Skatulyákba zárt üstökösök [In: HITEL • 1989. 21. szám, 22-24.old.]
  Skatulyákba zárt üstökösök [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990]
    Skatulyákba zárt üstökösök I. [In: Szabados György – Írások I., 2008, 96-105.old.]

.

SKATULYÁKBA ZÁRT ÜSTÖKÖSÖK I. 

A „szisztémák” és a szabad zene Magyarországon

„Ki látott skatulyába zárt üstököst?”
(Kodály)

.

A szokástól eltérően, tartozni nem jó. Ez mindenre igaz, és különösképpen áll az igazságra. Az igazságnak tartozni különösképpen nem jó.

   Aki ad a gondolkodására valamit, az becsüli ezt a látszólag csekélyke felismerést. Mert ez a felismerés a szellemi közeg és kvalitás alfája és ómegája; ennek belátása, az ilyen belső honfoglalás épít szellemiséget, a szellemiség pedig elfogulatlan: csupán az igazságnak elfogult. A szellemiség az igazság hódolója. Az igazságnak tartozni ezért nem üdvös, nem „célszerű”, nem jó. A tartozások gyötrelmesek, és felhorzsolják az időt.

   Ennyivel magam is tartoztam az igazságnak, és voltaképpen mindig tartozunk. Tartozást leróni azonban nem könnyű dolog. Ha arra gondolok, milyen csökött harc folyik a feddhetetlenség kulisszái mögött e kulisszák vélt „igazságaiért”, ha számba vennénk azt a mérhetetlen sok vélelmet és akaratot, amely önnön céljai érdekében a szellem áldozatát, mint rettegett bolhát, kutatja folyton viszketegsége békétlen redőiben, hogy elpattints,a körmei között, és az mindig újra megcsípi szegényt! Ha mindezt számba kellene venni, számon kellene tartani és meg kéne sorban válaszolni — mióta már! —, ugyan mire jutna idő, mire energia s főként kedv az érzékek fürkésző álmodozásaiban? A világ régóta úgy rendezkedett be mégis, ahogy az igazság esélye fölállította rangsorait. S a rangsornak élén a tiszta azonosítás áll: az éber szellem és a teljességre hangolt szív beavató tette vagy szava.

   Ez az írás is egy tartozás lerovása. Egy tartozásé a tényekkel szemben, bármily paradox és bizarr. Mert akadnak olyan szerencsétlen ritka pillanatok, amikor valamiféle kényszerűségtől előállíttatván, a szemérmetlenség vádját vállalva meg kell hogy jelenjen az ember, megnyitni a látatlan terek tarvágott bozótosát, napfényre tárni a látszattalant, a valót, a tartozások és a homályok gyötrelmes köreiben. Bámulatosan érdekes, hogy ez manapság „ezüst császárszobrok”, és az ezüst császárszobrok alatti „kínzókamrák” és „magánbörtönök” felbukkanásával jár, ezek is diszkréten kiderülnek. Úgy tűnik, hogy ez a kor — rejtélyes irracionalitása és sajátos belső hallása folytán — mindent, még a zeneművészetet is kifacsarta, mértéktelenül a maga kongó ércszobraihoz hasonlóvá: tolakodó, önhitt emlékművekké tette személyi kultuszokhoz szokott, korhű gyermekeiben. Ez a kicsinyes, kongó elitizmus napjainknak mélyebb és általánosabb jelensége annál, semhogy csupán a durva politikai szféra tüneteiben volna azonosítható.

