A Kodály-kérdéshez [In: Vigilia 1979_11]
   A Kodály-kérdéshez [In: Jazz Studium ’83 No.5, 52-53. old.]
  A Kodály-kérdéshez [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990]
    A Kodály-kérdéshez [In: Szabados György – Írások I., 2008, 19-20.old.]

 

A „Kodály-kérdéshez”

 

A Kodály-kérdés és a Bartók-kérdés is: egy zenei anyanyelv ügye. Ezt az összefüggést kettészakítani nem lehet, mert egy kultúrát befejezettnek, lehetőségtеlen-nek kimondani nem lehet, más érdeklődések és más irányú tájékozódások önvédelmi szempontjainak eset­leg jogos elfogultságával sem.

Az ügy lényege könnyen átlátható, és ez nemcsak az „ötvenes évek” megrekedt szemléletének hozománya. Bár a gubanc szálai igen összekuszálódtak, a tisztánlá­táshoz, úgy tűnik, a következő három kérdés előítélet-mentes, tehát tisztességes megválaszolása lenne szük­séges:

1. Milyen zenei, népművelési és kultúrpolitikai szem­pontok mérlegén csökkent, illetve alakult át Кodály tette és a magyar zenei nyelviség „Кodály-kérdéssé”?

2. Mennyiben létjogosult egy nem kodályi, nem bar­tóki – mondjuk stockhauseni vagy cage-i – zеnеszеmlé-lеti és gyakorlati rendszer, és mi a várható következménye nálunk, miként azon kultúrákban, amelyek (ellen­tétben például az észak-amerikaival) határozott közös­ségi hagyományra alapozottak? Ez a kelet-európai ze­nekultúrákban is érdekes, hiszen itt a látványos szelle­mi identitás mindössze 50-80 éve alakult ki, mely idő, végtére, semmiség..

3. Kodály magatartása, célja, szerepe és hatása az „ötvenes évek” kultúrpolitikájában és ennek következ­ményei.

Az első kérdés feltétlenül ilyen tág kört kell, hogy felöleljen, hiszen különbséget kell tennünk egy zene- szerző munkálkodása, keresései, alkotói szabadsága és egy nép, egy közösség sokkal időtlenebb, lassúbb, mert sokkal egzisztenciálisabb szemlélete kö­zött. Am éppen ez utóbbi tulaj-donságok azok, amelyek egy kultúra lényegét megőrzik; élőn és éltetőn őrzik meg, úgyis mint különöst, mint egyedülállót, mint teljeset. Ez a zenei anya­nyelvre is áll, váratlanul és újra. Állni is fog. Ezért nem szerencsés és nem is szabad a zenei nyelvi­ség szempontjait az úgynevezett műzene kifejezetten egyéni, ere­detiségközpontú, sokszor „befu­tásra” célzó szempontjaival he- lyettesíteni, netán alárendelt vi­szonyba hozni vele. S ha a kodá­lyi és bartóki „vonulat” most nem divatos – így történik ez a művészetekben is – egy tágabb időben biztosan „divatos” lesz és marad, és hatni fog. épp alapépít- ménye, hozadéka, különös érté­kei miatt. Mert legnagyobb hatású 

újdonságnak épp az tetszik, hogy benne nem a dena­turált szépséget ésszerűsítő üresség zeng, hanem az ember, és minden, ami az emberben a teljességhez ve­zet. Ettől persze még eltérhet a zeneszerző, de ez az ő dolga, és egyáltalán nem a fenti kérdés függvénye.

A lényeg voltaképpen a második kérdés, melynek mélyén alapos gyanú fészkel. Az tudniillik, hogy képes­-e а példaként találomra említett két felfogás legalább olyan teljes és megalapozott zenei alapképzést adni, mint a kodályi, az évezredekből leszűrt, tehát mondhat­ni, természetelvű, amely ráadásul a zenei anyanyelvre alapozott. Hogy a „zene mindenkié” megváltó gesztu­sát ne is követeljük. Itt valójában egy sajnálatosan döntő jelenség húzódik meg: a folуtonosság és a nagyiparilag sematizált világ sematikus válaszai közötti magasfe­szültség.

A válasz számunkra semmi esetre sem mindegy, és ha lehet, úgy ezért kérdés csak igazán a „Kodály-kér­dés”. A harmadikhoz csupán annyit, hogy Коdálу ön­zetlensége – úgy vélem – vitán felül áll, és nem hiszem, hogy – mint Breuer János cikkében említi (Kritika, 1979 április) – a manipulációt az ő íróasztalán fogjuk megta­lálni.

