Szabó Sándor: Visszaemlékezésem a Mesterre, Szabados (2016. április 17.)  

 

Visszaemlékezésem a Mesterre,

Szabados Györgyre 

 Prológus 

Amikor valaki eltávozik közülünk, a gyász égető sokkja után jön egy semmihez nem hasonlítható hiány érzés. A nap minden órájában képes előjönni és átjárja a lélek minden zugát. Immár 5 éve hogy eltávozott a Mester és hírének hallatán akkor összeomlott bennem mindaz, amit évtizedeken át tervezgettem, amiről titkon álmodoztam. Ez a hiányérzet nem szűnt, sőt mára életem részévé vált. A minap egy Szabados Györgyről szóló film vetítése közben újra elhatalmasodott rajtam az a hiány, a visszafordíthatatlanság elmét próbáló tudata és felhozott sok sok személyes élményfoszlányt. Aznap éjjel elhatároztam, hogy kiírom magamból Szabados Mesterrel kapcsolatos emlékeimet, amit nem pszichológiai okokból, sokkal inkább annak okán teszem, hogy áttekintsem magamban mindazt, amit tőle kaptam és rendbe foglaljam a bennem élő emlékeket, gondolatait és inspirációit. Nem is gondoltam, hogy ebből egy heteken hónapokon átívelő visszatekintés lesz, amiben az volt a csodálatos, hogy minél inkább kutattam az elmémben, annál mélyebbre jutottam és lassan olyan részletességgel idéztem fel magamban az élményeket, hogy szinte hallottam a Mester hangját.

            Valamikor 1972 tájékán még középiskolásként hallottam róla először egy korombeli sráctól, aki fanatikus lemezgyüjtőként minden idehaza kapható jazz lemezt megszerzett. Tőle hallottam először a legendás Sírius együttesről és persze Szabados Györgyről is. Különösen nagy hatást gyakorolt rám az a hír, hogy a San Sebastiáni Jazz fesztiválon a Szabados Kvintett free jazz kategóriában elnyerte a fesztivál nagydíját. Ekkor azt gondoltam, hogy csak egy hatalmas tudású, kiválasztott ember tehet ekkora csodát ott messze földön. 1975-ben jelent meg Szabados György Esküvő című albuma. Törökszentmiklóson, ahol felnőttem a korombeli zenerajongók időnként összejöttek és lejátszották az új lemezeiket szűk körű házi összejöveteleken. Egyszer az ismerősöm külön megkeresett, hogy van egy nagyon érdekes új lemeze, amit bizonyára nem is hallottam még, mert aznap hozta el a boltból. Akkor ugyanis nekem még lemezjátszóm sem volt csak egy öreg magnóm. Én is egy ilyen alkalommal hallottam először az Esküvőt és éreztem, hogy van benne valami mágikus erő, ami még a rock zenéhez szokott iskolatárasaimat is képes rabul ejteni. Abban az időben jómagam is a progresszív rock bűvöletében éltem, de már sok jazz zenét is hallgattam akkoriban. Azt éreztem, hogy Szabados György zenéje teljesen más, az addig hallottakhoz képest, van benne valami elfeledett, időkön túli, de most hatalmas intenzitással előtörő őserő, amit előtte még soha nem éreztem ki egyetlen zenéből sem. Akkor vált világossá meg bennem, hogy a zenében érezhető őserőt nem a hangerő hordozza, hanem a hangok között élő mágikus Rend, aminek titkaiba akkor még nem láthattam bele. Innentől számomra Szabados személye a titkok személye, zenéje a titkok zenéje volt.

Az első találkozás

Valamikor a nyolcvanas évek elején láthattam őt először egy szolnoki koncerten. Nagy élmény volt először hallani játékát élőben és különösen a preparált zongorán játszott muzsikája bűvölt el. Akkor játszotta A szent Főnixmadár dürrögései c. darabot is. A koncert után megkerestem és bemutatkoztam. Mondtam neki, hogy sok sok kérdésem lenne a zenéről, az improvizációról, annak lélektanáról, mert ahol én élek (Törökszentmiklóson) oda csak kerülő utakon jutnak el az információk és a zenék, így sok sok mindentől el vagyok szigetelve. tetszett neki a kíváncsiságom és ő maga javasolta, hogy írjam le a kérdéseimet egy levélben. Készségesen megadta a levélcímét és még aznap éjjel meg is írtam neki az első levelemet benne a kérdéseimmel.

Levelemben beavattam egy nagyon személyes álmomba is, és bár nem volt zenei tárgyú a kérdés, mégis akartam tőle hallani mit gondol róla. Abban az időben gyakran álmodtam azt, hogy tudok repülni. Gyakorlatilag bármikor, amikor akartam. Kezdetben csak valamiféle rémálom végén menekülésként, de valamiként ráéreztem, hogy mit kell tennem, hogy repülhessek. Álmomban lankás domboldalakon próbálgattam a földtől való elemelkedést és amikor sikerült szabadon vitorláztam, magam sem tudom hogyan. Ez az érzés nagyon erősen kötődött a zenében az improvizáció közben megélt lebegés érzethez, amit én transzcendens levitációnak neveztem el a magam számára. Ehhez bizonyára hozzájárult az egész életemen átívelő repülés és repülő eszközök iránti szeretetem és annak hiánya is, mert hogy a zene miatt abbahagytam a vitorlázó repülést középiskolás koromban. Volt azonban egy sokkal mélyebbről jövő, az álmaimban feltörő vágy, amiről azt gondoltam, hogy ez az ember kollektív tudattalanjában eltemetett emlék arról a valaha meglévő képességéről, hogy valóban tudtunk is repülni valamikor, vagy a madarak és az emberek között van egy idők kezdete óta fennálló misztikus, titkos kapcsolat. Az álmaim azt sejttették velem, hogy az ember lehetőségei végtelenek. Azzal a wittgensteini gondolattal próbáltam összefüggésbe hozni, miszerint minden ami elgondolható az lehetséges is.

