Kérdés:
New Orleans csak a kezdet volt, és semmi nem volt előtte, semmi, ami fontos lett volna, és ezt a hagyományrendszert pontosan végiggondolták. Elmagyarázná, hogy mit ért ez alatt?

Anthony Braxton:
Először is köszönöm a kérdést. Véleményem szerint létezett egy nagyon kreatív zenei hagyomány az utóbbi 2000 évben, amit nem mindig értettek. Ha a nagy európai zenékre gondolok, akkor a fejlődésre gondolok a görög daloktól a gregorián énekekig, a modern korig és a New Orleansi zenék felbukkanásáig. És remélem, hogy a jövőben elválasztjuk a fajok és politikák koncepciójától a zene témáját, mert a zene a politikai erőjátékon átlép, a zene átlép a nemzeti erőjátékon, és remélem, hogy a jövőben egy holisztikus szempont figyelembe vesz egy kozmopolita realitást, hogy gyerekeinkkel meg tudjuk értetni az élet szépségét és minden zene fontosságát. A zene nem politika, a zene arra tud inspirálni, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük. Az az érzésem, hogy különösen manapság a zene tárgyában valami elferdülést tapasztalunk, olyasmit, ami sok esetben azt mondja, hogy az afrikai zenék fontosabbak, mint a világ többi része, de szerintem minden zene fontos.

Én úgy gondolok magamra, mint hivatásos zenetanuló, és mint tanuló szabad vagyok, hogy folytassam a tanulást, mert még annyi területe van a zenének, amiről nem tanultam, és így a válaszom a kérdésére, hogy egy mélyreható manipulálás korszakának közepén vagyunk. Ahogy tudja, az USA-ban éppen most döntötték el, hogy megtámadják Irakot az ENSZ felhatalmazása nélkül, és most van egy nagy problémánk. Ami engem illet, a gondolat, hogy a New Orleans zene felette áll a világkultúrának, Amerika problémájának a része: a nacionalizmus pszichológiájának része, de az én véleményem szerint a New Orleansi zene dinamikus következményei szerint köszönetet mond a világ zenéjének, mert minden zene egymással kapcsolatban áll.

Azt mondom a tanítványaimnak, hogy a nagy összeurópai zene nélkül nem lenne tonalitás, nem lenne egymással összefüggő zenei rendszerünk. A zenetanulás és felfedezés kihívásának része szerintem a teljes emberiség felfedezése a Mindenségben, és ez a tudás alázatossá és nem agresszívvé kellene, hogy tegyen minket. És hogy kérdésére feleljek, úgy érzem, hogy olyan korban élünk, ahol sok új lehetőség van. Amerika komoly hibát követett el. De a jövőben, még mindig azt hiszem, hogy léteznek pozitív lehetőségek, ha megtaláljuk a módját, hogy az embereket összehozzuk, és folytatjuk a zenélést. Például, sokat tanultam azáltal, hogy zenéltem ezzel a nagyszerű emberrel és ezzel a nagyszerű emberrel. És ez nem amerikai dolog. Amerika a világnak csak egy része, nem az egész világ. Ez lenne hát a válaszom.

Kérdés:
Braxton úr, miféle kihívás vezeti Önt ahhoz, hogy új zenészek csoportjával játszik, új találkozásokhoz, mint ezzel a két úrral, akik most itt vannak, és hogy a legtöbb kompozícióját egyszerűen úgy hívják, hogy ilyen és ilyen számú kompozíció. Ha ennek a ma hallott hosszú darabnak, ami a mai estének legnagyobb részét betöltötte, a mai koncert legnagyobb motivációja volt, van egy külön története, akkor tudna erről mesélni valamit

Anthony Braxton:
Rendben. A kérdés első részére ezt mondanám: az elmúlt 35 év alatt azon dolgoztam, hogy felépítsek egy zenei rendszert, amely visszatükrözi azokat a példákat, amelyekből tanultam, és szerencsés és hálás vagyok, hogy képes voltam felfedezni, hogy mit akarok csinálni az életben. Ugyanakkor, mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy eltávolodjak a saját zenémtől és mások zenéjét is játsszam, hogy tovább tanulhassak. Én csak hivatásos zenetanuló vagyok, nem mester, boldog tanuló vagyok, és részben azért vagyok boldog tanuló, mert szerencsém van, hogy ilyen emberekkel találkozhatok, mert, amikor Szabados úr zenéjét játszom, megváltozok, nem Braxton vagyok, a legjobb tudásommal akarok játszani, hogy zenéjét helyesen játsszam. Ez más kihívás. Ezért értékelem annyira a barátokat, akikkel találkoztam, és a zenészeket, akikkel dolgoztam Európában.

Még hozzáteszem: szívemből mondok köszönetet az európaiaknak. Európa nélkül nem lett volna zenei karrierem, mert Amerikában nincs munka. Nagyon érdekes, az élet érdekes és összetett. Bár Chicagóból jövök, de ha ezekkel a fickókkal találkozok, akkor úgy érzem: Ah! Ezek a testvéreim! És így egyrészt próbálok olyan zenei rendszert kifejleszteni, ami az érdeklődésemet tükrözi. Próbálom John Coltrain, Karl Heinz Stockhousen, John Cage, Ornette Coleman , Hildegard von Bingen, és Johann Sebastian Bach szellemében kifejleszteni. Ugyanakkor, mivel veszélyes, ha az ember csak a saját zenéjét játssza, megpróbálok kilépni a zenémből és néha standard repertoárt játszani, egy kis Bachot, Vlagyimirral dolgozni, aki nagy muzsikus, és játszani Szabados úr nagyon nehéz zenéjét.