(1979)

 

———————————————————————————————————————————————–

 

  A Kodály-jelenség [In: Vigilia 1983_1]
  A Kodály-kérdéshez [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990]
    A Kodály-kérdéshez [In: Szabados György – Írások I., 2008, 21-23.old.]

 

A Kodály-jelenség

A Kodály-jelenséget három tény teszi jelenleg prob­lematikussá. Az életműnek a középkorhoz kötődő sta­bilitása, az európaiságban fogant magyar konzervati­vizmus templomépítő idillje és „a zene mindenkié” program minő­ségillúziója. Mindhárom azonos tőről, egy létező ősi kedély és igé­nyesség zseniális megérzéséből, annak tudatos gyakorlatából és teljes hitéből fakad, és mindhá­rom az élet szellemiségének és er­kölcsiségének fönntartását szol­gálja.

A hitet az a vízió tette tudva tudott belső bizonysággá, amit több ezеr év magyar szellemisége, kultúrája és tapasztalata érzés- és látásmódként emberről emberre, korról korra, csöndről csöndre hagyományozott – a mindenkori külső feltételek ellenére. Egy sajá­tosságként megtestesült állítás a világról, mely megszabja a maga tagadását is; ami nem más, mint a minőségtudat, s ami éppen ezért tagadhatatlan ősi titok.

Kodály éрреn ezért ma sokak­nak nagy gondot okoz; azoknak, 

akik olyan világban nőttek fel, ahol egész mivoltuk, természetük, szokásaik helytelennek ítéltettek, s akik különös érzelmi lebegéssel úsznak a zabolátlan víz interferens hullámain. Az alkotás nagysága és tisztasága, a szándék nemessége és a modor fensége ugyanis érez­hető és kikezdhetetlen a kodályi művészetben. A gesz­tus pedig, ami fölöttébb és oly nagyvonalúan áldozatos, ugyan miféle gépi korszerűségen porladhat el, ha a lelkek őrzik?! Mégis, az észérvek döntő fölénye zűrza­vart, szédülést táplál ma is, nemcsak az építkezést, de az alapot is megkérdőjelezve. Mindez nem az új Kodá­lyok, Bartókok tömeges megszületésében hatott a közre ártón, ettől továbbra sem kell félni. A következmény az értő közeg lelki és esztétikai fоgamzóképességének a Bartók és Kodály előtti állapotokba történt visszаsilányodása volt.

A mindenki, a sors és a minőség fogalmai kétségkívül összetartoznak: ezek alkotják Коdálу nagy hármasát. Adottságai ködéből ez formálta ki a szerepet. Nem is lehetett ez másként a történelmi idő és a tér distanciájá­ban, amit épp a kodályi jelenség hidal át és tölt be. Hа van azonosság Bartók és Коdálу életművében a magyar kultúra szempontjából, úgy ez a betöltés az. A betöltés­nek mikéntjében és hogyanjában különböznek. A bar­tóki hegemón abroncsozat kínokat oldó-kötő térarchi­tektúrája mellett a kodályi „otthon” időtlenné varázso­lása a nagy. Az egeket építi be terébe, és a keleti „moz­dulatlanság” örök egyensúlyán lépi-állja a táncot – egy helyben, nem a fojtogató változással, legfőképpen nem a mával, a fölhígulóval törődve, hanem csupán a kipró­bálttal, az értékkel, az örökkel, az ideállal. Képletesen úgy is sarkíthatunk, hogy míg Bartók a férfi munkáját végezte e1 zenekultúránkban, Kodály az „anyáét”. Az egyik hódít, a másik őriz. Az egyik szerez, a másik óv.

Értеlmetlenség tehát folyton az eszközök és a mód­szerek újdonságait, a gyökeresen új megoldások arze­nálját keresni és e téren elmarasztalni életművét. Ko­dály nemzetközi jelentősége is a sajátos teljességigény­ben, az állítás magabiztos tartásában, folyamatosságá­ban és táltosi ünnepélyességében van. Egy öröktől val­lott eszmény mélyen őrzött gyönyörűségében s abban a hétköznapi vonatkozásban, hogy a világot, világun­kat, ezt a sajátos idealizmust nem felforgatni akarta, inkább átmenteni, folytatni. Élni, kiteljesíteni azt, ami benne és tömegeiben statikusan maradandó. Ott foly­tatni a spirituális időszámítást, ahol abbamaradt, ahol a legegészségesebb, a legéletrevalóbb és a legmeggyő­zőbb: a magyar középkortól. Vagyis: fölépíteni a temp­lomot.