Legnagyobb meglepetésemre pár hét múlva kaptam egy 6 oldalas válasz levelet, benne akkor még számomra felfoghatatlan, a zene, az emberi lélek és a kozmosz összefüggéseire vonatkozó válaszokkal, azonban ettől még inkább azt éreztem beavatott valami nagy titokba. Már önmagában az a tudat is mámorító volt, hogy ez a nagy Ember ennyi időt szánt rám a válaszlevelével. Bizonyára érdekesnek találta a manapság okkult témának tűnő repüléssel kapcsolatos akkori elgondolásomat, de erre csak szűkszavúan reagált, miszerint csupán nem kiélt vágyaim jelennek meg az álmaimban. Számtalanszor elolvastam, már csupán azért is muszály volt, mert az írása olyan volt mint a doktoroké, csak ők maguk egymásközt tudják elolvasni. Persze ráhibáztam, mert később tudtam meg, hogy ő valójában praktizáló orvos. Volt még egy későbbi levélváltásunk is közvetlenül azután, hogy egyik sikondai jazz tábori koncerten ugyanazon az estén léptünk fel. Akkor játszottunk először Grencsó Istvánnal és Major Balázzsal trióban. Szabados hallott és látott minket és nagyon hasznos tanácsai voltak. Ezt követő levelével együtt kaptam tőle egy kazettát, amin közép-ázsiai makám zene volt egy akkor számomra még ismeretlen húros hangszeren (dutar). Még mindig előttem van az írása, amiben azt javasolta: „- Sándor, a zenédben tekints kelet felé, neked ott van a forrásod. Amit ma a gitáron játszol ez csak a kezdet, csak egy ugródeszka egy tágasabb világ felé.” Ez számomra felbecsülhetetlen bátorítás volt, hiszen akkor már tudtam, hogy a keleti zene lényem másik feléből jön és vezet valahová. Ő erre ráérzett. Sokat hallgattam azt a kazettát és teljesen beleszerettem a makám zenébe, ennek hatására kezdtem el szisztematikusan kutatni a keleti zenét és gyűjteni mindenféle keleti zene felvételeket.

Időközben több turnét is lebonyolítottunk Grencsóval és Major Balázzsal trióban. István sokat mesélt arról, hogy rendszeresen meglátogatják Szabadost Nagymaroson és csak beszélgetnek, hallgatják a Mester gondolatait. Egy idő után ebből az ismeretségből aztán zenei együttműködés lett, mert nemsokára Szabados a fiatal, a szabad zenére nyitott és fogékony zenészekből megalapította a MAKUZ-t. Akkor úgy éreztem, hogy mindenki, aki vele játszhat az beavatottá, a titkok ismerőjévé válik. Sajnáltam, hogy távol vagyok fizikailag is ezektől a lehetőségektől. Mégha a közelükben lettem volna is, volt egy áthidalhatatlan akadály. Szabados zenei ideálja a fekete zenében gyökerezett, az afrikai őserőben fogant szabadság vágyban, ami a free jazzben jutott legerőteljesebben kifejezésre. Ebbe sehogyan sem illett a gitár csöndes intimitása, de különösen nem halksága, ami teljesen alkalmatlanná tette volna akár csak egy zongora duóra is. Nem véletlen, hogy a gitár éppen a csekély hangereje miatt nem lett tagja a nyugati típusú nagyzenekaroknak, ezért zeneirodalma is elkülönült és egy önálló zenei világgá vált. Úgy is mondhatnám perifériára került. A klasszikus zeneirodalomban azért nem írtak darabot zongora/klasszikus gitár duóra, mert akusztikusan nem működik együtt a két hangszer, de arról sincs is tudomásom, hogy Szabados valaha is játszott volna gitárossal.

A Kassák Klubban

            A nyolcvanas évek közepén már teljesen a Szabados szellemiségének hatása alatt és bűvöletében éltem. Megalakítottam az Alföldi Szabadzene Alkotóműhelye nevű gitár triót Bakondi Andrással és Bagi Lászlóval. Mindketten a tanítványaim voltak és összejöveteleink nagy részében szabadon improvizáltunk különféle instrukciók szem előtt tartásával. Azzal a belső igényességgel improvizáltunk, hogy az eredmény a megkomponáltság érzetét adja. Ily módon együtt gyakorolva tanultuk a szabad zenélést. A gyakorlás nem csak a hangszeres gyakorlásból állt, hanem mentálisan is gyakoroltunk. Ennek lényege az volt, hogy képesek legyünk belülre és egymásra is figyelni és a zene szabad folyásának útjába álló lelki akadályokat elhárítani. Ezzel párhuzamosan a zene elméletében, összhangzattanában mélyedtünk el. Ettől az időtől kezdve Bartók összhangzattana rendkívül fontossá vált számomra. Egy idő után kezdett kialakulni közöttünk egy nagyon érzékeny, szinte telepatikus zenei kapcsolat. Beszéltem erről Szabadosnak és meghívott minket a Kassák Klubba, ahol akkor rendszeresen játszott a MAKUZ. Nagy megtiszteltetésnek éreztük szabadon improvizált zenével bemutatkozni ebben a rangos művészi improvizációs műhelyben. Ebben a körben mindenki ismert mindenkit, így hamar feltűnt, ha a terem végébe ismeretlen, furcsa zárkózott alakok is beültek. Tudtuk hogy őket az akkori hatalom küldte oda megfigyelőnek, de mi erre rá sem hederítettünk. Valamiféle mágikus együttlét volt és azt az intenzív jelenlét érzetünket nem tudták még az idegen megfigyelők sem megzavarni. Valaki fel is hívta a figyelmemet: „- Ha egyszer a Kassák Klubban Szabados improvizatív zenei műhelyében játszol, akkor onnantól kezdve egészen biztosan lesz egy ügyaktád, amibe mindent feljegyeznek életed végéig.

 Ez persze nem lepett meg, hiszen egy ilyen világban nőttünk fel. – Sebaj, én legalább biztosan tudom, hogy nem én vagyok az ellenség! Nem én rettegek, hanem ők, az figyel ennyire, aki fél!” – mondtam, és ezt ma is így gondolom.  