Lehetetlen ember. Keményen megdolgoztat, és szeretem ezt.

Kérdés Szabados Györgyhöz:
Mi volt, ami ezt a 3 felvételt és különböző szellemiségből jövő embert összetartotta ma este a zenében?

Szabados György:
Én azt tapasztaltam az életem során, és gondolom korábban is az emberek ezt tapasztalták, ugyanígy éreztek, hogy a világ különböző helyein hasonló időkben majdnem azonos jelenségek bukkantak elő a művészetekben, de a közérzetben is. És előbb utóbb ezek a jelenségek, ezek a tünetek, amik előbukkannak, megtalálják egymást. Ma este ezekről a dolgokról elég sokat beszélgettünk a koncert után, és hogy ez mennyire így van, erre koccintottunk is. Mert rádöbbentünk arra, hogy mi egy család vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ma a világban teljesen más szempontok szerint kezdenek el, vagy jönnek létre találkozások, és alakulnak ki bizonyos szemléleti különbözőségek. Nem fajták szerint, nem osztályok, nem filozófiák szerint, hanem valami módon az időtlenség, ami a legősibb dolog a világon, tehát a mozdíthatatlanság, az állandóság minősége szerint, és szellemi szintek szerinti kapcsolatok jönnek létre, és ez a legfrissebb, amit erről pillanatnyilag azonosítani vagy mondani tudok.

Hadd utaljak arra, hogy a történelemtudomány, amely nem hatalmat szolgál, hanem megpróbálja a dolgokat a maguk valóságában azonosítani, lassan arra jut, hogy valamikor az ősidőkben egy egységes kultúra volt ezen a földön. És az a gyanúm, hogy azzal, hogy mi a világ legkülönbözőbb helyein született emberek azonos módon, egy azonos attitűddel kezdünk el művészkedni, és ennek az attitűdnek az a lényege, hogy szabadon zenélünk, a lehető legkevesebb kötöttséggel, miközben a zenéről szinte mindent tudnunk kell. A lelkünk, szellemi lényünk legmélyéről előjön ez az egységes kultúra, amit őrzünk magunkban és újra megszólal.

Nyilván vannak különbségek bizonyos karakterisztikus jegyek, mert hiszen más helyekről származunk és más kultúrákból, de pontosan ez a dologban az érdekes, hogy itt egy feloldódás indult, és ennek a mélyén egy olyan dimenzió bukkan fel, ami már az emberen túli. Vagy az embernél mélyebb.

Anthony Braxton:
A CD-kre gondol? Nagyon meglepődtem, hogy kaptam CD ajándékot olyan zenével, amit a nyolcvanas években játszottunk, köztük koncertekkel Szabados úrral. Ez a múltnak része. Szerencsésnek tartom magamat, hogy eljöhettem Európába és olyan emberekkel találkozhattam, mit Szabados úr és Vlagyimir. Tanulmányoztam a lemezeit még sokkal előbb, minthogy találkoztunk. Megvolt mind a Ganelin Trio zenéje.

Mindig közel éreztem magamat Oroszországhoz. Ezért nagyon meglepett ez az ajándék. Hazaviszem, élvezni fogom, és lemásolom, és küldök belőle ennek az embernek (Szabadosnak), és 10 000 dollárt fogok kérni érte! Ha ha ha – 10 000 eurót.

Kérdés:
Azt szeretném kérdezni mindhármuktól, és bizonyára már a válasz is megvan, hogy mit jelent Önöknek, hogy itt Kanizsán találkoztak egymással, ezen a helyen.

Vladimir Tarasov:
Mindig a családról beszélünk itt, és tényleg igaz: a világ kicsi, a család kicsi, és most családunk része… Amikor Kanizsára jövök, tudják, Kanizsa két nagyon jó barátom nevével van összekötve, Nagy József és Bicskei Zoltán nevével, akit idén 20 éve, hogy megismertem. Aki a mi koncertünket és fesztiválunkat szervezi, amikor Újvidéken dolgozik, én 83-ban, Braxton 84-ben járt ott. Tehát nem a helyről van szó, hanem az emberekről, mert valóban egy család vagyunk. Ha Zoltán holnap más faluba költözik, akkor is eljövünk, és ugyanazt csináljuk.

És hogy folytassuk a családról … várjál, ne menj el.

Amikor játszunk zongorán, szaxofonon és dobokon, és mindenki kérdezi: emlékszel, amikor külföldön játszottunk, vagy Oroszországban, ami akkor kommunista ország volt… Miért választasz másik zenészt, esetleg egy másik basszusgitárost, mi is örömmel jönnénk, de nem éreztük úgy, hogy ez a zenész beleillene a családunkba. Az az igazság, hogy 280 millió emberből nem találtunk egyet sem. Ez az igazság számomra és a dobos számára is, akinek jazz és klasszikus képzése van. Azt mondom a tanítványaimnak, mert tanítok is, hogy a hang nagyon fontos, de éppen olyan fontos a szünet is két hang között, Van a világon több zenész is, akivel szeretnék játszani, de György és Anthony – arról álmodtam, hogy velük játszassak, a kollégáimmal, mert érzem a hangok között a levegőt, és nem csak hang van, hanem van valami benne is. Amikor hallottam Zoltántól a lehetőségről, hogy megvalósuljon az ötlet… higgyék el, nagyon örülök neki. Köszönöm.