A kodályi életmű ezen a ponton vált hatalmas, ösztö­nös és öröklődő vállalkozássá, hivatássá, s lett egyszer­smind újkorian és immár hagyományosan irreális is, mert önhibáján kívül nem tudott tartós változást vitális szemléletünkben fölcsiholni. Az az erősség is, amin ez a koncepció nyugszik és hatásosan kiteljesedhet – va­gyis a közösséget alkotó-meghatározó személyek ma­gas zenei, szellemi és ennek révén is harmonizált fizikai komfortállapota -, csodálatos és törvényszerű fölisme­rés, ami mégis maximalista gondolattá merevedett, elvеtélt szеrelemgуеrekké zsugorodott. Akkor, amikor a gép – mint hajdan a paraszti közösséget a föld – és az ipari „szép új világ” a benne küzdő embert is kellő mentális fölkészültségre kötelezné. Láttuk: az oltás mindent kiérlelhetett és beválthatott, csak a jellemet nem, ami pedig az igényesség auráját bizony egyedül volna képes tartani. Kodály hiába számolt az értetlen, az ellenző, a gátló, a leépítő külső és belső tényezők makacs természetével: az érdekek és ellenérdekek kaleidoszkopikus, díszes változatosságával, elszántan és politikusan, melyben – a kulturális élet mindenkori hegemonikus viszonyaitól függően – hol az egyik, hol a másik a domináns, s csak ritkán az értő, az alkotó, a vállaló. Bármily hatalmas jelentőségű és töltetű a kodá­lyi eszme és indítás – tehát az európai igényű magyar konzervativizmus és a hozzá szorosan kapcsolódó, a „zene mindenkié” program – végül, eltömegesedve, minőségi faktorát vesztette el. Mindenkié lett ugyan a zene mint üzlet, mint befolyás, ám épp a ZENE nem lett mindenkié – a megjelölt. Megerősödött egyfajta szel­lemi, kulturális konzervativizmus, sok rosszat megőriz­ve, de sem európai nem lett, sem pedig magyar. Mert amit átvett és vesz át ma is folyamatosan, az már csak egy egzisztencialista európaiság, és egyáltalán nem megemelően szellemi; ami pedig még magyarnak lenne mondható, az csupán a röstelkedés gerjesztett neurózi­sa, ami a teljesítmény diadémján már nem becsül mást, csak a drágakövek méreteit, és fogalma sincs, vagy nem akar tudni róla, hogy mit rejt történetének végtelene.

A templomépítés egyelőre elmaradt, mert nincsenek építkezők, sem építők; nem is tudják talán, hogy miről van szó. Számukra a legmagasabb értékű építmény most újra csak az, ami az esőtől, a fagytól és a vadaktól megvéd, ami csupán az „enyém” vagy az „övé” , de nem a „miénk” , s ami nem szégyenít meg a napi futa­mon. Ami kézzelfogható. Az időnek és a térnek e mikrostrukturált „szellemisége” ugyanakkor olyan roham­léptekkel távolodik a kodályi szellemiség közeléből, szinte már ellökte magát, hogy az hovatovább csak az a hallomásból ismert óriás lesz, aki mind törpébbnek tetszik a kezekbe adott fordított látcső kicsinyítő üvegén.

Erkölcsileg minden relatív, szellemileg minden labi­lis. S a kodályi életmű lényegével szemben ez az, ami reális. A nagyság, akiről megtanultuk, hogy nagyszerű, de már nem érezzük, hogy miért; a tényállás, ami kon­zekvenciáival együtt sem más, csak az, amivé lett, s hogy amilyenné lett, az a természetes. Az ember reális. Minden más csak holdudvaros hiány. Ínség, amiért mégis az irreális Kodályt szeretjük.

(1980)

Zur „Kodály-Frage”

 

Die „Kodály-Frage“, wie auch die „Bartók-Frage“: beide sind Angelegenheiten einer Muttersprache der Musik.

Diesen Zusammenhang kann man nicht getrennt voneinander betrachten, weil man eine jeweilige Kultur nie als abgeschlossen, frei von neuen Möglichkeiten sehen kann, auch dann nicht, wenn man sich dem Thema eventuell mit der nötigen Befangenheit von Selbstschutzaspekten anderer Interessengebiete und andersartigen Orientierungen nähert.

Das Wesentliche dieser Angelegenheit kann man leicht durchschauen, und das ist nicht nur das Ergebnis der zurückgebliebenen Sichtweise der „50er Jahre”. Obwohl sich die Fäden verheddert haben, wäre eine vorurteilsfreie, also ehrliche Beantwortung der nachstehenden drei Fragen für die Klärung nötig.