Hamvas szellemisége 

Szabados zenéjében elmélyülve lassan kezdtem érezni, hogy viszonyom a gitárral és a zenével is kezd megváltozni. Egyrészt rájöttem, hogy a zene bennem van és nem a külvilágban. Minden, ami a külvilágban mint zene mégérint és elragad, az csupán a bennem lévő potencialitás külvilági visszaigazolódása és visszatükröződése. Ez a felismerés arra késztetett, hogy abba hagyjam a híres, ismert, divatos gitárosok figyelését, hallgatását helyette kizárólag saját magam belső világában kell megtalálnom és felhoznom a zenét. Egy ilyen felismerés szükségszerűen egyfajta „beavatási halált” jelentett. Örökre elhagyni egy biztos régit egy ismeretlen új helyett. Ez az állapot egy különös belső magánnyal is együtt jár. A vidéki kulturális elszigeteltség, a valahová tartozás törekvésének kirekesztésekkel nehezített útja szellemi válságot okozott bennem. Krulik Zoltán barátomnak egy alkalommal kitártam magányomat és erre ő azt javasolta, hogy meg kellene ismernem Hamvas Béla írásait, gondolatait és onnantól más lesz a világ, beavat valami nyilvánvaló titokba és utána mindenre másként fogok tekinteni. Elolvastam hát a Láthatatlan történet című esszé kötetet és benne ráismertem sok Szabadostól hallott gondolatra, és valójában ez segített akkori szellemi válságomból kilábalni. Így kezdődött a nyolcvanas évek vége felé a Hamvas által sugallt metafizikai szemlélet kiterjedése a zenémre és a gondolkodásomra.  Az új szemlélettől egyszeriben más lett számomra a világ, bátor és felszabadult lettem, és éreztem nem lehet vesztenivalóm. Elmélkedéseim során gyakran átéltem a bennem szunnyadó potencialitás végtelenségét és ez hatalmas erőt adott a zenéhez. Hamvast olvasva az ember mindig felteszi magában a kérdést, hogy vajon mi ad hitelt a gondolatainak? Hol van rá példa, hogy gondolatai termékeny földbe találva valahol kivirágzanak? Ezekre a kérdésekre végül a Mesterrel való ismeretségem adott választ.

Szabados György számos interjút adott, de távolról sem annyit, amennyit kellett volna adnia. Ezekben gyakran idézte fel Hamvas Béla gondolatait és alkalmazta saját zenei lényének és ideáljának igazolásához. Ezzel megteremtődött közöttünk az a szellemi híd, amin egymás között felvetődő gondolataink oda vissza tudtak közlekedni.

A mindenféle válságot átélő entitás természetéhez tartozik akár az egyén, akár a társadalom szintjén, hogy egy adott avatottsági szinten, egy adott pillanattól kezdve öntudatlanul is megpróbálja magát egy más paradigmából elgondolni és onnan szemlélődve igyekszik válaszokat keresni a problémákra. Ez valószínűleg a tudat és a kollektív tudattalan intuitív mentőöve. Ilyen konstans szellemi válság közepette bukkant fel Hamvas az egyének tudatában és ebből adódóan a magyar társadalom tudatában is. A Mesterrel való találkozásaink alkalmával mindig előkerült valami kapcsán Hamvas Béla szellemisége. Szűkebb körben tudható volt, hogy az Antall kormány idején tanácsadói szerepet töltött be. Egy alkalommal éppen a szeretet és az erő általi hatalom gyakorlásról beszélgettünk, amikor rákérdeztem, hogy tanácsadói funkciója során hogyan tudott együttműködni a hatalommal, mint szuverén gondolkodó és művész. Nagyon emlékezetes volt, amiket mondott: „- Egyszer behívattak és arra vártak tőlem javaslatot, hogy hogyan lehetne ezt a társadalmat megváltoztatni, mert ami most van, az tarthatatlan és embertelen. Erre teljes komolysággal azt javasoltam nekik, hogy vegyék elő Hamvas Béla Scientia Sacra című művét, olvassák el, értsék meg helyesen, majd tegyenek mindent úgy, ahogy ott le van írva. Ez ott egy pillanatra kiverte a biztosítékot, és senki sem vette komolyan. „.

Hamvas Béla metafizikai szemlélete egy nagyon közös gondolkozási platform lett számunkra és ha találkoztunk a zenéről ezen szemlélet alapján értekeztünk, de minden más egyebről is.

A meg nem értettség és a kirekesztettség

Mint kiderült Szabados is bejárta a szellemi válság, a meg nem értés, a korlátozás, a kirekesztettség lelki kínjait. Úgy tűnik ez a szabadon zenélő és gondolkodó emberek körében jószerével törvényszerű ebben a mai világban itt Közép-Kelet Európában. Ez a kínokkal teli út egyfajta beavatódás egy magasabb szellemi szintre, ahol ugyan lassan, de kezdenek lényegtelenné válni a kicsinyes, gyarló, önző, kirekesztő emberi gesztusok. Egyszerre két paradigmában kényszerülünk élni. Az egyik amiben elviselnek minket és amiben mi is elviseljük a valóságot és egy másikban, amit mi teremtünk magunknak és az válik a mi saját belső univerzumunkká, amibe nem engedünk be akárkiket és ahonnan teremtünk és azt kisugározzuk a külvilágba. A meg nem értést és a kirekesztést tapasztalhattuk a zenészek között is, a korlátozást és a kontrollt pedig a kultúrát meghatározó hatalmi erők felől. Megtanultunk benne élni és teremteni. Itt megemlíteném, hogy ezen visszaemlékező írás pillanatában is még mindig létező hatalmi hozzáállás nem szűnt meg, mégcsak nem is csökkent, inkább átváltott egy másféle stratégiára, mégpedig a figyelem megvonáson alapuló ellehetetlenítésre. A régi rendszer szemmel tartotta a magas szinten szuverén módon gondolkodókat és igyekezett többé vagy kevésbé szigorú cenzúrát alkalmazva gyakorolni hatalmát felettünk, mintegy éreztetve, hogy ők okosabbak és hatalmasabbak náluk, mert az életünk rajtuk múlik. Amikor a hatalomnak az állt érdekében hogy engedjen, akkor engedett, amikor pedig az hogy korlátozzon és kiiktasson, akkor korlátozott és ellehetetlenített. A saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy jelen civilizációnk hatalmai nem a szeretet elvén gyakorolják magukat, hanem mindig erő alapon. Annak mindig tudatában vannak, hogy a szuverén gondolkodók által megnyilatkozó szellem,- mégha ők nem is hisznek benne, legfeljebb „munkafogalom” szintjén, – rájuk nézve veszélyes. A mai modern hatalom már agyafúrtabb, teljesen fel van szerelve technológiával, teljesen bedrótozta a bolygót, direktben nem mindent cenzúráz, de mindent megőriz, feljegyez, (lásd. az internet totális kontrollja valójában az emberi szabadság elképesztő csorbulását váltotta ki egy vélt szabadságért cserébe, ahol minden lenyomott billentyű nyoma örökre ott marad valamely szerveren.)

