If an error massage occure, you can view the video here:
Hibaüzenet esetén a video itt látható:
Wenn eine Fehlermeldung auftritt, können Sie das Video hier ansehen:
Időtartam (Time / Dauer):
62:24
Dialog in the movie:
But that endless Canopy of Heavens…
– This darkness has fallen upon us.
– Darkness is in us and light too, and God too. Everything springs from us, happens through us, through our life, our fate, our consciousness.
Now these are dark times.
Darkness is already the antechamber to clemency that is why there is silence.
There are many kinds of silence. There is the silence of withholding, then the silence of expecting, then the silence of getting ready. This is a good silence.
The most difficult silence is maybe the cosmic silence. When God is mute. And this silence and this darkness are certainly necessary for us to learn how to attend to things deeper inside. To watch from further behind, where the purity of pasts and of silences begins to talk again in us. It is a God tempting moment, when it talks the first time. Because it is cacophonic. Nothing from the beauty, which we have thought, believed, learned as beautiful so far, nothing of that kind in those utterances. Infantile and vague sounds. Like everything, which is coming into existence.
Man has been taking delight in himself for a long time already. Only in himself. Once he looked into the lake and saw his face and felt in love with himself and since those times, we suffer from this illness of the consciousness. We have to forget our face. We must, we should re-experience, see and hear again that what was before this mirror-image.
Like these crickets singing, this is their fulfilled music, when things are not separated, when deep and high and the expressions are naturally one – like for this little cricket.
Man has his own cricket music too, he plays music to himself. When man fills music with himself, with that part of himself, which he has been created for. Well, nowadays, we are rather battered.
As if everything became overcast – but not outside – inside.
Sounds might help. Music sounds in fact all the time because imprecation cannot reach music. Even the simplest man feels in his heart that music sounds, that a good music sounds, that something sounds nice, uplifting. Music is halfway not from this world. It is the voice of timelessness. Beautiful melodies won’t be born today and not even soon. Awkward, screaming, hoarse songs, sounds – these almost repulsive sounds tell about a lot of suffering. And then everything quiets down.
Because our heart will find again the long-forgotten perspective, which maybe could be called holy perspective. I think, this is the only worthy music, the holy music. Improvisation leads there today. What an incriminating word: improvisation – how libertine, how tinsel, how it had been prohibited for a long time for musicians, and how it spreads today and really, when man dares to express himself free from any prescription, any rule, simply and perhaps happily, to use the language of music, to convey a message with music – then there is a chance for harmony.
Like an ancient sage or a faithful child, improvizative music would like to bring up from the deepness these unforgettable sounds.
And to make it into music, like a child’s drawing, into transparent, beautiful music, lacking laureateship, void of representation, of power – and if there is power because finally there is always power, it must be the divine power expressing itself through us, because it is ego-forgetting, it is good, it is beautiful.
-Then the fig-bird starts talking?
-Don’t be afraid. That sound you heard was the NIGHTINGALE
The lark sings in the morning, the nightingale sings at night.
Nightingale, not the lark. – says Shakespeare in Romeo and Juliet. Don’t be afraid, night
is not over. It is not so easy to step out of darkness. This darkness has a great weight.
– That is why the fig-bird sings.
In the Lowlands
– This is the place where I usually go out when I am troubled or confused. When I was a child, I learned how time could be flowing slowly on the banks of the Tisza. Every time I came out here I experienced the motionless, the eternal. The kind which whittles down everything.
– A special culture has yielded from it. The culture of the lowlands. The culture of the plains. The culture of the steppe, so to speak. Here every single detail has a profound meaning. It is where the small, the tiny has probably greater importance than elsewhere. It’s more essential, carries a greater value over here. Everything requires more love to keep him living on.
– If I listen carefully, I can hear the exquisite richness of many a detail. Each with a refined flutter, rustle, his apparition, his vanishing, yet sounding like complete music, filling me, because it is based upon a powerful silence and everything is sprinkled upon it.