Kérdés:
Miért van az, hogy a mai hiteles zenék általában a jazz fesztiválokból szorulnak ki?

Szabados György:
Nem hiszem, hogy ez kiszorulás, abszolút szemléleti kérdés, hogy hol van a világ közepe, vagy hogy honnét nézzük a dolgokat, ez mindig relatív. Általában a köztudat valamilyen hivatalosság szemléletével ítélkezik és szemléli a dolgokat maga is. És ezért gondolja azt, hogy ezek a fesztiválok, amelyeket jazz fesztiválnak hívunk, ami egyébként nem pontos kifejezés erre, ami Kanizsán rendszeresen történik. Ezt kiszorulásnak vagy periférikus jelenségnek és helynek gondolja, holott ez sosem így volt. Mert amikor pl. Görögországban megszületett az a görög kultúra, ami az európai kultúránknak a fundamentuma, legalábbis így tekintik azok, akik ezzel foglalkoznak, az egy egészen kicsi hely volt, ahol olyan emberek éldegéltek egy adott pillanatban, akik egy olyan elementáris és több évezredre kiható kultúrát teremtettek meg, ami ugyan nem volt eredeti, mert keletről átvett szemléletmód alapján született, tehát a keleti vagy archaikus vagy tradicionális gondolkodást európaizálta, vagy inkább mediterranizálta, de abból született az európai kultúra. Itt mindig azt kell megnézni, hogy a genius loci, egy helynek a szelleme, mennyire kvalifikált, abban milyen szellemi minőség szunnyad, vagy bontakozik.  

Annyit még hozzátennék, hogy itt az, hogy jazz fesztivál, azért jó kifejezés, mert végeredményben a jazz jelenség, (csak jelenségeket tudok megpillantani a világban, mert a világban jelenségek vannak), a jazz jelenség egy nagyon fontos jelenség volt a 19-20. század fordulóján, mert valahonnan az ősidőkből, őskultúrából a feketék zenéje révén egy olyan életteret varázsoló hatást hozott a rögtönzés, az improvizativitás révén  – ez a lényege – a világ zenekultúrájába, ami aztán nemcsak zeneileg termékenyítette meg a gondolkodást, az egész civilizáció gondolkodását. Hanem egy felszabadító hatás volt és tudjuk, hogy a zene a legmélyebb hatóerő, mindennél mélyebb hatóerő.

Mindkettőjüket szeretném megkérdezni:  
Mit jelent Önöknek a magyar népzene gyökere, a magyar népzene, és mennyire érezték ezt a mai koncerten?

Anthony Braxton:
Amikor legelőször felfedeztem Szabados úr zenéjét, ami vonzott ehhez a zenéhez az volt, hogy mély kapcsolatot éreztem az ő munkája és Bartók Béla zenéje között, például, és a magyar népzenei hagyományhoz, ami mindig vonzott engem. Amikor fiatal voltam, sok időt töltöttem Bartók zenéjének tanulmányozásával, és nagyon érdekelt a népzene felhasználása a modern korban, de még inkább, hogy létezik Bartók zenéjében egy nagyon különös érzés/érzelem/lelki rezdülés, és Szabados úrnak is van a kompozícióiban és improvizációiban egy nagyon különös érzés, lelki rezdülés, és amikor alkalmam van Szabados úrral játszani, akkor az arra is alkalom, meg megtapasztaljam ezt az érzést, rezdülést és tanuljak belőle. Nagyon egyedi érzés és vibráció. Nagyon szép, de a szép szó nemigen közelíti meg, amit mondani akarok. Valami ekörül, valami a nagy orosz zenék körül. Nagyon különös érzés. Az én zenémről általában azt mondják, hogy nagyon hideg, nagyon józan. De egyébként nagyon érdekel a zene szellemisége, érzelmi dinamikája. És a remény dinamikája. És így kezdettől fogva, amikor először hallottam ennek az embernek a zenéjét, azt mondtam magamnak: O-la-la!

Kérdés:
Sokat olvastam Önről közben, de soha nem hallottam Újvidék és Kanizsa között. De a lényeg, hogy sokat vitatkoztak Önről, néhány cikkben megsemmisítették. Dicsérték, hősként kezelték. Nagy ellentmondás. Amit egyébként kérdezni szeretnék: Idézek az egyik enciklopédiából, amit néhány napja olvastam. Ezt írja: Braxton éppen annyira zeneszerző mind újító és felhasznált – és ez a kulcsszó – matematikai összefüggéseket, diagramokat és formulákat mind a kompozíciói mind a játéka alapjául. Ez a Rough Guide, amit Angliában publikáltak néhány éve. De karrierje kezdetén, azt mondja, tanult harmóniát, komponálást és filozófiát. Életrajzának ez a része, és a cikkírónak ez az állítása ütközik vagy egyezik? Ez a kérdésem. De talán az okozta az ellentmondást, mert túlságosan intellektuális néhány kritikus, a kollégáim és a hallgatóság egy részének számára. Bocsánat, ez a kérdésem.

Anthony Braxton:
Hadd válaszolom meg a kérdést. Azt hiszem, a munkámat körbefogó bonyolultságok abból a problémából erednek, hogy afroamerikai vagyok ellentétben az általánosító afroamerikai meghatározással. Igen, nagyon érdekel a matematika és a filozófia is. Nagyon érdekel a spiritualitás. Egy “személy” akartam lenni, és innét indulva tanulni, mint bárki más.