            Valamikor a nyolcvanas évek végén egy alkalommal Budapestre utaztam és a Nyugati Pályaudvar bejáratánál egy boldog felszabadult társaságra lettem figyelmes. Szabados Mester és a MAKUZ tagjai gyülekeztek egy franciaországi fellépésre. Kérdeztem mire várnak itt ennyien, mire Szabados:” – Várjuk a rendszer megdöntését! „ No de hol? – kérdeztem.” –Hát Franciaországban!”- ezen jót nevettünk mindannyian, mert volt benne valami kétértelmű és szimbolikus, de mindannyian egyre gondoltunk.

A Homoki Zene

            A kilencvenes évek elején került kezembe Szabadosnak a Makuz társulattal készült Homoki Zene című albuma. Ezt a muzsikát hallgatva egy általa már korábban vizionált képet idézett fel újra bennem. Ázsia végtelen sivatagait, a valamikori kiszáradt tengerfenéken újraéledő civilizációt, ahol ősi zenekultuszok születtek és amiből kinőtt mindaz amit ma keleti zeneként ismerhetünk. Bár addig az indiai klasszikus zene állt legközelebb hozzám, még az egyik 16 húros gitáromnak is volt egy vína regiszte, ami hangzásában egy 12 húros gitár és egy indiai vína ötvözetét nyújtotta. Ekkorra tehető, hogy kaptam valahonnan egy lemezt, amin Munir Bashir szabadon improvizált makám zenét játszott. Ez az élmény és a Homoki Zene együtt elindított egy következetesebb, tudatosabb úton, hogy átjárókat találjak az ősi keleti és a modern kortárs improvizált zene között. Tovább kellett lépnem. Elhatároztam, hogy elkezdek bundnélküli gitáron is játszani, ami hasonló az ázsiai lantokhoz és ezzel elkezdtem belemerülni a keleti modalitásba és a mikrotonikus hangrendszerek végtelen univerzumába. Gyakran eszembe jutott a Mester rám vonatkozó víziója, a kelet felé tekintés és a keleti zenében önmagam megtalálása.

18 km-re egymástól

1994-ben Vácra költöztem így mindössze már csak 18 km-re laktunk egymástól. Új lakhelyem lehetővé tette, hogy gyakrabban és rendszeresen találkozzunk. Addigra már jócskán kialakult a saját keletet és nyugatot áthidaló zenei világom, ami ha messze el is tért a szabadosi vonaltól, szellemileg azonban teljesen azonos hullámhosszon voltunk és egyformán gondolkodtunk a zenéről és világ dolgairól.

            Minden találkozásunk alkalmával vittem neki az aktuális új albumaimból és lassan megismerte a lemezeimet és nagyon fontos és jól eső megerősítéseket kaptam tőle. Elmondta, hogy kezdetben nagyon kuszának érezte a zenémet, de később meghallott benne egy magasabb szintű rendet. 1998. Augusztus 20-án eljött egy váci koncertünkre ahol Lantos Zoltán hegedűssel játszottunk egy duó koncertet. A koncert után kicsit leültünk beszélgetni és nagyon őszintén a következőket mondta: „- Sanyi, nem is gondolod, mennyire irigyellek a gitárjaiddal együtt. Irigylem azt a finomságot, azt a közvetlen intim személyességet, amit ezzel a hangszerrel el tudsz érni. Azt, hogy finom érintésekkel erő nélkül ki tudod kifejezni zenei gondolataidat. Arra vágyom, hogy valaki építsen végre egy olyan zongorát, amin a gitárhoz hasonló finomsággal lehet játszani. Gondold meg, én minden koncerten idegen hangszeren játszom, te pedig mindig a sajátjaidon. Ez nagy előny neked.„ Javasoltam neki, hogy egyszer látogassuk meg együtt Romanek Tihamér hangszerkészítő barátomat, aki nemcsak a gitárjaimat készítette, hanem épített egy hatalmas lant testű csembalót is, amit ki kellene próbálnia a különlegessége és finomsága miatt. Erre azonban sohasem került sor. Én pedig elmondtam, mennyire irígylem a zongora hatalmas polifónia fokát és hangerejét, dinamikáját, ami a gitáron nincs meg. Vácra költözésem lehetővé tette, hogy őt is gyakrabban halljam koncerteken. Személyes találkozásaim alkalmával többször is felajánlottam, hogy a mobil hangstúdióm bármikor rendelkezésére áll, amikor csak szükséges, azonban ezt sohasem vette igénybe.