1. Aufgrund welcher musikalischen, volksbildenden und kulturpolitischen Ansichten wurden Kodálys Handlungsweise und das Thema der ungarischen Musiksprache zur „Kodály-Frage” geschrumpft, bzw. zur „Kodály-Frage“ umgewandelt.

2. In wie weit hat ein „nicht-Kodálysches“, „nicht-Bartóksches“ System – oder nennen wir ein System á la Stockhausen oder Cage – Lebensberechtigung in der Musikbetrachtung und in der Musikpraxis – und welche Folgen sind dadurch für uns zu erwarten, wie auch für die Kulturen, die auf festumrissenen, Gemeinschaftstraditionen basieren (im Gegensatz zur nordamerikanischen Kultur)? Das ist auch für die osteuropäischen Musikkulturen interessant, da sich hier die spektakuläre geistige Identität erst vor 50 – 80 Jahren herausgebildet hat, eine Zeitspanne, die schlussendlich nicht groß ist.

3. Kodály’s Verhalten, sein Ziel, seine Bedeutung und Wirkung in der Kulturpolitik der „50er Jahre” und ihre Folgen. 

Die erste Frage muss unbedingt einen so breiten Wirkungsgrad umfassen, da wir zwischen der Tätigkeit, Recherche und schöpferischen Freiheit eines Komponisten – und der eher zeitlosen, langsameren, weil existentielleren Ansicht eines Volkes unterscheiden müssen. Aber gerade diese letzteren Merkmale sind diejenigen, die das Wesen einer Kultur bewahren; lebendig und belebend bewahren, sie bewahren wie etwas Besonderes, Einzigartiges, Vollkommenes. Das gilt auch für die Musik-Muttersprache, wenn auch unerwartet und immer wiederkehrend. Und wird auch weiterhin gelten. Deshalb ist es nicht gut, wenn man die Gesichtspunkte der Muttersprache der Musik durch die ausgesprochen individuellen Gesichtspunkte der sogenannten Kunstmusik -, die auf Originalität fokussierende und oft erfolgsorientierte Gesichtspunkte enthält, ersetzt oder sie sogar in ein untergeordnetes Verhältnis bringt. Und wenn dieser Kodálysche und Bartóksche „Trend” jetzt nicht modern ist – so geschieht es auch innerhalb der Künste – wird er in einer großzügigeren Zeit sicher „modisch” – und wird es bleiben und seine Wirkung ausstrahlen, eben wegen seines Grundbaus, Beitrages und der besonderen Werte.

Weil es die größte Neuigkeit zu sein scheint, dass darin nicht die vergällte Schönheit rationalisierende Leere ertönt, sondern der Mensch und alles, was im Menschen zur Ganzheit führt. Der Komponist kann natürlich von all dem abweichen, aber das ist seine Sache und hängt keineswegs von der obigen Frage ab.

Das Wesentliche ist eigentlich die zweite Frage, in deren Tiefe ein begründeter Verdacht nistet: ob die zufällig erwähnten Beispiele dieser zwei Auffassungen fähig sind eine mindestens so vollständige und begründete musikalische Grundausbildung zu bieten, wie die von Kodály, die sich innerhalb von Jahrtausenden herauskristallisiert hat, also wie wir sagen können, die Naturprinzipien befolgt und dazu noch auf einer Musik-Muttersprache basiert. Dass wir die erlösende Geste „Musik für alle” gar nicht mehr fordern. Eigentlich steckt darin leider ein entscheidendes Phänomen: eine Hochspannung zwischen der Kontinuität und den schematischen Antworten der großindustriell schematisierten Welt.

Die Antwort ist für uns auf keinen Fall gleichgültig, und wo möglich, ist die „Kodály-Frage” deshalb wirklich eine Frage. Zur Dritten nur so viel: Kodálys Selbstlosigkeit ist – meiner Meinung nach – unbestritten, und ich glaube nicht, dass wir die Manipulation auf seinem Schreibtisch finden werden, (wie es János Breuer in seinem Artikel in der Zeitschrift „Kritika“,1979, April behauptet).

1979

Übersetzung von Marianne Tharan (Januar 2017)

 

 

 

Das Kodály-Phänomen

 

Drei Fakten lassen das Kodály-Phänomen problematisch erscheinen: Die Stabilität, womit das Lebenswerks an das Mittelalter gebunden ist, die Kathedralenbauer-Idylle des ungarischen Konservatismus, auf Europäertum basierend und die Qualitätsillusion des Programms „Musik für alle”. Diese drei Fakten entspringen gemeinsamen Wurzeln: der genialen Intuition eines immer anwesenden uralten Gemüts und anspruchsvollen Bemühens – aus der bewussten Praxis von diesen und dem festen Glauben an diesen, wobei alle drei zur Aufrechterhaltung der Spiritualität und der Moral des Lebens dienen.