De az engem körülvevő probléma éppen úgy származik az afroamerikai közösségből, mint a fehér amerikai és az európai közösségből: nehézségük van azzal, hogy a munkám alapján úgy tekintenek rám, mint aki ellentétben áll azzal az elképzeléssel, hogy egy afroamerikainak csak hip-hopot vagy ilyesmit kellene játszani. Azt hiszem, a modern kor elképzeléseinek része az a szemlélet, mely szerint Afrika soha nem adott semmit az emberiség intellektuális dinamizmusához; az afrikaiak inkább az érzelmekben nagyok, az európaiak nagyon intellektuálisak, de nincsenek érzelmeik az afrikaiakkal összehasonlítva.

Ezeket rasszista szempontoknak tartom, vagy torz szempontoknak, és az az érzésem, hogy a következő kor kihívása az lesz, hogy létrejöjjön egy olyan megértés az emberiségben, ami előre fog vinni minket. És a munkám is, például ha azt mondanám: “Neki a falnak, a k. anyját” – akkor mindenki azt mondaná: Braxton fekete. Braxton fekete.

Miért van az, ha trágár vagyok, vagy ha valami banális szempontot alkalmazok, akkor feketének néznek. Valójában pedig az afroamerikaiak olyanok, mint sok más ember. Sőt, azt mondanám: ennek a kornak az egyik komplexitása szerintem az, hogy még az afroamerikai közösség és vezetés is leredukálja azokat a paramétereket, amelyek megadják, hogy mit jelent a fekete. Manapság mélységes redukcionizmus van. És az én zeném éppen a közepében van. Miért? Mert kezdettől fogva, fiatalemberként sem tapasztaltam ellentétet Európával szemben, és mint ilyen, megpróbáltan tanulni mindenből, amit szeretek, minden zenéből, amit szeretek; ha szerettem, szerettem. Vindikáltam magamnak a jogot, mint bárki más, hogy szerethessem, amit szeretek és akkor próbáljam meg a legjobbat adni magamból.

De az volt a probléma az afroamerikai nacionalisták, vagy a középosztály, vagy akár a fehér amerikaiak, sőt néha az európai értelmiségi körök részéről, hogy nehéz olyan afroamerikait kezelni, aki magáévá tette az egyetemes értékeket. Mert nagyon kényelmesek a sztereotip elgondolások: blues és swing – blues és swing. Miénk a ritmus – miénk a ritmus. De nem a miénk a ritmus, mindenkinek van ritmusa. Bachnak is megvan a ritmusa. Webernnek is van ritmusa. 

Meg kell találnunk a módját, hogy megvizsgáljuk a kreativitás és információk gazdagságát, ami a bolygónkon létezik. Szerencsések vagyunk, hogy élhetünk. És amikor zenéről van szó, nagyon nehéz jó zenetanulónak lenni, ha nem tiszteljük az univerzalitást. Mert a zene mindenhonnan jön. A zene nem birtoka senkinek, senkinek nem birtoka a spiritualitás. És így a zeném sokféle probléma közepén áll. Túl intellektuális? Mit értenek az alatt, hogy túl intellektuális? Mindig szenvedéllyel közeledtem a zenémhez, szenvedéllyel a matematikához, az érzelmekhez, az improvizációhoz. És néha nem szenvedéllyel. A tanulás érdekel. És így jó céltáblája lettem a kritikának. Azt mondom, rendben van, folytassátok, kritizáljatok. Elfogadom a kritikát.

Amit kezdettől fogva szerettem volna, képességeimből a legjobbat kihozni, becsületes lenni, tanulni, mint mindenki más. Ez nem fekete, nem fehér, nem zöld, nem ázsiai.

Nem vagyok több mint akárki, akinek volt olyan szerencséje, hogy felfedezett valamit, amit szeret.

Frage:
New Orleans ist nur der Anfang, da war nichts vorher, nichts von Wichtigkeit, und dieses Traditionssystem ist genau durchdacht! Können Sie bitte erklären, was sie damit meinen?

Anthony Braxton:
Zuerst einmal danke, für diese Frage. Meiner Meinung nach existierte in den vergangenen 2000 Jahren eine sehr kreative Musiktradition, was nicht immer verstanden wurde. Wenn ich an die großen europäischen Musikwerke denke, die Entwicklung von den griechischen Liedern bis zu den gregorianischen Liedern, von da zum Zeitalter der Moderne und zum Aufkommen der New Orleans Musik. Und ich hoffe, dass wir in Zukunft Rassenbegriffe und Politik von Themen der Musik trennen werden, weil Musik politische Dynamik übersteigt, Musik nationalistische Dynamik übersteigt – und so hoffe ich für die Zukunft auf einen holistischen Blickwinkel, der auf eine komplexe, vielfältige Wirklichkeit baut, sodass wir unseren Kindern die Schönheit des Lebens und die Bedeutung jeder Musik verständlich machen können. Musik ist keine Politik, Musik kann uns alle inspirieren unser Bestes zu tun. Und ich empfinde, dass wir heutzutage eine Verzerrung des Musikbegriffes erleben. Diese Verzerrung führt dazu, zu sagen: afrikanische Musik ist irgendwie wichtiger als der Rest der Welt; aber meiner Meinung nach, sind alle Musikarten wichtig.