A fekete billentyűk titka

            Szabados György egy nagyon közvetlen, barátságos és segítőkész ember volt. Ugyanakkor azt éreztem, hogy személyisége csupán magas szintű zenei avatottsága miatt is egyfajta titokzatotsságot mutatott kifelé. Nem nyílt meg minden szint felé. A zene univerzális metafizikai valóságáról áradóan, hihetetlen mélységgel, beavatóan beszélt, de a saját zenéjének részleteiről kérdezve nem sokat tudhattunk meg. Egy alkalommal az intervallum hangolású 16 húros gitárjaimmal készült új albumomat vittem neki ajándékba és feljött a szó a hangolásokról. Kérdezte, hogy miért választom a nehezebb utat. Elmagyaráztam, hogy a gitárt igyekszem a zenéhez alakítani, nem pedig a zenét a gitárhoz. Beszéltem neki a gitár hangnemi korlátairól. Meglepett, mikor említette, hogy ismeri a gitáron oly jellemző hangnemeket, de különösen az érdeklődése a gitár iránt. Lelkesen magyaráztam, hogy a 6 húros gitárt úgy kell tekinteni, mint egy hat manuálos zongorát, ahol a manuálok kvartonként és egy helyen nagytercben el vannak tolva és úgy ismétlődnek. Ez egyszerre előny és hátrány is, mert egy hang több helyen, azaz másik húrokon is előfordul, és ehhez jön, hogy mindössze csak 4 újjal tudunk húrokat lefogni és pengetni a klasszikus játéktechnikával. Egy darabot ezért többféleképpen is el lehet játszani különböző fekvésekben, más-más újjrenddel, de mindenütt másként szól. Ezért a gitárjáték egy zenei szint után nagyon bonyolulttá és nehézzé válik. Érdeklődéssel hallgatta amiket a gitárról mondtam. Ez volt az az alkalom, amikor úgy éreztem rá kell kérdeznem, hogy van-e a zenei koncepcióját befolyásoló, vagy meghatározó olyan tényező, amit maga a zongora adottságai kínálnak vagy diktálnak és azt ki is használja a játékában. A kérdésemre meglepő módon azonnal és nyíltan válaszolt. Egy pillanatra azt éreztem, mintha várta volna, hogy ezt valaki megkérdezze tőle. Meglepődtem, amikor erre a következőket mondta:”- Akkor most elárulok neked egy titkot. A zongorán is létezik egy már vizuálisan is azonnal feltűnő furcsaság, a fehér és a fekete billentyűk. Ezek elrendeződése már önmagában zenei rendet képez. Ha eltekintünk a klasszikus zenéből ismert összhangzattani törvényektől és a hangok között másféle megkülönböztetéseket is fel tudunk fedezni, akkor ebben fontos titokra lelhetünk. Egy ilyen felfedezés a fekete és a fehér billentyűk zenei viszonya, aránya, egyensúlya. Sokszor összhangzattani gondolkodás helyett én csak a fehér és fekete billentyűk használatának egyensúlyát keresem és ezt a koncepciót nem árnyalják be a megszokások és a berögződések. Ez egy más szemlélet, egy más megközelítés, ami új utakat nyitott számomra a zongora játékban, a komponálásban és az improvizációban is. „

            Ezek a mondatok megerősítettek abban, hogy jó úton járok. Kérdezte, hogy létezik-e hasonló, de másféle felismerésen alapuló látásmód a gitáron, amire én lelkesen válaszoltam, hogy bizony létezik. Kérdésében az lepett meg, hogy ezt a témát éppen egy zongorista kérdezi meg és vele beszélhetem meg. Tapasztalatom szerint ez a téma a gitárosok körében legtöbbször fel sem merül, hiszen a játék kényelem fontosabb nekik, mint az új zenei felfedezések  átültetése a gitárra. Elmondtam, hogy én magam is egy másféle látásmóddal közelítem meg a gitárt. Ebből következően dolgoztam ki a 16 húros gitárjaim hangolásait és azokon új hangzásokat és új zenét tudtam alkotni.

            Ezeken a találkozókon mindig tanultam valamit. Ekkor kezdtem igazán megérezni, hogy csupán a megszokott szemléletből való kitekintés és kilépés a világnak egy más látványát eredményezi. Át kell törni a tudati határunkat és fel kell ismerni, hogy nemcsak egyetlen abszolutizált szemlélet van. Ez pedig nem könnyű, hiszen a kultúránkra jellemző, hogy igyekszik mindent készen kínálni, a gondolat panelektől kezdve egészen a valóság látásunkat meghatározó szemléletig.

Az a beszélgetés sokat jelentett nekem, megerősített. A Mester beavatott egy titkába.

Az egyetlen közös hangfelvételünk története 

Egy közös ismerősünk Németh Péter Mikola költő az Expanzió Fesztivál szervezője 2004 tavaszán megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem játszani egy vidéki fesztiválon egy kis nógrád megyei faluban Terényben, ahol egyebek között Szabados György is fellép majd. Örömmel mondtam igent erre a felkérésre, hiszen amihez Szabados a nevét adta, ahhoz én is adtam a magamét. Rögtön hozzátette, hogy azt is szeretné, ha egy irodalmi blokkban együtt is játszanánk. Nagyot dobbant a szívem, mert én magam sohasem mertem volna kezdeményezni, hogy játszhassak a Mesterrel, titkon persze gyakran átvillant az agyamon. Abban hiszek, hogy a létezésben mindennek megvan a maga ideje, és ha valami meg akar történni, akkor az úgyis meg fog történni. A közös játékra való felkérés az ő részéről azonban sohasem történt meg. Németh Péter Mikola igen közeli barátságban volt Szabadossal, kölcsönösen tisztelték egymást és ugyanígy engem és a zenémet is nagyon tisztelte, egyívásúnak tartotta Szabadoséval. Mikola gyakran megkérdezett, hogy miért nem játszottunk még együtt Szabadossal. Feltártam neki az akadályokat majd Mikola felvetette az ötletet, hogy ő képes rávenni a Mestert, hogy együtt lépjünk fel egy verses blokkban, ahol szerepet kapnak a gitárok és a zongora külön külön is. Nem voltam benne biztos, hogy Szabados belemegy ebbe az ötletbe. Valamiért azt éreztem, hogy a gitárt, mint hangszert nem tartja alkalmasnak egy zongorával együtti duóra. Végül számomra is meglepő módon Szabados ebbe is beleegyezett és hamarosan jött az üzenet Mikolától, hogy készüljek, mert Szabados  György igent mondott a velem való játékra. Nagy várakozással készültem erre a koncertre. Kértem Mikolát, hogy tervezzen be a blokkba két vagy három részt, ahol nincs próza, csak tiszta zene duóban. Ezzel Szabados is egyet értett. A koncert előtt volt időnk beszélgetni, hiszen én mentem érte a házához és saját kocsimmal utaztunk le Terénybe. Említettem neki, hogy egy bundnélküli gitáron játszom majd, amin kifejezetten a keleti zenei világot lehet megidézni. Mivel Szabados hangszerénél fogva sohasem játszott keleti modalitásban így elmondta, hogy alkalmazkodik a hangszerem modális jellegéhez. Elmondta, hogy ez neki is egy érdekes próbálkozás megmerítkezni a keleti modalitásban egy temperált hangszeren. Csak annyit említett meg, hogy szellősen, kontemplatívan fog játszani és sokat fogja használni a fekete billentyűket. Ekkor már értettem mit jelent a fekete billentyűk használata. Ehhez alkalmazkodva egy fél hanggal lejjebb hangoltam a hangszeremet és a hangpróbán már éreztem, hogy a zongora és a bundnélküli gitár kis erősítéssel csodásan fognak passzolni akusztikailag is. A hangpróbán feloldódott bennem az a feszültség, amit a Mesterrel kapcsolatos tiszteletből és alázatomból fakadóan némi izgalomként éltem meg. A próba végén röviden csak annyit szólt: „- Szép lesz! – és onnantól rábíztuk magunkat a jelenlévő mindőnket átható szellemi erőtérre.  Igazodtunk a versek hangulatához és ehhez a megbeszéltek szerint lassú kontemplatív zenéket improvizáltunk. Ez volt első közös rövid koncertünk 2004. Május 2-án. Telt ház előtt zajlott, hatalmas sikerrel. Annak ellenére is sikeres volt, hogy a technikai feltételek nem voltak éppen ideálisak. Én ugyan a saját kiváló minőségű AER erősítőmmel játszottam, azonban a zongora és a beszéd hangosítására biztosított technika sajnos nagyon gyenge minőségű volt. A hangtechnikus előző éjjel egy lakodalomban hangosított, fáradt és álmos volt és még a műsor elkezdése előtt beállította a nem túl bizalomgerjesztő ósdi poros keverőpultot és ott hagyott minket azzal, hogy majd ha elmegyünk ne felejtsük el kikapcsolni. Ennyit a technikai háttérről. A koncert utáni eufóriában még sokat beszélgettünk Szabados Mesterrel. Nagymarosra vissza autózva célozgattam arra, hogy érdemes lenne végre hangfelvételeket készítenünk, jó körülmények között, ahol semmi zavaró dolog nem áll útjába bolyongó lelkünk és a zene kiteljesedésének.  