   Ezt a szobor-érckongást hallottam folyton akkor is, amikor Wilheim András megjegyzései révén Pierre Boulez A Szisztéma és az idea című tanulmányáról olvashattam a Muzsika (1988/1) hasábjain. A jól csengő és világos levezetésű Wilheim-szövegnek ugyanis sikerült kibontani a samottból a szobrot, megmutatni a tényt és a valót, leróni némely tartozást, amely ezek szerint csupán azoknak volt eddig nyilvánvaló, akiknek kertjeiben más alakzatok teremtek. Sikerült lecsupaszítani a szobrot, és főleg lehántani a szobor körüli semmit, a homályos misztikumot, amit „a szív értelme” bizony mindig is jól kihallott, hiába volt káprázat, mű, csoda, bűvészkedés. Azt a kiváló módszerekbe hűlt, halott-isten modorú valamit fedte fel és láttatta meg — és a kivételeknek itt nagy tisztelet! —, amit az elmúlt évtizedek kortárs zenéjeként ismerünk, s amit a parttalan erőszakosságú és öncélú idők hitelesítettek ugyan, de amit a szemlélődő szellem nem tart sokra. 

  Mert miről is ír Pierre Boulez? Mitől van ez a kongás? Miről kellett végre „hallhatóan” is szólni már?

  Arról az egyszerű tényről többek között, hogy a „szisztémák” (szabályrendszerek a zenében, „mint mögöttes tartományok, melyek lehetővé teszik, hogy egyáltalán zenei gondolatok megfogalmazódjanak”), a zenében (értsd: a mai nyugati zeneszerzésben) tovább már használhatatlanok, mert „az ötvenes évek szeriális kompozíciói (sic!), végeredményben olyan mesterséges szabályrendszereket állítottak fel, hogy azokat követve a darab szinte önmagát írta meg. A szisztémák választása pedig önmagában véve is veszélyes lehet, hiszen a megfogalmazható szabályrendszerek többnyire elmúlt állapotokat tükrözhetnek, így a szisztémák kész állapotban való applikációja mindenkor csak régebbi állapotok aktualizálási kísérlete lehet.” Továbbá „tudomásul kell venni, hogy a szisztémáknak megvan a saját idejük, érvényességüknek időtartama van, amely nem hosszabbítható meg végtelenül” – és „van egy pont, amelytől kezdve a régebbi szabályrendszerekhez való alkalmazkodás csupán stílusgyakorlatokat eredményezhet”, vagyis üres zenét, vagy kongást. Ehhez Wilheim hozzáfűzi: „a Boulez vázolta út általánosítható, kiterjeszthető, s aligha van távol az az idő, amikor szinte csak olyan zenékkel találkozunk, amelyeknél esetről esetre kell megtalálni az érvényes megközelítési módot; nincsenek receptek”. S Wilheim szerint „készületlenek vagyunk erre az új helyzetre”, ezért „ha az új jelenségekről számot akarunk adni, azt is úgy tesszük, hogy szinte beleilleszkedjen – sajátos kombinációként – addigi rendszerünkbe, a szisztémák határait tágítjuk, ahelyett hogy elvetnénk őket”.

   Miről ír tehát Boulez? Végül is miről elmélkedik?

   Arról a „váratlan” felismerésről a mai hivatalos európai zenében, hogy fikció volt az elmúlt négy évtized termése, korszakos tévedés, érzékcsalódás és valójában sznobság, mely a maga a priori képére és szándékai szerint alakította ki apparátusát, a maga steril racionalitásának csinált „tündöklést”, „északi fényt”, a maga kétkedő látásmódja és csillagtalan exhibicionizmusa, önigazoló tudománya és szenvtelen „könnyűszerkezetei” szerint húzott fel falakat műben, esztétikában, értékítéletben. Holott a királyon – már régóta – nincsen semmi. Mert a zene nem program. Nem szabály. Csak rejtély van. Nincs a priori. S az intellektualizált szándékok hatása fölöttébb időleges. Akár a hatalmi viszonyok a politikában. Innen tehát a kongás. Innen a már megszokott üresség körüli sok mai öntvény-szabály és a sok magyarázat. Innen a magtalan hús és héj és megszenteletlen erő és a késett fölismerés. Innen, hogy a régóta üres és kongó jelenségtömeget — tisztelet ismét a ritka kivételeknek! — most is csak egy elfogult, magát is szoborba dermesztett zenevezér leplezhette le tekintélyével. S ismét csak vezérintencióként, szinte dogmaként, élve a vezérszereppel. Mintha körülötte, előtte, „alatta” nem létezne egy másik gazdag, élő, változatos zenei közeg, amivel szembesül, s ahonnan késő fölismerése táplálkozik. Nem kész (már mióta kész!) zenei jelenségekben tetten érve, nem ama elsődlegességekben megjelölve és fölmutatva, amelyek a nyilvánvaló gondolatot oly régóta és oly gazdagon hordozzák, holott ez volna a természetes. Hanem a kisajátítás művészetét gyakorolva megint, a szokáshoz híven. Tömérdek elhallgatott tartozással, és a hegemónia érvényesítésével.