Ich selbst halte mich für einen professionellen Schüler der Musik – und als Schüler steht es mir frei, mit dem Lernen fortzufahren, weil es noch so viele Gebiete der Musik gibt, worüber ich noch nichts gelernt habe. Und deshalb lautet meine Antwort auf Ihre Frage so, dass wir uns in einer Zeit der großen Manipulation befinden. Wie Sie wissen, haben die USA gerade beschlossen Krieg gegen den Irak zu führen, ohne die UNO hinzuzuziehen und jetzt haben wir große Probleme. Was mich betrifft, meine ich, dass der Gedanke, die New Orleans Musik sei der Weltkultur überlegen, ein Teil des amerikanischen Problems ist, Teil der Psychologie des Nationalismus; aber ich glaube, die New Orleans Musik verdankt die dynamischen Auswirkungen der Weltmusik, weil alle Musikarten miteinander verbunden sind.

Ich erzähle meinen Schülern, dass wir ohne die großen europäischen Musikwerke heute keine Tonalität hätten, keine miteinander zusammenhängendes Musiksystem. Wenn man Musik erlernt und entdeckt, besteht ein Teil der Herausforderung in der Entdeckung der zusammengesetzten Menschheit in der Universalität und dieses Wissen sollte uns demütig machen und nicht aggressiv. Um Ihre Frage zu beantworten: und deshalb glaube ich, wir leben in einer Zeit, die viele neue Möglichkeiten aufzeigt. Amerika hat einen großen Fehler gemacht.

Aber ich glaube weiterhin daran, dass es in der Zukunft positive Möglichkeiten geben wird, wenn wir in der Lage sind Menschen zusammen zu bringen und weiterhin Musik zu spielen, zum Beispiel habe ich viel dabei gelernt, als ich mit diesem großartigen Mann und diesem großartigen Mann zusammen gespielt habe. Und das ist keine amerikanische Sache. Amerika ist nur ein Teil der Welt und nicht die ganze Welt. Und das wäre meine Antwort auf Ihre Frage.

Frage:
Herr Braxton, was für eine Herausforderung führt sie dazu, mit einer neuen Gruppe von Musikern zu spielen, so wie zu neuen Zusammenkünften, wie mit diesen beiden Herren hier, und dass ihre Kompositionen meistens nur so genannt werden: Kompositions Nr. so und so. Wenn es eine besondere Geschichte davon gibt, was das lange Stück betrifft, dass wir hier heute Abend gehört haben und was hier den größten Teil des Konzertes ausgemacht hat, die größte Motivation für das heutige Konzert darstellte, so erzählen Sie uns doch bitte etwas darüber.

Anthony Braxton:
OK, zum ersten Teil Ihrer Frage würde ich folgendes sagen: in den vergangenen 35 Jahren habe ich daran gearbeitet, ein Musiksystem aufzubauen, ein System, das die Vorbilder widerspiegelt, von denen ich gelernt habe – und ich fühle mich glücklich und dankbar, weil ich fähig war, zu entdecken, was ich in meinem Leben tun wollte. Gleichzeitig habe ich es immer für wichtig gehalten, von meiner Musik Abstand zu nehmen und Musik von anderen zu spielen, damit ich weiterhin lernen konnte. Ich bin nur ein professioneller Schüler der Musik, kein Meister. Ich bin ein glücklicher Schüler, dazu gehört, dass ich das große Glück hatte, diese Männer hier zu treffen und kennen zu lernen, weil ich, als ich Herrn Szabados Musik spielte mich verändern musste. Es ist nicht Braxton, ich muss versuchen, das bestmögliche zu geben, damit ich seine Musik richtig spiele. Das ist eine andere Art Herausforderung. Deshalb schätze ich die Freunde so sehr, die ich in Europa kennenlernte und die Musiker, mit denen ich gespielt habe.

Und dazu noch dies: ich danke den Europäern von ganzem Herzen. Ohne Europa hätte ich keine Musikerkarriere gemacht, weil es in Amerika keine Arbeit gab. Das ist sehr interessant – Leben ist interessant und komplex. Ich komme aus Chicago, aber als ich diese Männer hier fand, hatte ich gleich das Gefühl: Ah! meine Brüder! Und andererseits versuche ich ein Musiksystem zu entwickeln, dass mein Interesse wiederspiegelt. Ich versuche, dass im Geist von John Coltrane, Karl Heinz Stockhausen, John Cage, Ornette Coleman, Hildegard von Bingen und Johann Sebastian Bach zu tun.

Weil es gefährlich ist, nur die eigene Musik zu spielen versuche ich gleichzeitig aus meiner Musik herauszutreten und manchmal ein Standardrepertoire zu spielen: ein bisschen Bach, mit Vladimir, der ein großer Musiker ist, zu arbeiten und diese sehr schwierige Musik von Herrn Szabados zu spielen.

Er ist einfach unmöglich. Er lässt uns sehr hart arbeiten – und ich liebe es.

Frage:
Was hat diese drei Stücke und diese drei Personen die aus verschiedenen Geisteshaltungen kommen, heute Abend in der Musik verbunden?

