eigentlich eine Frage der Macht. Eigentlich steckt ein verborgener Machthunger dahinter. Dem habe ich nicht viel anzufügen. Auf dieser Grundlage nehme ich stolz auf mich, wenn nötig, dass ich weder ein „moderner“ Mensch, noch Jazzmusiker bin, so wie ich in Wirklichkeit auch nicht nur das bin. Ich bin in erster Linie ein denkender und umfassender, umarmender Mensch – allerlei Außenseiter-Etikettierung auf mich nehmend – in zweiter Linie Musiker, und innerhalb von diesem Bereich, erst einmal Jazzmusiker. Dies ist keine Rangordnung, sondern eine innere Sicht und eine Grundhaltung. Für die finalen Fragen muss sich der Mensch immer in sich selber entscheiden. Und deshalb: um meine gute Laune nicht zu verlieren, aber auch nicht, um die oft unverständlichen Verdrießlichkeiten oder die momentanen Bösartigkeiten weiterzugeben – die ich nachträglich bald schon als Auszeichnung empfinde, muss ich gestehen –  habe ich nie auf so etwas geantwortet, und habe diese auch vergessen. Ich verstehe, dass sich jedermann mit so vielen Schwierigkeiten herumschlagen musste, dass das sicher nicht leicht zu ertragen war. Viel Jähzorn hat seinen Ursprung da. Das hat seinen viel tieferen Grund, wir leben nicht nur zwischen Spiegeln. Das treibt die Zeit fort, schwemmt es fort, man sollte sich damit nicht weiter beschäftigen! Schlussendlich schöpft jeder aus seinen eigenen Ideen. Und im Laufe dieser Vorgänge habe ich die sichere Erkenntnis gewonnen: wenn der Mensch diese zerfallenen Zustände, diese Abgründe, die inneren Talmi-Zustände der Energien nicht absorbiert, die – heute noch viel mehr als früher – Bestandteil der modernen, materialistischen, sich vorwiegend einem Selbstzweck dienenden Welt darstellen; stattdessen vielmehr die ursprüngliche Einheitlichkeit und Ruhe des Gemüts und der Energien bewahrt, dann bleiben auch Kraft und die Nähe bewahrt, die den Menschen – auf rätselhafte Weise – erhalten. Alle hätten diese Kräfte enorm nötig, weil wir nicht die Vergangenheit beweinen sollen. Man muss die Vergangenheit hinter sich lassen. Ich meine, diese jetzige Situation soll auch als Anfang aufgefasst werden. Das ist ein großes Geschenk – ein historisches und hauptsächlich seelisches Geschenk, weil der Anfang der Moment der frischen Kraft ist. Das Erkennen, die Einsicht von diesem und die Freude darüber, und das Handeln in diesem Bereich retten den Menschen vor seinen eigenen und vor den schlechten Dämonen der Vergangenheit. Das ist eine Gelegenheit, damit die Kräfte sich wieder vereinen. Und daraus kann noch etwas werden.

Turi Gábor (Translation by Marianne Tharan – March 2016)
(Magyar Napló, 1992/15) und (in: Szabados György: Írások III. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2015)

* die Hausmeister hatten in der Zeit des Kommunismus ein sehr negatives Bild, da diese meisten als Stasi-Agenten fungierten

Turi Gábor: (Magyar Napló, 1992)15) & (In: Szabados György: Írások III. B.K.L. Kiadó, Szombathely, 2015)