-This is the world of passivity, a world of toughness, of endurance.
-It is our foundation, substantially. Moreover, it’s familiar, and through that we feel that it is blessed.
– Everyone should feel the blessing there where he lives. It is important to feel it. Internal silence is as important over here as in the mountains, at most longer tunes have to be played, tunes to be heard farther away. Here everything is together, united. The silences too, the different kinds of silences. Here it is Silence. Here every single leaf of grass is meditating, while we are no more aware what it means to contemplate, simply to be. In ourselves it is the smoothness of tranquillity – at least within me, it is the restored harmony from which one can look even higher. Over here you don’t feel you can lose anything. That’s why you feel somehow embraced.
– When I am sitting in it for a while, this field of pictures evokes pictures. I was just thinking how it would tolerate a piano, probably one of European culture’s most beautiful contributions. How would they tolerate each other?
-The landscape and the piano?
-Yes. The two soundings.
-It was sort of a fashion among filmmakers these past few years to put onto a lawn or meadow such a bourgeois piece of furniture as a piano. This landscape cannot accept the piano. Though the piano can accept this landscape. However, they forced the landscape to accept the piano. The moment this landscape started sounding from the piano, I didn’t like it. The piano represents a unique world of music. A unique sound-arch. It has been able to accept actually everything these last two or three centuries. Two, actually. But it doesn’t seem to be the case any more. The sine sound just howls across the landscape. That black object does not fit in really. Flutes fit in here, actually, or their contemporary relatives: saxophones. Trumpets somehow seem to evoke military movements but an Aeolian harp would sound nice.
-Intimacy’s small areas may be arranged according to an extent a tune makes its way, expends. As long as it is heard, it forms a circle. Those who are inside it, belong together. Anyway, just as in a single leaf, where every law of nature is present, here too, some basic laws work. The laws of relatedness. There are a million ways of meeting each other, and there are different ways how communities are created. Interests are only superficial things. Rude things.
Real relief in playing music together happens only if an internal illumination takes place. This is not a religious matter I am speaking about. Well, partly it is. But I am trying to speak about inner experiences.
In the course of playing music together, while we were trying to create together improvizative music, some of the musicians happened to step out of the circle by offering the interesting explanation that they refused to give up their personalities. How interesting: life indeed works in such a way that its only possibility is to give up one’s personality – and art is a message told about life, a tale about this existence. As every creature gives up his personality. Life is nothing other than the slow process of giving up one’s personality interpreted as sacrifice. And as soon as we have fulfilled our destiny more or less, then it is finished for a while. That thing has reached its end.
– Looking at drawings and paintings from ancient times, for modern man all of them look alike. They lack personality. The big diversity. But that is truly pure. Maybe that’s why Bach sounds so pure? Man is more profoundly in it.
-Indeed, if it hadn’t been for the bishop… The same one who made Bach work. Had there not been hunger, or thirst, if our love had not been giving orders, or our lover had not been waiting for us… which one can love more? The Sun or these weeds?
These weeds have Sun-shaped heads, don’t they?
– It is interesting how music of the past century, in spite of its inclination towards constructiveness, basically tried to find in the deepness how to be even more universal, more complete, how to achieve more comprehensive sound, expression and rhythm, how to reach a more sensitive resonance. It has always tried to involve novelties, new sounds. So far, it arrived there, where we are now. – Every small leaf of grass, weed, or each fly that dashes away has a particular movement, pace, rhythm. And there is no dissonance in it. Only an unbelievable transparent, warm consonance exists. A comforting one. Everything lives together, Everything has its antecedent as well as consequence. Everything is all right and works perfectly… Because deep in the music there is movement. This cannot be done in constraint, only freely. Therefore, in order to make it work freely, yet properly, we should raise ourselves up to it, to be equal. With this Wholeness.
-As if true musicians were hiding, retired nowadays. They even pass away unnoticed.