György Szabados:
Es gibt eine Erfahrung in meinem Leben – und ich denke, die Menschen früher haben dieselben Erfahrungen gemacht, sie haben genau so gefühlt dass an unterschiedlichen Orten in der Welt, zur gleichen Zeit in der Kunst und im Gemeinwesen fast identische Phänomene auftauchen. Und diese Phänomene, diese gleichen Erscheinungen, die da auftreten, treffen aufeinander. Heute Abend nach dem Konzert haben wir ziemlich viel über diese Dinge gesprochen, dass es tatsächlich so ist und darauf haben wir angestoßen. Es wurde uns bewusst, dass wir eine Familie sind. Das bedeutet, dass heute Zusammenkünfte auf der ganzen Welt nach ganz anderen Kriterien zustande kommen, so, wie sich auch gewisse Unterschiede in den Anschauungen auf andere Weise herausformen. Es geht nicht nach Rassen, Klassen oder gar Philosophien, sondern nach Zeitlosigkeit, die die archaischste Sache der Welt ist, um die Qualität der Beständigkeit. Beziehungen entstehen auf Grund geistiger Ebenen. Das ist das aktuellste, was ich darüber im Augenblick sagen kann.

Ich möchte darauf hinweisen, dass die Geschichtswissenschaft, die nicht irgendeinem Machtinteresse dient, sondern versucht, die Dinge in ihrer Wirklichkeit zu erkennen, allmählich zu der Erkenntnis kommt, dass einst, in uralten Zeiten eine einheitliche Kultur auf dieser Erde existierte. Und ich vermute, dass wir Menschen, die an den verschiedensten Orten der Welt geboren wurden, damit anfangen, auf die gleiche Weise, mit der gleichen Geisteshaltung Kunst zu schaffen – und das Wesentliche an dieser Haltung ist, dass wir frei musizieren, mit möglichst wenig Anbindungen – während wir aber über Musik alles wissen müssen. Diese einheitliche Kultur kommt aus der Tiefe unserer Seele, unseres geistigen Wesens hervor, die wir in uns finden, und beginnt erneut zu sprechen. Sicherlich gibt es Unterschiede in gewissen charakteristischen Ausprägungen, da wir von verschiedenen Orten und aus unterschiedlichen Kulturen stammen – aber das Interessante an diesem Geschehen ist, dass hier eine Verschmelzung begonnen hat und aus ihrer Tiefe taucht eine Dimension auf, die schon übermenschlich oder tiefgründiger als der Mensch selber ist.

Anthony Braxton:
Meinen Sie die CDs? Ich war sehr überrascht darüber, diese CDs als Geschenk bekommen zu haben. Sie enthalten Musik, die wir in der 1980er Jahren gespielt haben, einschließlich einiger Konzerte mit Herrn Szabados. Sie sind Teil der Vergangenheit. Ich bin sehr glücklich, dass ich nach Europa kommen konnte und Menschen wie Herrn Szabados und Vladimir treffen konnte. Ich habe seine Platten studiert, lange, bevor ich ihn getroffen habe. Ich besitze alle „Ganelin Trio“ Musik. Russland habe ich mich immer nahe gefühlt. Und ich war angenehm überrascht ein solches Geschenk zu bekommen. Ich nehme es mit nach Hause, werde es genießen und kopieren und schicke eine Kopie davon an diesen Mann (= Szabados) und verrechne ihm 10.000 $. Ha ha ha. 10.000 € dafür.

Frage:
Ich möchte Sie alle Fragen – und vielleicht haben sie ja schon die Antwort parat: was es für sie bedeutet sich in Kanizsa, an diesem Ort zu treffen.

Vladimir Tarasov:
wir sprechen hier immer von Familie – und es ist wahr: die Welt ist klein, die Familie ist klein, und jetzt ist sie Teil unserer Familie… Wenn ich nach Kanizsa, und sie wissen – Kanizsa bedeutet für mich die Namen von meinen sehr guten Freunden: Josef Nadj und Zoltán Bicskei, die ich seit 20 Jahren kenne. Er organisierte unser Konzert und das Festival, als er in Novi Sad arbeitete. Und die Zeit war ziemlich die gleiche. Ich war 1983 da und Braxton 1984. Also, es ist nicht der Ort, es sind die Leute, eine richtige Familie eben. Wenn Zoltán morgen in ein anderes Dorf zieht, werden alle kommen und dasselbe machen. Mach dir darüber keine Sorgen. Das ist wahr, das ist wahr – rufen wir Ihnen zu.

Anthony Braxton:
Aber es ist wichtig, weil die Familie nicht nur durch die Musik besteht.

Vladimir Tarasov:
Und dann weiter, über die Familie hinaus…. Ganelin Trio … halt, geh nicht weg.
Wenn wir jetzt Klavier, Altsaxophon, Perkussion spielen – und alle fragen uns: erinnerst du dich, als wir im Ausland oder in Russland spielten, damals wurde das Land noch Sowjetunion genannt…. Warum willst du, warum wolltest du andere Musiker nehmen, einen Bassisten, wir hätten es mit Freude getan, aber wir haben keinen Bassisten finden können, der in unserer Familie hinein passen würde. Das ist die Wahrheit: von 280 Millionen Menschen konnten wir keinen finden. Es ist wahr, für mich, für ein Trommler, die eine doppelte Ausbildung hatte: Jazz und klassische Ausbildung. Ich erzähle meinen Schülern, denn ich unterrichte auch, dass der Klang sehr wichtig ist, aber genauso wichtig ist die Stille zwischen zwei Tönen. Es gibt mehrere Musiker auf der Welt, mit denen ich spielen möchte und György und Anthony – das war mein Traum, mit Ihnen, mit meinen Kollegen zu spielen, weil ich bei ihnen die Luft zwischen den Klängen fühle – es ist nicht nur Klang, da ist noch etwas darinnen. Als ich von Zoltán von der Möglichkeit hörte, die Idee mit dem Trio zu verwirklichen. Glaubt mir, ich war sehr glücklich. Danke!