   Ez a kimondás, ez az ocsúdás azonban az elfogultság, az ösztön és a szellem rossz működése folytán (hogy az ethoszról ne is beszéljek!) sok évtizedet késett, és a kvalitás karikatúrája lett. Hiteltelenné tesz egy egész legújabb kori zeneiséget, felhőssé egy ízléskört, kétségessé egy mentalitást. Egy egész újkori Rómát és Mekkát és sok-sok kegyhelyet. Ez a sznobság karikatúrája. A mai frakkos, aki a már énekelni sem képes meddő csodavárók szép rajongása közepette (ó, áldott specializáció, ó, ti szegények!) bevonul „dirigálni” a zenészeknek, akiknek fantáziája kötött, magukból zenét meríteni már nem tudnak, a ritmust már nem élik, csak a múltat idézik, és örökké számolniuk kell! Aztán levonul, szobrába fektetve pénzét, és megírogatja, mi a mérvadó. „Támpontot ad”, kottát lehel, zenét magyaráz. Nevet azon, amit a japán halász, a magyar öreg vagy a fekete tiszteletes dalol, nevet a „magasból” (mint kiderült: lentről!), de közben jóízűen elfogyasztja „primitív” dallamaikat, hogy saját fehérjéivé tegye őket. Bartókot a népdalról lebeszéli, miatta leszólja, miközben nincs egyetlen hangja sem, ami fölérne egyiknek is bármely csöpp hang-orgazmusával. Nem szellem. Életművész. 

   Aztán bevallja, hogy mindez tévedés volt, hogy mindez üres. Szobrok dőlnek le itt nagy kongások és reccsenések közepette. Igen, mintha már hallottuk volna egyszer ezt a derengető, szívet melengető zenét. Micsoda luxus. Micsoda fényűzés. Milyen malőr. Mekkora baj. Egy egész (zene)kultúra reng bele. Kongó ezüstszobrok mindenütt. Van, aki nem hallja?

   Boulez egyetlen esélye még, hogy igazat mond, s hogy megteszi. Még pontosabban az, hogy a valóságot, a tényeket mondja kényszerűen, s hogy mint európai, úgy tűnik, most újra érzi az időt. Ezért elismerés illeti. Aki ma végre nem vakul, aki hisz saját magának, az már nem fakó ember. Aki úton van, hogy odahagyja sznobsága páncélruháit, az már lábadozik.

   Egykor természetes tulajdonság volt ez, ma „nagy erény”. Ismertem egy embert, mindig vidám volt, mindig „felszabadult”, mindig figyelmes, készséges és segítő. Órája nem volt egész életében, és mégsem késett el sehonnan soha. Érezte, élte az időt. A bölcsek köve: szinkronban lenni. Pedig a bölcsek köve-mégsem ez, nem a múló idő, nem a rohanásos, a versenyező, a kacatos, hanem a csend békéjébe ágyazott, a nem múló, a bennünk foganó, a meditatív. Az időtlen nász. Az évezredes időszámítás. A nyugalom belső rendje, az élő lassúság. Az Egy ismerete. Onnan a lét és a rend. A bölcsek köve ez, s nem az ámokfutás. Hiszen az élet lassú, csupán a bomlása gyors. (Ezért „gyorsuló” ma az idő.) Az élet lassú, mint a születés, amelyhez gödrök és avarok, védett terek, észrevétlenség kellenek: intimitás. Ahová nem pásztáz fény, ahol szél nem motoz. És lehet tarvágott lanka akár, csak belső csendje legyen.