-Unwanted they are. It is not people who do not want them, but the waste-land forces. Two kinds of openness exist. The openness of the desert sand and the openness of creation. The openness of the desert does not demand sacrifices. Nobody would die for it. It is not worth living for it neither. That other thing I won’t even mention.
There are two things honest work can be laid upon. One is tirelessness, the other is fidelity. To be tireless while faithful to God, to the fellow-man, to our companion, to the spirit of goodness. It would be easy to say, while looking around: “Let’s return to Nature!” but these days it is not enough. And considering the future it is absolutely not enough. Nature is an enormous master who handles stupid people just with a wave of the hand. In fact, the big experience for me is not this arid soil, this dry sea but that endless Canopy of the Heavens.
– Reánk szakadt ez a sötét.
– A sötétség bennünk van, meg a világosság is, meg az Isten is. Minden belőlünk fakad, rajtunk át történik, az életünkön, sorsunkon, a tudatunkon.
Most ilyen sötét idők vannak.
A sötétség már a kegyelem előszobája, ezért van csönd is.
Sokféle csönd van. Van az elhallgatás csöndje, aztán van a várakozás csöndje, aztán a készülődés csöndje. Ez már jó csönd.
A legnehezebb csönd talán a kozmikus csönd. Az, amikor néma az Isten. És biztosan azért kell ez a csönd meg ez a sötét, hogy újra megtanuljunk mélyebbre figyelni. Még hátrébbról nézni, ahol a múltak és a csöndek tisztasága szólal meg újra bennünk. Istenkísértő pillanat, amikor először megszólal.
Mert kakofonikus. Semmi abból a szépségből, amit mi eddig szépnek gondoltunk, hittünk, hallottunk, nincs azokban a megszólalásokban. Gyermeteg és tétova hangok. Mint minden, ami születő dolog, olyan ez is.
Az ember már régóta önmagában gyönyörködik. Csak önmagában. Egyszer belenézett a tóba, meglátta saját arcát és beleszeretett sajátmagába és azóta a tudatnak ezt a betegségét szenvedjük. El kell felejteni a saját arcunkat. Újra azt a tágasságot kell, volna jó átélnünk, megpillantanunk, meghallanunk, ami e tükörkép előtti.
– Ahogy ezek a tücskök szólnak, ez az ő betöltött zenéjük, amikor a dolgok nem válnak külön, amikor a mély a magas és a kifejezés oly természetesen egy, mint ennél a kis tücsöknél.
– Az embernek is megvan a maga tücsökzenéje, magának zenél.
Amikor az ember betölti a zenét önmagával, azzal a magával, amivé teremttetett.
Hát mostanában igencsak kopottak vagyunk.
Mintha nem is kint borult volna be minden, hanem bent.
Talán a hangok segítenek. A zene valójában mindig szól, mert a zenét valójában nem éri el a rontás. A legegyügyűbb ember is érzi, a szívén érzi, hogy zene szól, hogy jó zene szól, hogy valami szépen hangzik, megemelően hangzik.
Félig nem evilági dolog a zene. Az időtlenség hangja. Szép dallamok ma és egyhamar nem fognak születni. Kínos, sikoltozó, berekedt énekek, hangzások, sok szenvedésről szólnak ezek a majdhogynem taszító hangzatok. Aztán majd megnyugszik a dolog.
Mert szívünk visszatalál ahhoz a rég elfeledett szemlélethez, amit talán szent szemléletnek lehetne nevezni. Azt hiszem, csak ez az egyetlen méltó zene, a szent zene. A rögtönzés az, ami ma erre vezet. Milyen gyanús szó ez, hogy rögtönzés, milyen szabados, milyen talmi, hogy tiltották hosszú időn át a zenészeket ettől és hogy hódit manapság és tényleg, ha mer az ember minden előírás, minden szabály, minden elvárt hangzás nélkül egyszerűen és talán boldogan szólni, zeneileg beszélni, zenével üzenni, akkor van esély a harmóniára.
Improvizatív zene, valami talán ősbölcs, hű gyermek módjára szeretné ezeket a felejthetetlen hangokat, a mélyből újra felhozni.