Arról nem tudtunk, hogy a keverőpult kimenetére volt csatlakoztatva egy Minidisc felvevő. Erről csak utólag szereztem tudomást Németh Péter Mikolától. Hetekig tartó utánajárással végül sikerült megszerezni a hangfelvételt. Nagy várakozással tekintettem az eredményre. A stúdiómban meghallgatva azonban kiderült, hogy a felvétel zajos, a hangszerek hangereje aránytalan, ráadásul nem megfelelő mikrofonokkal vették fel és a felvételi csatorna rossz beállítása miatt a hangosabb részek torzak lettek. Nagyon elkeseredtem ezen és abban a pillanatban nem láttam esélyt, hogy a felvétel megmenthető legyen. Ekkor tájt Simon Géza Gábor megkeresett, hogy lenne-e kedvem a stúdiómban régi recsegős hanglemezek zenei anyagának digitalizásására és restaurálására. Bár ez új terület volt számomra, de érdekes volt és igent mondtam rá így rendszeresen megbízott hangrestaurációs munkákkal. Ekkor kissé mélyebben bele tudtam merülni a hangrestaurálás titkaiba, megismerni a lehetséges eszközöket és eszembe jutott, hogy megfelelő szoftverekkel lehetőség nyílhatna a Szabados/Szabó duó felvételeinek megmentésére is. Így szóba hoztam neki a Szabadossal készült rossz minőségű felvételeket. Mivel Gimon Géza mindig nagyon kereste és ápolta a zenei különlegességeket a duó felvételünk nagyon felkeltette a figyelmét és bátorított, hogy valahogyan meg kellene menteni azt a felvételt. A hangrestauráló szoftverek évről évre fejlődtek, jobbak lettek. Egyszer végre megjelent egy nagyon komoly hangrestaurációs szoftver és elhatároztam, hogy vásárolok egyet és a Szabados/Szabó felvételnek a megmentésére is használni fogom. Egy fél autó árát beinvesztáltam az akkori leghatékonyabb hang restauráló szoftver csomagba és elkezdtem kitisztítani a felvételt. Hónapokon át tartó kísérletezéssel, próbálgatásokkal és megszámlálhatatlanul sok munkaórával a zajokat ki tudtam szűrni jelentősebb hangi információ veszteség nélkül, az aránytalanságokat is valamelyest rendbe hoztam, azonban a torzításokkal nem tudtam megbírkózni. Így csalódottan félretettem a felvételt és lassan feledésbe is merült. Ekkor 2006-ot írtunk.

Szabados és a hangtechnika

            Szabados György a hangtechnikát, mint lehetőséget csodálta, azonban a világban elterjedni látszó hangzási trendek riasztották, ezért gyakran kifejezte szkepticizmusát és bizalmatlanságát a hangfelvételekkel kapcsolatban. Sokat beszélgettünk arról, hogy a rock zene mennyire elvitte a hangzáskultúrát egy rossz irányba. Gyakran panaszkodott arról, hogy a hangfelvételeken sokszor nagyon kifényesítik a hangszerek hangját, ami így annyira eltér a valóságtól, hogy esetenként alig lehet felismerni egy megszokott hangszer hangját.

2007. November 27-ére Németh Péter Mikola újra szervezett egy vers-zene előadást ezúttal Vácott. Ez újabb reményt adott, hogy ezúttal végre lehetőség nyílhat egy jó hangfelvételre. Azonban kiderült, hogy a koncert helyszíne sem akusztikailag, sem elrendezését tekintve nem alkalmas hangfelvételre, a hangszereket és a mikrofonokat nem lehetett megfelelő pozícióba állítani, így a felvétel nem sikerült. A terényi felvétel legalább kellő hangi információt tartalmazott a közeli mikrofonozásnak köszönhetően, a váci felvételen a mikrofonok messze voltak és a hangszerek között nem lehetett megfelelő egyensúlyt teremteni. Szabados és én magam is mélységesen csalódottak voltunk. Ekkor újra megemlítettem a Mesternek, hogy lassan ideje volna a hangfelvételt a saját kezünkbe venni és nem kellene közösködni irodalmi produkcióval alkalmatlan helyszíneken, ahol a mi közreműködésünk csak „díszletként” szolgál. Erre azonban nem reagált mivel a csalódottság friss érzése elnyomott minden mást abban a pillanatban.