   Pierre Boulez elmondja azt, amit évtizedek óta tud minden avarlakó. Ilyen avarlakó volt már Debussy is, vagy a festészetben Gauguin, és annyian más európaiak, akiknek nász-ösztöne nem viselt el konstruált menyasszonyt. Ők jól érezték, és jól is tudták már, hogy mit tanít a múlt, és mit tartogat a jövő. Érezték a veszélyt, amit az újkori civilizáció gondolkodásának ismerünk, s ami egy öncélúságban fogant és totális uralomra törő, de elöregedő felszínesség manipulatív korszakát hozta: a mechanizáló cerebrumot. Boulez tanulmányának lényege nem más, mint ennek az önmaga körül fontoskodó sematikus zeneművészetnek, a fontoskodó, a maga „felsőbbrendűségébe” merevedett, sznob zene csődjének beismerése. Beismerése annak, hogy a zene nem sajátítható ki, és hogy nem —bármily értelemben vett — hatalmi ügy, nem tervgazdálkodás.

   Mert az európai zeneművészet — Kaliforniáig és az Urálig — ebbe közvetlenül vagy közvetetten sajnos már régen beleveszett. Kontroll nélkül élte és éreztette, jócskán eljátszva ma is az oly találó gyermekmondást: enyém a vár, tied a lekvár. Kisajátította, elitizálta, elragadta a zenét, kiszippantva és eliminálva a televény dallamtengerét. És nem fog kilábolni ebből egyhamar. Generációk elmélyültségének kérdése ez. Azok, akik mindezeket Boulezhez hasonlóan most majd „belátják”, megtéve őt a fiktív átváltás spiritus rectorának, idegzetük, szokásaik, világképük inerciája, kreativitásuk függő viszonya szerint. Ha erre talán még igen, kérdés, hogy másra, egy új látásmódra képesek lesznek-e? Ez sem kevés azonban, ha nem is sok, és újra nagyvonalú legalább valamelyest. Egyszer volt Budán kutyavásár, amikor Bartók és Kodály (üsse kő, ez nagy alkalom!), elvállalván szerepüket a tanácsköztársasági direktóriumban, a zenét legalább nálunk, itthon, ha pár évtizedre is, jó vágányokra terelték. Aztán a váltók lassan visszaálltak, s a címkés tranzitforgalom, a kísértő hegemónia elapasztotta a csodát. S azóta újra dúl a hatalmi harc, és dől a zenebirodalom, és „kacagó szelek” suhannak, és süllyedünk.

   Wilheim érezhetően igyekszik törleszteni a tartozásból. A jövő ígérete a meztelen jelen. Becsületesen végigmorzsolja a rózsafűzért, talán épp Boulez-hódolatában. Ez is valami. Ez a végigvitel nálunk régóta nem önigény. Elkel tehát, és jólesik. Ismerteti a levezetést és a képletet, és kimondja azt, amit Boulez talán csak sugall, vagy amit ha ki is mond — mármint Boulez! —, igazi jelentőségét mégsem érzékeli. S főleg nem a következményeit. Wilheim — bár eddig ő sem vette a bátorságot hozzá — most világosan kimondja. Bízik Boulez helyzetértékelésében. Kimondja azt, hogy a rendszerek: epizódok és provinciák, hogy a szisztémák öncélúságának vége, hogy fölöttük az európai kultúrában végleg eljárt az idő, hogy a zene mélyebb tartomány. És megpendíti egy új zenepedagógia szükségességét.

   A szisztéma és az idea mai problematikája azonban egyáltalán nem új. A magyar ég alatt sem az. És nem csupán teoretikus végkövetkeztetésként van jelen. Bár úgy is, de úgy csak másodlagosan. Hanem a dolog természete szerint mint eredeti, autonóm jelenség, mint zene. Évtizedek óta él, muzsikusokat átformálóan, beavatón és módszeresen. S ezt lehet tudomásul nem venni, de akkor ez öncsalás. Mert közismert tény, ami nem tudatosult még, s amiről ezért szólni kell. Mint új, „szisztémákon” túli, azok alatti-fölötti, tágas, a zenélő-gondolkodó teljes embert és az aktív hallgatást természeténél fogva már eredendően megkövetelő, friss és elsődleges zeneiség — sokaknak ezért mindmáig érthetetlen „macskazene” —, mely él és állít, tudva tudja magát, és egy más mentalitás belső és külső közegét veti meg.