Der Glaube wurde durch die Vision, die der durch viele tausend Jahre lang formierte ungarische Geist, Kultur und Erfahrung als eine Empfindungs- und Sichtweise von Mensch zu Mensch, von Zeitalter zu Zeitalter, von Stille zu Stille vererbt hatte – trotz aller jeweiligen äußeren Umständen – zu einer bewussten inneren Sicherheit gewandelt. Es ist eine als Besonderheit herauskristallisierte Behauptung über die Welt, die selbst ihre eigene Verneinung bestimmt. Es ist nichts anderes, als das Qualitätsbewusstsein – und deshalb ein unleugbares uraltes Geheimnis. 

Gerade aus diesem Grund verursacht Kodály heute für viele große Probleme; für jene, die in einer Welt aufgewachsen sind, in der ihr gesamtes Wesen, ihre Natur und ihre Gewohnheiten als unkorrekt beurteilt wurden und die mit einer besonderen emotionellen Bewegtheit auf den interferenten Wellen eines wilden Stromes schwimmen. Die Großartigkeit und die Reinheit der Schöpfung, die noble Absicht und die Erhabenheit des Stils sind nämlich in der Kodályschen Kunst unantastbar zu spüren. In welcher maschinellen Moderne kann die hohe Geste, die so großzügig Aufopferung zeigt, zu Staub werden, wenn sie Seelen hüten? Doch die tonangebende Überlegenheit der vernünftigen Argumente fördert auch heute Wirrwarr und Schwindelgefühl, und stellt damit nicht nur den Bau, sondern auch die Basis in Frage. All das hat der Masse nicht durch das massenhafte Erscheinen von neuen Kodálys und Bartóks geschädigt, davor brauchen wir auch weiterhin keine Angst zu haben. Die Folge war das Zurücksinken der seelischen und ästhetischen Schöpferkraft des verstehenden Milieus in die Situation vor Bartók und Kodály.

Die Begriffe: „alle“, „Schicksal“ und „Qualität“ gehören ohne Zweifel zusammen: sie bilden die große „Drei-Einheit“ bei Kodály. Sie hat die Rolle aus dem Nebel seiner Talente oder Begabungen hervorgebracht. Es konnte auch nicht anders sein in der Distanz der historischen Zeit und Raum, die genau dieses „Kodály-Phänomen“ überbrückt und ausgefüllt. Wenn im Lebenswerk von Bartók und Kodály vom Gesichtspunkt der ungarischen Kultur aus eine Gleichheit besteht, so ist das diese Erfüllung. Sie unterscheiden sich nur im „Wie“ der Erfüllung. Neben der Raumarchitektur des Bartókschen hegemonialen Radkranzes, das Qualen löst und bindet, erweist sich die Verzauberung des Kodályschen „Zuhauses” zum zeitlosen Phänomen als großartig. Er baut die himmlischen Sphären in seinen Raum ein und führt auf dem ewigen Gleichgewicht der orientalischen „Bewegungslosigkeit” den Tanz auf – indem er nicht von der Stelle weicht, ohne erwürgenden Wandel, und nicht kümmernd um das „Heute“, das sich Schwindende, sondern nur um das Erprobte, um Wert, das Ewige, das Ideal. Metaphorisch ausgedrückt können wir so verkürzt sagen: während Bartók die Männerarbeit  in unserer Musikkultur auf sich genommen hat, führte Kodály die Aufgabe der „Mutter” aus. Die Eine erobert, die Andere bewahrt. Die Eine schafft an, die Andere beschützt.

Daher ist es sinnlos ständig nach Neuigkeiten in Mitteln und Methoden zu suchen, nach einem Arsenal von völlig neuen Lösungen zu forschen, und in diesem Bereich sein Lebenswerk zu verurteilen. Kodálys internationale Bedeutung steckt auch in diesem charakteristischen Anspruch des „All-um-fassenden“, in der selbstsicheren Erhaltung, in der Kontinuität und schamanischen Feierlichkeit seiner Aussage; wie auch in der tief bewahrten Schönheit eines seit jeher gelebten Ideals und in dem alltäglichen Bezug, dass er die Welt, unsere Welt, diesen besonderen Idealismus nicht umstürzen wollte, sondern vielmehr retten und fortsetzen. Das erleben und entfalten, was in ihm selbst und in „seinen Massen” statisch fortdauert. Diese spirituelle Zeitrechnung dort fortsetzen, wo damit aufgehört wurde, wo sie am gesündesten, am lebensfähigsten und am überzeugendsten enthalten war: im ungarischen Mittelalter. Mit anderen Worten: eine Kathedrale erbauen.