És bármi kis gyermekrajz módon zenévé tenni, áttetsző szép zenékké, amin nincs kitüntetettség, nincs képviselet, nincs hatalom, és ha van, mert mindig van végül is, akkor az a rajtunk át megszólaló Isteni hatalom legyen, mert az önfeledt, mert az jó, mert az szép.
– Akkor megszólal a figemadár?
– Ne félj szerelmem, még nem a pacsirta szól, mondja Shakespeare a Romeo és Júliában. Nem kell félni, még marad a sötét. Nem olyan könnyű kilépni a sötétből. Nagy a súlya ennek a sötétségnek.
– Azért szól a katonára a figemadár.
LENN
– Ha zavart és nyüzsgő vagyok, ide szoktam kijönni. Gyerekkoromban bent a Tisza parton egy lassú, nyugodt időt tanultam meg, ide kijövet pedig a mozdulatlant, az örököt kaptam, olyant, ami lefarag minden fölösleget.
Ebből egy külön kultúra termett. A síksági kultúra, a pusztai kultúra, mondhatjuk a sztyeppei kultúra. Itt minden kis apróságnak mély értelme van. Itt a kicsi, a pici fontosabb talán, mint másutt, lényegesebb, nagyobb a becse. Itt mindent jobban kell szeretni, hogy éljen.
– Ha belehallgatok, a sok aprónak gyönyörű gazdagságát, finom libegését, zizegését, előtűnését, eltűnését hallom, de egy egész zenének tűnik, és kitölt, mert valami őrült erős csönd az alapja, és arra szóródik rá minden.
– Ez a passzivitás világa. A tartásé, a kitartásé.
– Ez a mi alapunk lényegében, ráadásul még otthonos is, és úgy érezzük ezáltal, hogy áldott.
– Az a jó, ha mindenki ott érzi az áldást, ahol él, fontos, hogy érezze.
A belső csend itt ugyanolyan fontos, mint a hegyekben, legfeljebb hosszabb hangokat, messzebb hallatszó hangokat kell muzsikálni. Itt minden egyben van. A csöndek is, a sokféle csönd. Itt csend van. Itt minden fűszál meditál, már nem is tudjuk, mi az, szemlélődni, lenni, vanni. Bennünk ez a nyugalom simasága, bennem legalábbis, a helyreállt harmónia, amelyről magasabbra látni. Itt nem érzi az ember, hogy valamit elveszíthet, ezért érzi azt, hogy ölelve van.
– Ha elülök benne hosszabb ideig, képeket hív elő ez a képmező. Épp morfondíroztam, hogyha az európai kultúra egyik legszebb hozadékát, egy zongorát ide kiraknánk, hogy tűrnék egymást?
– A táj meg a zongora?
– Igen, a két hangzás.
– A filmesek nagy divatja volt az elmúlt években, hogy szerettek ilyen polgári tárgyakat kihozni a fűre, mezőre. Ez a táj nem fogadja be a zongorát. A zongora befogadja ezt a tájat. És mégis azt erőltették, hogy a táj fogadja be a zongorát. Ha a zongorából megszólalt ez a táj, az nem tetszett. A zongora egy külön zenei világ, egy külön boltozat. Igazából mindent magába tudott fogadni az elmúlt 2-3 évszázadban. Kettőben. De úgy tűnik lassan ennek is vége. A színuszhang átsüvít a tájon. Nem való ide ez a feketeség. Ide furulyák valók. Vagy mai rokonai a szaxofonok. A trombiták valahogy megint a csapatmozdulatokat idéznék nekem. De mondjuk egy eol-hárfa szépen szólna itt.
Az intimitás kis terepei tán aszerint is szerveződhetnek, hogy meddig hatol, meddig terjed egy hang. Amíg hallatszik, addig egy kört alkot, aki benne van, összetartozik. Akárhogyan nézzük, mint ahogy a levélben minden természetszerű benne van, ebben is az alaptörvények működnek. Az összetartozás törvénye. Millió módon találkozunk, több módon születhetnek a közösségek, az érdekek csak felszínes dolgok, durva dolgok.