   Azt állítja, hogy a „szisztémák” mindig részrendszerek csak, afféle lelki-szellemi zárványok, amelyekben mint kalodákban, absztrakciókban a lélek meghal, a szellem megreked; ahonnan eltávozik az élet, mert ott már nem az Egész honol. Úgy véli továbbá, hogy egy szisztéma annál inkább részjelenség, mennél inkább kizárja magából a teljességet, amin pedig a világa áll — a lét improvizációját magából; a szellem és a világegyetem rendjét mint implicit őstudást, amelynek révén az ember egyetemes, és amelytől nem távolodhat el soha. S nincsen kitüntetett szisztéma, ami ne részrendszer, ne részszabály volna. A teljességhez kötő, méltó Rend pedig bennünk —„szisztémák” nélkül — áttetszően és készen áll.

   Azt állítja tehát, hogy a zene akusztikus és pszichikus törvényekbe ágyazott, magától értetődő kozmikus megnyilvánulás, amely adott készleten, egy megnyilatkozó belső Rendben, a bennünk és általunk is megszólalni vágyó Mindenség emberi teljességén alapul, abból árad és abban él. Révületek és bizonyosságok, élmények és képzetek intim alakzatkészletében, a végtelen személyesség testetlen rendjében, amely csak másodlagosan, felszínesen rendszerszerű, de lényegében mindig improvizatív. Út ez, egyfajta Tao. Élő és meditatív, belső közegű zeneiség, amely a lélek kedélyéből és a szellem pillantásából fakad, s amely a zenét mint kozmikus, otthonos hangot közvetlenül, személyesen, és elemi formákon át lobogtatja fel, így éltet, be így avat. Költészet, a lélek terepe. Lételeme ezért a mindent éltető szabadság. A szabadság, amely ennek a természetes, nagyszabású rendnek a kibontakozása, és nem az összeomlás szabadossága, és a szisztémák, a „rendszerek” merev konstrukciója sem. A mindenséget magában hordó, ahhoz felnőni képes ember zenéje, amely kiműveli emberét — az improvizativitás a nagy kultúrák isteni melegágya.

   Ezt a tágas intimitást meg kell találni, ehhez föl kell nőni, ezt meg kell őrizni, és mint mentalitást ki kell művelni magunkban. Az agy jobb féltekéjéből, közvetlenül. Miként azt a régiek tették. S amint azt világszerte ma is sok helyen kellő alázattal teszik. És a pedagógiája is szervesül már, követve a zenét, a tehetségekből feltámadt gyakorlatot.

   Mi nem vagyunk készületlenek tehát erre a helyzetre.

   Ilyen koncert Magyarországon 1962-ben hangzott el először,* amit megdöbbenés, éles kritika és a kulturális perifériára történő konzekvens kiszorítás követett. A kor „szelleme” még a hamis nosztalgiák patternjeit követelte, s azt követi jórészt ma is, és várhatóan még sokáig, érelmeszesedett, széles környezetünkben. Lelke rajta.

   A 13 évvel később, 1975-ben megalakult Kassák Műhely azonban már ennek alapján, ebből a feltörő teljességszomjból született, ha sorsát hamarosan meg is pecsételte az érvényesülés türelmetlen óhajtása, az értetlenség légüres tere, a hagyományosan öncélú, méltatlan gondolkodás. A Kassák Műhelyben azonban 1975 és 1983 között — meglehetősen szűk körben — már sok ilyen felejthetetlen koncert volt, és csupán most tudatosul az akkor fiatal muzsikusokban is (Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila, Körmendy Ferenc, Váczi Tamás, Tarkó Magda, Kálnay János, Babits Antal, Tréfás István, Szemző Tibor, Horváth Lajos, Vajda Sándor, Faragó Antal, Vaskó Zsolt, Kobzos Kiss Tamás, Mákó Miklós, Dresch Dudás Mihály, Grencsó István, Baló István, Geröly Tamás, Benkő Róbert és mások), most tisztul le az a sok, és akkor olyan nehezen megemészthetőnek tűnt tágasságélmény és lebegés, amit a hirtelen lerázott „rendszerek” alól a feltámadt kozmikus otthonosság éber bódulata, a lélek és a szellem szabadsága jelentett.