Kodálys Lebenswerk wurde genau an diesem Punkt zu einem riesigen, instinktiven und vererbbaren Unternehmen, zur Berufung – und wurde gleichzeitig irreal, sowohl auf neuzeitliche als auch auf traditionelle Weise – weil es – ohne, dass er einer Schuld daran hatte – in unserer vitalen Lebensanschauung keine dauerhafte Änderung hervorrufen konnte. Auch die Stärke, auf der dieses Konzept ruht und sich wirksam ausbreiten kann – d.h. der hohe musikalische, spirituelle und auch dadurch harmonisierte physische Komfortzustand der die Gemeinschaft bildenden, bestimmenden Personen -, eine wunderbare und gesetzmäßige Erkenntnis, die sich trotz allem zu einem maximalistischen Gedankengut versteift hat und zu einer Fehlgeburt zusammengeschrumpft ist. In einer Zeit, als die Maschine und die industrielle „schöne neue Welt“ auch den in ihr kämpfenden Menschen zur notwendigen mentalen Bereitschaft verpflichten sollte, wie der Acker in alten Zeiten die Bauerngesellschaften angespornt hatte. Wir sehen: dieser Antrieb hat alles reifen und einlösen können – nur den Charakter nicht, der einzig fähig wäre die Aura des Anspruchs nach Qualität zu tragen. Kodály – entschlossen und politisch – rechnete vergebens mit der hartnäckigen Natur der widerstrebenden, hemmenden, abbauenden äußeren und inneren Faktoren; mit der kaleidoskopartigen bunten Vielfalt der Interessen und Gegeninteressen, bei denen – je nach den jeweiligen hegemonischen Verhältnissen des kulturellen Lebens – mal das Eine, mal das Andere dominiert, jedoch nur selten das Verstehende, das Schaffende, das Engagierte. Auch wenn Kodálys Gedanken und sein Antrieb noch so bedeutungsvoll und inhaltsschwer sind – also der ungarische Konservativismus mit europäischen Anspruch und das eng anschließende Programm „Musik für alle“ – haben sie, als sie zur Massenware wurden, ihren Qualitätsfaktor verloren. Zwar wurde die Musik allen zuteil als Geschäft, als Einfluss, aber genau die MUSIK, die Gezeichnete gehörte eben nicht allen. Eine Art geistiger, kultureller Konservativismus erstarkte. Dabei viel Schlechtes bewahrend, und wurde weder europäisch noch ungarisch. Der Grund ist, dass das, was übernommen wurde und was man noch heute ständig übernimmt, ist nur ein existentialistisches Europäertum – ganz und gar nicht geistig erhaben; und was noch als ungarisch bezeichnet werden könnte, ist nur die induzierte Neurose der Scham, die am Diadem der Leistung nichts anderes zu schätzen weiß, als die Größe der Steine und keine Ahnung davon hat und auch gar nicht davon wissen will, was das Endlose seiner Geschichte in sich birgt.

Der Bau der Kathedrale bleibt vorläufig aus, weil keine Bauherren noch Baumeister dafür da sind. Vielleicht wissen sie nicht einmal, worum es eigentlich geht. Der wertvollste Bau ist für sie wieder einmal nur das, was sie vor Regen, Frost und Wildtiere schützt, das, was nur „meins“ oder „seins“, aber nicht „unseres“ ist und was sie im Wettlauf nicht demütigt. Was handfest ist. Diese mikrostrukturierte „Spiritualität“ der Zeit und des Raumes entfernt sich dabei so blitzartig aus der Nähe der Kodályschen Spiritualität, als würde sie fortgeschleudert und bald wird diese ein Riese sein, den man nur noch vom Hörensagen kennt, der durch das verkleinernde Glas des umgekehrt in die Hand gedrückten Fernrohrs immer mehr als Zwerg erscheint.

Moralisch alles relativ, geistig alles labil. Das ist die Realität, dem Wesen des Kodályschen Lebenswerkes gegenüber. Die Größe, von der wir gelernt haben, dass sie großartig ist, aber wir spüren nicht mehr warum: der Tatbestand, der mitsamt seiner Konsequenzen nichts anderes ist, als nur so viel, wozu er geworden ist und das scheint natürlich zu sein. Der Mensch ist realistisch. Alles andere ist nur ein Mangel mit Gloriole. Eine Bedrängnis, deshalb lieben wir trotzdem den irrealen Kodály.