Frage an György Szabados:
Warum werden die authentischen Musikstücke von heutzutage aus den Jazzfestivals hinaus gedrängt?

György Szabados:
Ich glaube nicht, dass es sich um eine Verdrängung handelt. Es ist eine Frage des Blickwinkels, wo sich der Nabel der Welt befindet, oder von welchem Standpunkt aus wird die Sache betrachten: das ist immer relativ. Im Allgemeinen beurteilt und betrachtet das durchschnittliche Bewusstsein alles durch die Augen von Autoritäten. Und darum meint es, dass bei diesen Festivals, die wir Jazz Festival nennen – was übrigens kein guter Ausdruck dafür ist, was in Kanizsa regelmäßig stattfindet – ein hinausdrängen zu finden ist, oder dass es sich um eine periphere Erscheinung handelt, dabei ist das nie so gewesen. Nehme als Beispiel Griechenland: es war ein ganz kleiner Ort, wo die griechische Kultur geboren wurde, die immerhin das Fundament unserer europäischen Kultur darstellt, jedenfalls meinen dies diejenigen, die sich damit beschäftigen; wo in einem gegebenen Augenblick solche Menschen lebten, die eine solch elementare Kultur geschaffen haben, die sich über Jahrtausende auswirkte. Diese Kultur war zwar keine originale, weil sie aus einer vom Orient übernommenen Sichtweise geboren wurde; d.h. eine orientalische oder archaische oder traditionelle Denkweise wurde europäisiert, oder besser noch mediterranisiert – aber daraus entstand die europäische Kultur. Dabei muss man jedoch immer mit untersuchen, wie der „genius loci“, der Geist des Ortes ist, welche geistige Qualität in ihm schlummert, oder gerade dabei ist, sich zu entfalten.

Ich möchte noch hinzufügen, dass hier der Ausdruck „Jazz Festival“ deshalb zutrifft, weil das Phänomen „Jazz“ an der Wende des 19. zum 20. Jahrhundert sehr wichtig war. (Ich kann in der Welt nur Phänomene entdecken, weil in der Welt Phänomene existieren) Weil Jazz aus den Urzeiten, aus der Ur-Kultur, dank der Musik der Schwarzen einen Lebensraum hervorzaubernde Wirkung in die Musikkultur der Welt hineinkatapultierte, und das durch die Improvisativität – das ist nämlich sein Grundwesen, und hat somit das Denken, das Denken der ganzen Zivilisation befruchtet, nicht nur im Musikbereich. Das hatte eine befreiende Wirkung, und wir wissen, dass Musik die tiefste Wirkungskraft besitzt, tiefer als alles andere.

Frage:
Ich möchte euch beiden eine Frage stellen:
Was bedeuten für euch die Wurzeln der ungarischen Volksmusik, die ungarische Volksmusik – und in wieweit habt ihr diese im heutigen Konzert wahrgenommen?

Anthony Braxton:
Als ich das erste Mal die Musik von Herrn Szabados entdeckt habe, war die tiefe Verbindung zwischen seinem Werk und der Musik von Béla Bartók bzw. der ungarischen Volksmusiktradition, die mich selbst auch immer angezogen hat, dass, was mich zu seiner Musik hinzog. Als junger Mann habe ich viel Zeit mit dem Studium von Bartók Musik verbracht und war sehr an der Einführung von Volksmusik in die moderne Zeit interessiert; aber mehr noch: in Bartók Musik und in der von Herrn Szabados gibt es eine besondere Art des Fühlens, in seinen Kompositionen und Improvisationen – und als ich nun die Gelegenheit hatte mit Herrn Szabados zu spielen, erhielt ich die Gelegenheit, dieses Gefühl selbst zu erfahren und daraus zu lernen. Es ist ein einmaliges Gefühl und eine besondere Vibration, es ist sehr schön, aber das Wort „schön“ enthält nicht annähernd das, was ich sagen möchte, aber etwas in diese Richtung, etwas wie in der großartigen russischen Musik. Ein sehr besonderes Gefühl. Man sagt von meiner Musik, dass sie sehr kalt und vernunftbetont sei. Aber eigentlich bin ich an der Spiritualität der Musik, an der emotionalen Dynamik der Musik sehr interessiert. An der Dynamik der Hoffnung. Und deshalb habe ich, als ich das erste Mal die Musik von diesem Mann gehört habe, seit dem Anfang zu mir gesagt: Oh la-la!

Frage:
Eigentlich habe ich inzwischen viel über Sie gelesen, aber haben Sie nie zwischen Novi Sad und Kanizsa gehört. Die Sache ist die, dass über Sie viel gestritten wurde, manche Artikel über Sie waren vernichtend. Sie wurden auch gelobt und wie ein Held behandelt. Eine große Kontroverse.