   A régi, végtelenbe révülő nagy zenék élménye is ilyen lehetett, ilyen mindig friss és megemelő, az embert kozmikus méltóságába visszatévő. Mert a tradíció, értvén a világot és érezvén az embert, nélkülözni is tudta a szisztémákat.

   Ez a zeneiség ma már Szibériától San Franciscóig él, szellemtelen korunkban szellemet hordoz, és alázatot követel, mert az ember időtlen és mély értékeiből fakad, azt éli, azt élteti, azt röpteti szét a felfeslő, mesterséges aurájú egeknek. Olyan hatalmas alakjai vannak, mint Cecil Taylor, John Coltrane, Anthony Braxton vagy Archie Shepp, mint Derek Bailey, Barre Phillips, Albert Mangelsdorf, a Bauer fivérek, vagy Vlagyimir Tarasov. Mint Roscoe Mitchell, Maarten Altena és oly sokan, akiket csak ezután fog méltányolni a zenei világ.

   Ez a zene mindeddig csöndesen, nehéz körülmények között, az iránymutató zenei „direktívák” korában mások által „nem hitelesítve” élt Magyarországon, és ma sem szervezkedik. Egyszerűen csak van, nem befolyásoltatva magát divatos eszközöktől és céloktól, elvárásoktól és „udvaroktól”. Van, és hat, mégis. Él puszta ideákban és erőkkel. Tudja jövőjét. Egyetlen élet sem aszerint eszmél, ahogyan láttak, és látni küldtek annak előtte. Különösen nem az olyan hatalmas változásokkal teli időkben, mint ez a mostani, ez a nemcsak egy, de már (és még) sok emberöltőt átívelő korszak, amelyben a változások az embert egész létében és összes vonatkozásában mélyen fölkavaróan, sőt megrendítően érintik. Monumentális, évezredes léptékű most a változás. Minden, de minden véget ér, miközben minden újjászületik. Minden, amit az emberi eszmélet az újabb időkben oly gondosan és látványosan elfércelt öncélúsága rendszerének. Ez omlik el immár kongó szobraival, s ez alól születik valami, a tarvágott lanka bozótosán. Valami örök és mégis egészen más.

   A szisztémák csődje mögött ez áll, ez az általános, immár köznapi gond. A társadalmi észjárásba fúlt szellem, az élvetegségbe töppedt idő, a nagy tartozásokba csorbult, gőgön szabott csoda. A kisajátítás kultusza, a méltatlan, a másodrendű. A nem „élesszemű”, a látó és nyitott, a teljesen nyitott, hanem a vak, az öncsaló értelem. A kényelmesen hazug. Az önmaga által leigázott.

   Ez fojtotta meg a jó lelket: a szív eszméletét, a kozmikusat — és lankasztja folytonosan szolga-gondolattá. S ez törte be a hallást is és az istenes tágasságú fantáziát a kétkedő magány hang-vas-traverzeibe. 

   (E sorok írója mindazonáltal nincsen meggyőződve arról, hogy — ha a szisztémák nem is, de — a hagyományos mentalitás jelentéskörei végérvényesen elvesztek volna, sőt. És hisz bizonyos értékek romolhatatlanságában itt Európában is.)

   De: „ki látott skatulyába zárt üstököst?” S ki néz elfogulatlanul kora titkos, oly ritkán gyanútlan tekintetébe? S ha Megpillantja is az időtlenség szemét, az hogyan néz vissza rá? És immár mi dalt dalol?

(1988. február)

 

* Szabados György és Publik Endre koncertje (A Szerk.)