Egy alkalommal az improvizált zene kockázatairól beszélgettünk, a benne megjelenő eredendő struktúrák torzulásairól, és azok problémáiról. Arról, hogy az improvizáció eredménye nem mindig konzisztens, hogy például egy hangfelvételen, ahol az időfolyam történéseiből csak egy szakaszt lehet rögzíteni, sokszor bekerülnek olyan részek, ahol valamilyen módon megszakad az intuíció folyamata és megjelennek a testi-idegi megoldások a flow fenntartására, amik gyakran oda nem illő, üresjáratként jelennek meg egy zenei folyamatban gyengítve a darab hatását. Kérdezte, hogy van-e valamilyen munkamódszerem az improvizált felvételek szerkesztésére. Elmondtam neki, hogy a stúdiómban felvett anyagot jó időre elteszem, hogy elfelejtsem amit játszottam és később tiszta fejjel nagyon kritikusan megpróbálom megtisztítani az üresjáratoktól, ettől az eredmény erősebb, áttekinthetőbb lesz. Elmondtam, hogy ebben nagy gyakorlatot szereztem és észrevettem, hogy mindig gyorsan megtalálom a vágási pontokat, mert valami mágikus módon ott folytatódik a zene ahol egy időre kicsúszott a folyamatból. Elmondtam, hogy a stúdió számomra egy kompozíciós eszköz, ahol a hirtelen feltörő ihlet által játszott zenéket azonnal rögzítem és van amiből csak vázlat lesz és később kidolgozom, de van, ami ott készen megszületik és némi tisztítás, editálás után CD-re kerül. Figyelmesen hallgatta a magyarázatomat és éreztem, hogy örült ennek, mintha igazolást keresett volna, hogy ez nem ördögtől való dolog, ugyanis ő maga is felfedezte ezt a munkamódszert és mondta, hogy már alkalmazta is ezt a fajta zenei szerkesztést.

Szabados és a rock zene

Egyik nagymarosi látogatásomkor feljött a szó a rock zenéről. Még most is a fülemben csengnek a szavai: ”- Tudod, nekem valahogy nem veszi be a begyem a rock zenét.  Azt látom, hogy a rock és metál zene a deszakralizáltság, a destruktivizmus eredménye és szimbólumaként kötött ritmusának a kőhöz hasonlatos nehézkességével, egyoldalú torz hangzásával gúzsba köti a hangokat, úgy hogy a lélek már nem munkál többé benne és ahol az egyedüli megnyilvánuló erő már csak a hangerő. Mintha a régi szakrális kultúra lebontására találták volna ki.„ Ez a beszélgetésünk annál is inkább aktuális volt, mert nem sokkal ez előtt Győrben a Media Wave fesztivál egyik programjaként Szabados Györgyöt meghívták egy előadásra. Én magam is ott ültem a 40-50 főt számláló közönség soraiban. Szabados Mester a tőle megszokott metafizikai szemléletben fejtette ki a zene, az improvizáció és a szellem kozmikus kapcsolódását. Az előadás minden szavát mindannyian szinte ittuk. Az előadása végén tanúi voltunk, amint pár személy provokatív kérdéseket tett fel neki a rock zenével kapcsolatban. Elterjedt ugyanis annak híre, hogy a Mester nem szerette a rock zenét és a heavy metál pedig a zene végét jelentette számára. Ennek nagyon egyértelműen és őszintén hangot is adott. Akkor ott érződött, hogy valakik, valahonnan, valamiként szeretnék kikezdeni őt valamilyen ponton, hogy valljon színt a rock és a metál zenével kapcsolatos unszimpátiájáról. Azzal érveltek, hogy aki ilyen szinten zenél és ekkora tiszteletnek örvend annak nagyobb nyitottságot kellene mutatnia a rock zene iránt, mert sokak a rock zenén keresztül jutnak és jutottak el a jazzhez. A hangulat emlékeztetett azokra az időkre, amikor bizonyos személyek elkezdtek agitálni, aztán ha nem ment könnyen a meggyőzés, akkor más eszközhöz folyamodtak. Ma már más idők járnak és idáig persze nem is jutott a dolog, de nagyon nyilvánvaló volt, hogy a kérdezőket valakik odaküldték. Szabados elismerte, hogy a rock zene itt van a világunkban egy új jelenségként, azonban azt a helyén kell kezelni, mert megjelenése egy deszakralizált világot képez le a maga primitív zenei formájában. Az indulatos kérdezők persze láthatóan nem voltak azon a szinten hogy értsék miről beszélt Szabados. Érthető és elfogadható volt a rock zenével kapcsolatos véleménye, ami az ő szemléletében nyilván más arcát is megmutatta, ugyanis azt látni kell, hogy Szabados Mestert nem ragadta el a rock zene és így érzelmi és szociális kapcsolatot sem teremthetett vele. A rock és a metál zene kiteljesedésekor Szabadost már csupán koránál fogva is, egyszerűen nem tudták elérni a rock-metál impulzusok, amik egyébként is korhoz kötöttek. Az impulzusok amik elérték, már nem fejtettek ki elementáris hatást, hogy meghatározzák az ízlését. Amit pedig étélt belőle, azt csak a saját szemléletén keresztül tudta értelmezni. Senkitől sem lehet számon kérni olyan hatást, amiben nem szocializálódott. A teremben ülők legnagyobb része Szabados véleményével értett egyet, mégis megosztó hangulat keletkezett azon a győri előadáson. Érezhető volt, hogy nyíltan és céltudatosan belekötnek. Az arrogánsan  provokáló kérdezők, mikor már nem találtak több fogást Szabadoson a nyitottságot kérték tőle számon arra apellálva, hogy a free jazz igazi avantgarde és liberális jelenség, és aki ma ilyen zenét magas szinten képvisel, az nem rekeszthet ki szemléletéből más modern vagy idegen stílusokat. Az érvelésnek ez a stílusa napjainkból is nagyon ismerős és tipikus fegyver a másként, de legfőképpen a main stream szemlélettől eltérően gondolkodó emberek lejáratására.

„Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad…”

 Visszatérve a nagymarosi házában történt beszélgetésünkre, feljött a szó a győri esetről is. Szavaiból éreztem, hogy a provokálók megbántották őt. Ennek kapcsén megkérdezte tőlem: „- Sanyi, te hogy vagy a rock zenével?” Elmondtam neki, hogy kamasz koromban én magam is próbálkoztam a rock zenével, engem is az vezetett a jazzhez és végül a keleti zenéhez is, de hamar rájöttem, hogy az egy szűkös zenei világ nekem, de miután egy réteget képezett rajtam a zenei pályafutásom során, így én másként is tudok tekinteni a rock zenére. Ezen kicsit elgondolkodott majd egyszerre csak valami különös őszinteségi roham vett rajta erőt és a következőt mondta: „- Sándor, volt egy eset az életemben, amikor a rock zene könnyet csalt a szemembe. Egyszer éppen az állomáson vártam a vonatot, amikor valakinek a kis zsebrádiójából éppen Demjén Ferenc énekelte a  nagy slágerét a Ha elindul a vonat a szívem majd megszakad… címűt. Ma sem értem hogyan és miért, de olyan intenzíven éltem át azt a szöveget a zenével együtt, hogy könnyes lett tőle a szemem.”  Ez mélyen érintett, mert ekkor megéreztem benne az érző esendő embert, amitől még inkább tiszteltem őt. Ez az eset megerősített abban, hogy bizonyos zenék, bizonyos élmények alatt átélve életre szóló asszociácókat keltenek, legyen az bármilyen stílusú zene. Abban egyet értettünk, hogy a rock és a metál zene történetének kezdetén egy szubkultúrában zenei módon lereagált szociális jelenség volt. Amikor feltűnt, hogy hatalmas tömegek állnak mögötte, rövid idő alatt át került az üzlet világába, iparosítva lett, szakmává vált és ipari termékké. Olyanná, ami az igazi zenét pótlékként helyettesíti és így lassan kiszorult a lélek művészi megnyilvánulásának és kifejezéseinek lehetőségei közül. A rock és metál zene már egy új kor terméke, amiben leképeződik a világ pillanatnyi állapota is, hiszen a szellem minden módon utat talál magának, hogy egy adott kultúrában formát öltsön és megnyilvánuljon.

Az elhalasztott és elszalasztott lehetőség

2007-től egyre több külföldi és hazai koncertem lett és ennél fogva ritkábban tudtunk találkozni. Ezidő tájt Szabados Mester már említette a betegségét és néhányszor kórházi kezelésen volt. 2010-ben elkezdtem megírni a Zene metafizikája című könyvemet. Az volt a tervem, hogy az elkészült kéziratot megmutatom neki és megkérem, hogy írjon hozzá egy ajánló bevezetőt. Mire elkészült a kézirat már nem volt jó állapotban. Abban reménykedtem, hogy egy jobb időszak fog elkövetkezni az állapotában, de sajnos ez nem így történt, ezért nem volt már alkalmam beszélni neki a könyvemről.

Egy nyári napon éppen egy turnéra indulva, a repülőtérre autózva hallottam, amint a rádió bemondta, hogy elhúnyt Szabados György zongoraművész, zeneszerző. Ebbe a mondatba belesajgott a lelkem. Valahogy minden üres és sötét lett. Egy pillanatra úgy éreztem elnémult a világ. Eltávozott egy nagy szellem, aki számomra Bartók és Kodály óta a legnagyobb és legmélyebb muzsikus volt, aki metafizikai szemléletével és kifinomult írói, költői vénájával a zenéről úgy tudott beszélni és írni, mint előtte senki más. A sors úgy hozta, hogy temetésének napján is külföldön turnéztam. Óriási veszteség a magyar zenei és szellemi élet számára, és azon túl, hogy egy ideig senki nem fog olyan szemléletben és kozmikus mérték szerint megnyilatkozni a zenéről, mint ő, egy személyes reményem is tovatűnt, hogy valaha játszunk majd együtt és arról szép hangfelvételek is készülhetnek.

            Jóllehet gitárosként a szabadon improvizált zenének lettem elkötelezettje, ugyanakkor a muzsikámban nagyon hangsúlyosan megjelent a keleti zene, ahogyan azt Szabados Mester vizionálta nekem 30 évvel ezelőtt. Részben a zenei irány és a hangszerem által hordozott korlátok valamint egyéb körülmények miatt nem volt mód, hogy szülessen legalább néhány közös megörökített produkciónk. Mindössze két alkalommal játszottunk együtt. Bizonyára így akarta a Sors. Ennek ellenére úgy érzem, hogy amit kaptam tőle az fontosabb, mint néhány együtt játék. Visszatekintve már tudom, hogy zenei pályámat Szabados szellemisége alapjaiban határozta meg. Mindig is a mentoromnak tekintettem őt. Hatalmas tanítónak tartottam, igazi Mesternek, aki sohasem tetszelgett a Mester szerepében, egyszerűen sugárzott lényéből az a természetesen megnyilvánuló bölcsesség, ami alól nem vonhattam ki magamat. Ő állította fel bennem a mértéket, visszahozta egykoron megtört önbizalmamat és általa avatódtam be a lélek és a zene kozmikus összefüggéseibe. Nélküle a zeném bizonyosan más irányt vett volna és ma nem írhatnám le ezeket a visszaemlékező sorokat. Örök hálával tartozom neki.

Epilógus

            A technika feltartóztathatatlanul fejlődik. Sok minden jön be a világunkba csak azért mert technikailag lehetséges, de köztük pár olyan dolog is, ami sokat segíthet. Nemrégiben például megjelent az eddiegnél jóval fejlettebb hangrestauráló szoftver. Amikor ezt megtudtam, újabb remény költözött a szívembe és elhatároztam, hogy vásárolni fogok egyet. 10 év után újra elővettem a már már feledésbe merült Szabados/Szabó duó felvételt és újra munkához láttam. Mostmár végre a túlvezérlésből eredő torzításokat is el tudtam tüntetni a 2004-es terényi hangfelvételről. Ezúton is meg kell köszönnöm Simon Géza Gábor támogatását. Bárhogyan is történtek a dolgok hálával tartozom Németh Péter Mikolának is, hogy egyáltalán létrejöhetett az a koncert és az a felvétel. Mindössze három szabadon improvizált darab, összesen 16 percnyi közös muzsika maradt meg a Mesterrel való spontán és egyszeri együttműködéséből. A hangfelvételt felajánlottam a Szabados életművét gondozó társaságnak. A zene most már a Szabados György Világa című, az életművét gondozó honlapon hallható.

Vác, 2016. Április 17.

Szabó Sándor