(1980)

 

Übersetzung von Marianne Tharan (Januar 2017)

About the „Kodály-question”

 

The „Kodály-question“, and the „Bartók-question“; both are matters of a musical mother tongue. We cannot look separately at this connection, because a culture can never be considered as completed, void of new possibilities, even when one approaches the subject with the perhaps justified bias of self-defense aspects of different interest fields and orientations.

It is easy to understand the essence of this matter, and this is not only the result of the backward perspective of „the fifties“. Although the strings are entangled, an unbiased thus honest answer is required for the following three questions in order to see clearly:

1. Which were those musical, educational, and cultural political aspects, which contributed to the loss of weight (and importance) of Kodály’s acts, and of the subject of the Hungarian musical language, so that they have become a “Kodály-question”?

2. How far has a not-Kodály, a not-Bartók system – or let us call it a system á la Stockhausen or Cage – a right to live in the approach of music and music practice, and which consequences can we expect, as well as all those cultures, which are based on firm communal traditions (opposed to the culture of North-America)? This is interesting in the Eastern-European music cultures too, since their spectacular spiritual identity has been created only 50-80 years earlier, a lapse of time which is in fact negligible.

3. Kodály’s behaviour, objective, role, and influence within the cultural politics of the “fifties” and the consequences.

The first question must comprise such a broad range, since we have to differentiate between the activity, research, and creative freedom of a composer – and the rather timeless, slower – because more existential – perspective of a people. But these last characteristics are exactly those that keep the essence of a culture; they keep it living and stimulating, they keep it as something special, unique, and complete. The same applies to the musical mother tongue, even if unexpected, and again will apply further on. Therefore, it is not good and not acceptable to replace the aspects of the musical mother tongue by the aspects of the so-called art music, which aims at originality and success, moreover, it must not be placed in a subordinate position. And if this trend á la Kodály and Bartók is not fashionable now – this happens in the scope of arts – it will become and stay certainly “fashionable” in a broader time, and will radiate its effect due to its solid basis, contributions, and special values. Because the biggest novelty seems to reside in what it will express; the emptiness rationalizing the denatured beauty will not sound in it, but man, and everything which leads in man to completion, will be voiced. The composer may deviate from it, but it is his matter and doesn’t depend upon the above question.

The second question is actually the most important, in the depth of which hides a justified suspicion; whether the two randomly mentioned concepts are capable of offering a minimum as complete and established musical basic education as Kodály does, which has been crystallized out during thousands of years, and which follows nature’s principles, moreover, is based on a musical mother tongue. Not to talk about the redeeming gesture of the requirement “music for all”. We can catch here an unfortunately decisive phenomenon: the high tension between the continuity and the schematic answers of the highly industrialized schematized world.

The answer is for us not at all indifferent, and that is the reason why the Kodály-question is really a question. To the third question – only that much that I mean Kodály’s altruism is undisputed, and I don’t believe that we will find manipulation on his desk (as János Breuer suggested it in his article in the 1979 April issue of the magazine “Kritika”). 

1979

Translation by Marianne Tharan (January 2017)

 

 

The Kodály phenomenon

 

Three facts make the Kodály phenomenon currently problematic: the stability of the life-work closely tied to the middle ages, the “cathedral building idyll” of the Hungarian conservatism born in Europeanism, and the illusion of quality of the program “music for all”. These three facts share the same roots as their origin: the genial intuition of an existing archaic feeling and aspiration, their conscious practice and firm faith in them, while all three are in the service of the upkeep of life’s spirituality and morality.

The faith has become a well known inner certainty due to the vision, which has been passed on as a way of feeling and of view from man to man, from era to era, from silence to silence, by the Hungarian spirituality, culture, and experience of several millenniums – in spite of the ever actual external conditions. It is a statement about the world, distilled as a specialty, which determines even its own rejection; nothing else than a quality awareness – which is therefore an undeniable archaic secret.

This is exactly the reason why Kodály represents big problems for many today; for those that grew up in a World where their very nature and personality, as well as their customs were unapproved, and who swim on the interferent waves of rough waters in a special emotional floating state. The grandeur and purity of the creation, the nobility of the intention, and the sublimity of the style are perceivable and untouchable in Kodály’s art. And in what mechanical modernity can the high gesture – being so generously self- sacrificing – turn to dust when it is cherished by souls? And still, the leading supremacy of the reasonable arguments promote chaos and vertigo, and so challenges not only the construction, but the foundation too. All this has caused damage to the masses, not the mass-emergence of new Kodálys and Bartóks.  We don’t have to be afraid of that. The consequence was that the mental and aesthetic potency of the understanding milieu sank back to the circumstances before Bartók and Kodály.  