Eigentlich was ich fragen möchte: ich zitiere aus einer Enzyklopädie, die ich vor einigen Tagen gelesen habe: „Braxton ist sowohl ein Komponist als auch ein Erneuerer und er hat – das ist mein Schlüsselwort – mathematische Zusammenhänge, Diagramme und Formeln als Grundlage für seine Kompositionen und sein Spiel eingesetzt. Das wurde im “Rough Guide“ vor einigen Jahren in England veröffentlicht. Aber der Artikel besagt, dass Sie am Anfang ihrer Laufbahn Harmonie, Komposition und Philosophie studiert haben. Sind diese Teile ihrer Biografie und die Aussage des Autors in diesem Artikel gegensätzlich oder im Einklang miteinander? Das ist nun meine Frage. Weil das vielleicht die Ursache der Kontoverse ist, weil Sie einigen Kritikern, meinen Kollegen zu intellektuell vorkommen – und für manche im Publikum auch. Entschuldigung, das ist meine Frage.

Anthony Braxton:
Gut, ich will ihre Frage beantworten. Ich glaube, die Verwicklungen um mein Werk herum, rühren daher, dass ich ein Afro-Amerikaner bin – gegenüber einem „professionellen“ Afro-Amerikaner. Ja, ich interessiere mich für Mathematik, mich interessiert Philosophie und mich interessiert Spiritualität. Ich wollte eine Persönlichkeit sein und als solche dazulernen wie alle anderen. Aber das Problem, dass mich betrifft, das sowohl aus der afroamerikanischen Gesellschaft, als auch aus der „weißen“ amerikanischen und der europäischen Gesellschaft kommt ist die Schwierigkeit, eine Person wie mich auf der Grundlage meines Werkes zu betrachten im Gegensatz zu solchen Vorstellungen wie: oh, du bist ein Afro-Amerikaner, also solltest du nur Hip-Hop oder ähnliches spielen. Ich glaube, die Ursache dieser Vorstellungen in der modernen Zeit ist die Meinung, dass Afrika nie etwas zur intellektuellen Dynamik der Menschheit beigetragen hat, eher haben Afrikaner sehr viel Gefühl.

Und auf der anderen Seite, die Vorstellung, dass Europäer sehr intellektuell sind aber wenig Gefühle haben im Vergleich mit Afrikanern.

Ich betrachte diese Ansichten als rassistisch und verzerrt und ich glaube, die Herausforderung für die Zukunft wird sein, dass eine Verständigung in der Menschheit zustande gebracht wird, die uns erlaubt zusammen vorwärts zu kommen. Und zu meiner Arbeit, wenn ich zum Beispiel sagen würde: “auf, gegen die Wand, Mother fucker“ – dann würden alle sagen: Braxton ist schwarz. Er ist wirklich schwarz.

Warum ist es so, dass ich als Schwarzer betrachtet werde, wenn ich ein stereotype Anschauung wähle oder vulgär bin? Eigentlich sind jedoch Afro-Amerikaner genauso, wie viele andere Menschen. Ich würde sogar so weit gehen und sagen: eine der Schwierigkeiten dieses Zeitalters besteht darin, dass selbst die afroamerikanische Gesellschaft und ihre Anführer die Parameter reduziert haben, wie schwarz definiert wird. Heutzutage findet ein starker Reduktionismus statt. Und meine Musik ist da genau in der Mitte. Warum? Weil ich als junger Mann, von Beginn an keinen Gegensatz zu Europa empfunden habe und deshalb versucht habe, von allem zu lernen, was ich gerne mag, von jeder Musik, die ich liebe. Wenn ich etwas gut fand, liebte ich es. Ich wollte wie alle anderen Menschen das Recht haben, zu lieben, was ich lieben wollte und dabei mein Bestes geben.

Aber das Problem entstand durch die afroamerikanische Nationalisten, oder sogar von der Mittelklasse, wie auch von „weißen“, amerikanischen und in gewissen Situationen auch von europäischen Intellektuellen Kreisen: es war für sie sehr schwierig, mit einem Afro-Amerikaner umzugehen, der sich universelle Werte angeeignet hatte. Weil es sehr bequem ist, solche stereotypischen Gedanken zu haben: Blues und Swing, Blues und Swing. Wir haben den Rhythmus – wir besitzen den Rhythmus! Der Rhythmus aber gehört uns nicht, alle besitzen den Rhythmus. Bach hat auch Rhythmus, Webern auch.

Wir müssen einen neuen Zugang finden, um den Reichtum an Kreativität und Informationen zu erfassen, den wir auf unserem Planeten finden. Wir haben Glück, leben zu dürfen. Und wenn es um Musik geht, ist es sehr schwierig, ein guter Schüler der Musik zu sein, wenn man die Universalität nicht respektiert. Weil Musik aus jeder Richtung kommt. Niemand kann Musik besitzen, niemand besitzt Spiritualität. Und so steht mein Werk inmitten all diese verschiedenen Probleme. Ist es zu intellektuell? Was meinen Sie damit, wenn Sie das intellektuell nennen? Ich habe mich immer mit Leidenschaft an meine Musik gemacht, ich empfand Leidenschaft für die Mathematik, Leidenschaft für Gefühle, Leidenschaft für Improvisation. Und manchmal keine Leidenschaft. Ich interessiere mich fürs Lernen.

Und so wurde ich oft eine Zielscheibe für Kritik – und ich sage, das ist in Ordnung, macht weiter so, kritisiert mich. Ich akzeptiere Kritik. Was ich von Anfang an tun wollte, war: mein Bestes geben, ehrlich zu bleiben und zu lernen versuchen, wie alle anderen. Es spielt keine Rolle, ob schwarz oder weiß oder grün, oder Asiate. Ich hatte das Glück, etwas zu entdecken, dass ich lieben konnte.