Az együttzenélésben az igazi felszabadulás akkor következik, amikor megtörténik valami belső megvilágosodás. Ezek nem vallási ügyek. Azok is, de elsősorban belső élmények.
Volt egy pillanat az együttmuzsikálás során, amikor az improvizatív zenét próbáltuk együttesen kialakítani, hogy többen kiléptek ebből a körből, azzal az érdekes magyarázattal, hogy ők nem kívánják a személyiségüket feladni. És milyen érdekes, valóban az élet úgy működik, – s a művészet az közlés az életről, mese erről a létről, – nem megy másként, csak ha feladjuk a személyiségünket. Mint ahogy minden lény feladja személyiségét. Az egész élet nem más, mint ennek a személyiség feladásnak, mint áldozatnak a lassú folyamata. Aztán, amikor úgy ahogy betöltöttük ezt a sorsot, dolgot akkor egy időre vége. Annak a dolognak vége.
– Ha ősi korok rajzait, festményeit nézzük – a mai ember számára mind hasonlóak, ugyanaz. Nincs bennük személyiség. A nagy különbözőség. De hát az az igazán tiszta. Lehet, hogy Bach is ezért tiszta? Mélyebben van az Ember benne.
– Igen, ha a püspök nem lett volna. Az a püspök, aki Bachot dolgoztatta. Ha nem lenne az éhség, a szomjúság, ha nem parancsolna a szerelmünk, nem várna a szerelmesünk. Mi szeret jobban? A nap vagy ezek a kórók?
– Napfejű kórók ezek.
Érdekes, hogy az elmúlt 100 év zenéje, minden építkező hajlama mellett, a mélyben mindig azt kereste, hogy lehet még egyetemesebb, még teljesebb, még átfogóbb a hangzás, a kifejezés, a ritmus, a hangzó felületek érzékenysége, érzékletessége. Mindig újabb és újabb dolgot próbált beépíteni, megszólaltatni. Mára lassan oda jutott, ahol most mi vagyunk. Minden egyes kis fűszálnak, kórónak, elszáguldó légynek külön mozgása, külön tempója, külön ritmusa van. És nincs disszonancia. Hihetetlen áttetsző meleg konszonancia van. Megnyugtató konszonancia. Minden együtt él, mindennek előzménye és következménye van. Minden rendben van, tökéletesen működik. Mert a zene mélyén mozgás van. Ezt kötötten nem lehet. Ezt csak szabadon lehet. Ahhoz pedig, hogy szabadon és mégis rendben működjék, ahhoz magunkat kell odaemelni, hogy azonosak legyünk. Ezzel az Egésszel.
– Mintha az igazi zenészek nagyon elbújtak, visszahúzódtak volna manapság. Még halálukban is csöndben mennek el.
– Nem kellenek. No, nem az emberek, hanem a sivatagosító erőknek nem kellenek. Kétfajta nyitottság van. Van a sivatagi homok nyitottsága és a teremtés nyitottsága. A sivatag nyitottsága nem követel áldozatokat. Azért nem hal meg senki. Azért nem érdemes élni. A másikat ki sem mondom.
Azt hiszem, két dolog az, amire becsületes munkát lehet helyezni: az egyik a fáradhatatlanság, a másik pedig a hűség. Fáradhatatlannak és hűnek lenni Istenhez, emberhez, társhoz, a jó szelleméhez. Könnyű volna persze azt mondani, ha körülnéz az ember, hogy vissza a természethez. Ez ma már kevés. A jövőre nézve pedig végképp kevés. A természet hatalmas úr és egy kézlegyintéssel intézi el a buta embert. Nem is ez a szikes a nagy élmény nekem, ez a száraz tenger, hanem ez a hatalmas égbolt.
Aber dieser unendliche Himmelsbaldachin