The notions “all”, “fate”, and “quality” form a set, no doubt; they make the great “trinity” Kodály’s. This carved  his role out of the fog of his talents; it couldn’t be otherwise in the distance of the historic time and the space, bridged over and filled in by the Kodály phenomenon. If we can talk about similarities in the lifeworks of Bartók and Kodály with regard to the Hungarian culture, then it is this filling in (the distance). The difference is in the HOW of filling in. Beside the space-architecture of Bartók’s hegemonic wheel rim, releasing and tying pains, Kodály’s grandeur consists in his magic spell, making “home” timeless. He builds the heavenly spheres into his space and performs a dance on the eternal balance’s surface of the oriental “motionlessness” – not leaving  the spot – without strangling twists, ignoring the dwindling presence, caring only for the approved, for the value, for the eternal, for the ideal. Let me use a metaphor: while Bartók took over the man’s  work in our music  culture, Kodály engaged himself for the mother’s work. One conquers, the other guards. One purchases, the other safeguards.

It is therefore pointless to look for novelties of tools and methods, for an arsenal of new solutions in his Lifework – and to condemn it consequently. Kodály’s international importance is in his special ambition for completeness,  in the self-assured perseverance, continuity, and shamanic solemnity of his statement, in the deeply safeguarded beauty of an eternal ideal, and in the everyday reference point, that instead of toppling the world, our world, this extraordinary idealism, he rather wanted to save and to continue with it. To experience and to unfold that which is statically perennial in him and in his masses. To continue this spiritual era there where it ceased to exist, where it used to be the most healthy, the most viable, the most convincing – in the Hungarian middle ages. With other words – to build up the cathedral. 

Kodály’s lifework has become to a huge, instinctive, and heritable undertaking at this point, and has become at the same time traditionally unrealistic too, because it was not able to induce a lasting change in our vital vision – which he shouldn’t be blamed for. Also, the strength on which this concept is based and could grow efficiently – being the high musical, spiritual, and consequently harmonized physical comfort condition of persons creating and determining the collectivity – is a wonderful and legitimate find, which however has stiffened to a maximalist  idea, and shrank to a stillbirth – in an era when the machine and the industrial “beautiful new world” should oblige man struggling in it, to engage himself for the necessary mental preparedness, like peasant societies had been encouraged by their land in old times. We have seen; the impulse could ripen and fulfill everything except the character, which only could have been able to carry the aura of the call for quality. Kodály – determined and politic – foresaw in vain the stubborn nature of opposing, inhibiting, degrading external, and internal factors unable to understand him; he anticipated in vain the kaleidoscopic multi-coloured range of interests and conflicting interests, in which field the one, one day, the other, the next day, is dominating – depending on the actual hegemonic situation in the cultural life – but where seldom dominate the understanding, the creativeness, the engagement. However huge is Kodály’s idea and stimulus in importance and contents – being the Hungarian conservatism with high European demand and closely linked to his program “music for all” – they lost their quality factor finally, as soon as they became mass products. True, music was bestowed upon everybody as business,  as influence, but just the MUSIC, the exalted didn’t belong to all. A kind of spiritual, cultural conservatism has gained force, while keeping much of little value, but didn’t become either European, or Hungarian. The reason is that whatever has been, and is being borrowed even today permanently, is no more than an existential Europeanism, and not at all something sublimely spiritual. That which could be called as Hungarian is no more than an induced neurosis of embarrassment, which when seeing the diadem of performance, cannot appreciate anything else as the size of the gems, and has no idea about, or refuses even to know about, what is hidden in the infinity of his history.

The construction of the cathedral will not happen for the time being because there are neither builders nor masters for the purpose. They might not even know what it is about. The most valuable building is for them that which protects from rain, frost, and wild animals; which is only “mine” or “his”, but not “ours”, and which wouldn’t demean them in the daily race – which is tangible. This micro-structured “spirituality” of time and space however are moving away so fast from the vicinity of Kodály’s spirituality, as if catapulted away, and soon Kodály’s spirituality will be only a giant, known from tales, and which will seem more and more as a dwarf due to the miniaturization glass of the telescope stuffed reversely into the (spectators) hands. 

Everything is relative morally, and labile spiritually. This remains reality against the essence of Kodály’s oeuvre. The grandeur – we have learned that it is great, but we don’t feel anymore why; the fact – together with its consequences – is no more than what it is and whatever it has become, is considered as natural. Man is realistic. Everything else is an absence with a halo – a deficiency. Therefore we still love the unrealistic Kodály.

György Szabados (1980)

 

Translation by Marianne Tharan (January 2017)

In: Magyar Felsőoktatás, 1993, II.